login |

The Chris Gethard Show – írta Gaines

2014. 01. 23. 14:40 - Írta: vendegblogger

2 hozzászólás | kategória: kritika, video,

We are losers. But we lose well.

A műsorvezető így szól: „Ez most nem is olyan vészes. Nem parázok annyira, mint a múltkor.” Arra érti, hogy ez a második alkalom, amikor műsorvezetőtársaival együtt bekötött szemmel csinálják végig az adást: fogalmuk sincs, mi történik körülöttük, miközben a műsor írói válogatott módszerekkel próbálják rájuk hozni a frászt.

Fél másodperccel az után, hogy a fenti mondat elhagyja a műsorvezető száját, odaugrik hozzá egy banánjelmezes fickó, és rásóz egyet a tökére. Pillanatok alatt elszabadul a pokol: a bekötött szeműek kiabálva keresik egymást, a levegőbe bokszolnak, sőt, még túszt is ejtenek a közönségből, miközben egy 16 éves betelefonáló felvilágosítja őket, hogy a túlméretezett fehér kendőkkel a fejükön pont úgy festenek, mint a Ku-Klux Klán tagjai.

Üdv a The Chris Gethard Show világában!

Nem könnyű leírni, hogy mi fán terem a TCGS, ezért inkább egy kis háttérsztorival kezdem.

Itt van ez a Chris Gethard, aki lassan tíz éve koptatja a New York-i UCB (Upright Citizens Brigade, az amerikai komikus színtér egyik központi gyűjtőhelye/iskolája/társulata) deszkáit. Egy ízben azt mondták róla, hogy ő még az alternatív komédián belül is alternatív, de kevésbé hízelgően úgy is fogalmazhatunk, hogy azok közül, akikkel együtt kezdte a pályáját, gyakorlatilag mára mindenki befutott, csak ő nem.

Saját bevallása szerint is kudarc a karrierje – a várva várt nagy kitörési lehetőség, a Big Lake, egy 2010-es szitkom, melynek Will Ferrell volt a producere, ő pedig a főszereplője, hatalmasat zakózott, és a bukásért nagyrészt őt tették felelőssé.

Mit tesz ilyenkor egy rendes színész? Los Angeles-ben marad, és a rövid életű ismertséget kiaknázva megpróbál keresni egy szitkomot, ahol íróként vagy mellékszereplőként elhelyezkedhet, majd onnan építi tovább a karrierjét. Gethard ezzel szemben visszament New Yorkba, és egy évvel később megcsinálta a saját, heti rendszerességű kábeltévés műsorát, a The Chris Gethard Show-t (volt egy kábé egy éves előzménye is, egy színházi est, más formátummal, részben más szereplőkkel).

De nem ám azon a kábelen, amit megszoktunk. Nem az HBO-nál, az FX-nél vagy az IFC-nél talált otthonra, hanem a ranglétra legalját választotta, egy lenézett tévés műfajt: a public access televíziózást.

Ha valaki tud a kifejezésre magyar megfelelőt, ne tartsa magában, addig is, megpróbálom körülírni: az a lényege, hogy bárki, az utca embere bemehet a stúdióba, és készíthet egy saját gyártású műsort (pár hetes gyorstalpaló technikai kurzus után), amit aztán az erre specializálódott kábelcsatorna műsorra tűz. Mindez teljesen önerőből történik, nem keresnek pénzt vele; cserébe az az egyetlen megkötés, hogy nem szabad élő adásban farkat villantani, illetve veszélyeztetni a műszaki berendezés (kamerák, kábelek) épségét. Egyébként mindenki azt csinál, amit akar.

A tovább mögött folytatom az ajánlót, videókkal.

A TCGS tehát élőben megy minden héten, keleti parti idő szerint este 11-kor az MNN New York-i kábelcsatornáin, illetve ezzel egyidőben streamelik is a Ustreamen; később aztán felkerül az iTunes-ra videó podcast formájában, és az összes egyórás epizód teljes egészében fent van a YouTube-on is.

Ami a műsor felépítését illeti – elég szokatlan hibrid, amit nehéz kategorizálni. Komédia, az biztos. Egyrészt betelefonálós műsor, hetente adott témákkal, amikhez hozzá lehet szólni, másrészt vetélkedő, ahol Gethard nem egyszer fizikai erőszakba torkolló játékokat talál ki – ezek az esetek 90 százalékában rajta csattannak –, de vannak benne talkshow-ra vagy varietére emlékeztető elemek: házizenekar, zenei vendégek, videók, szkeccsek, jelenetek. Minden héten van egy panel, Chris Getharddel az élen, ez általában 5-6 embert jelent – ők a kvázi „főszereplői” a műsornak, akik részt vesznek a játékokban.

És hogy milyen a TCGS? Bizarr, furcsa, ambiciózus, morbid, néha lehangoló, máskor hasfalszaggatóan vicces, vagy épp gyerekesen röhejes, de mindig szórakoztató, konstans örömforrás – olyan elvetemült, hogy épeszű csatorna sosem vállalná be (illetve… de erről majd a végén).

Punk rock attitűd jellemzi, gerilla műsorkészítés, szervezett káosz, ami nem egyszer anarchiába fullad: valahogy úgy kell elképzelni, mintha Craig Fergusonnak teljesen szabad kezet adna a CBS, mire ő kihajítaná az ablakon a hagyományos talkshow-kereteket, és az egész adást Geoff Peterson, Secretariat meg a többi idióta műsorelem köré építené fel, olykor behívva egy-két sztárt, akivel jó a rapportja.

Van egyfajta amatőr bája a show-nak – néha adás közben tönkremennek a mikrofonok, összeomlik a telefonos rendszer, áthallatszik a zene a szomszéd stúdióból –, de a készítők szívvel-lélekkel dolgoznak a műsoron, ami ettől borzasztóan őszinte, autentikus és szerethető lesz.

A TCGS-ben nincs két egyforma epizód, teljesen kiszámíthatatlan, hogy részről részre éppen milyen őrültséggel fogunk találkozni – a skála a high concept sztoriktól a teljes rögtönzésig terjed. Talán azzal tudom a legjobban érzékeltetni, ha találomra bemutatok öt egymást követő adást (51-55):

Az elsőben a panelistáknak egy órán keresztül tilos volt elnevetniük magukat, különben kiestek a játékból (The Night of the Zero Laughs); a következő héten a betelefonálók valódi tragédiákat, szomorú, megrázó történeteket osztottak meg az életükből (The Genuine Sadness Episode); azután a panelisták csináltak egy szándékosan szar műalkotást, hogy aztán megpróbálják rakás pénzért rásózni a műgyűjtőkre (The Shitty Art Show); egy hétre rá egy tinimagazint olvastak fel uniszónóban (The Twist Magazine August 2012 Issue); ezt követően pedig elcsúsztatták egy órával az adást, hogy megmutassák, hogyan zajlanak az előkészületek (The Setup Show). És akkor az alábbihoz hasonló, elborult zenei vendégeket még nem is említettem:

Ez a változatosság és kísérletező kedv természetesen magában hordozza azt is, hogy néha balul sülnek el a kísérletek. Vannak bőven szkeccsek és gegek, amik nem működnek, videók, amiket inkább áttekerek, poénos betétek, amik mellémennek.

Akadtak egész epizódok is, amik már az alapkoncepciónál elbuktak, vagy épp a kivitelezés során siklottak félre totálisan (hírhedt fiaskó, amikor emberi daruként akarták használni Gethardot egy játékban, és félúton le kellett állniuk, mert attól féltek, hogy ki fogják törni a nyakát). Máskor viszont egy-egy, már leírt visszatérő poén, bénának talált szereplő egy idő után új erőre kap, vagy fokozatosan megszeretem őket – a TCGS egyik legütősebb cselekményszála is egy katasztrofális blamázsból nőtte ki magát.

Akárhogy is, a show rettentően addiktív – azon kaptam magam, hogy gyakorlatilag minden mást kiszorított maga mellől, és valahányszor leültem megnézni egy filmet vagy sorozatrészt, két-három TCGS lett belőle. Olyan, mint a legjobb sorozatok: feszült és izgalmas, rendes átívelő szálakkal (volt, ami másfél éven keresztül építkezett), visszautalásokkal, spoilerveszéllyel. Fordulatosabb, mint a Breaking Bad, és olyan kiterjedt a mitológiája, mint a Losté! Oké, nyilván túlzok a párhuzamokkal, de nem véletlenül hasonlítom olyan sorozatokhoz, amelyek megkövetelték – és meghálálták – a kitartó, megszállott odafigyelést.

Korántsem működne persze ilyen jól, ha nem egy marha szimpatikus bagázs dolgozna a kamerák előtt és mögött. A vállaltan vesztes, önmagát lekicsinylő, neurotikus, de végtelenül lelkes Gethard, aki gondolkodás nélkül fejest ugrik minden őrületbe, majd olyan inspiráló, lelkesítő beszédeket vág le, amiket még Taylor edző is megirigyelne (írásos ízelítőnek itt egy blogposztja a kudarc elfogadásáról), meg egy másik, amiben egy öngyilkosságot fontolgató ismeretlennek válaszol; a nyers, szókimondó, szarkasztikus Shannon; a csupaszív Bethany, a show élő lelkiismerete; a badass, überlaza Murf; vagy a megannyi fiktív karakter – mindenekelőtt a műsor sztárja, a Human Fish, egy szőrös, keszeg fickó, aki mindig félmeztelen, úszószemüveget visel, és kizárólag feleletválasztós párokban hajlandó beszélni – éppúgy a szívünkhöz nőnek, mint kedvenc sorozathőseink.

Gethardék ráadásul törekednek arra, hogy minél interaktívabbak legyenek, tudatosan próbálják bevonni a közönséget, a betelefonáláson túlmenően is. Elég erős a Twitteres és tumblr-es jelenlétük, gyakran a nézők segítségével alakítják ki az adások struktúráját, témáját.

Az elmúlt két és fél évben többen bekerültek a stábba és a szereplőgárdába a törzsközönségből, és mára szerves részét képezik a TCGS-nek: hogy mást ne mondjak, a második epizódban betelefonált egy csaj, aki véletlenül kapcsolt a műsorra, és nem értette, mi a francot néz, mire Gethard behívta a stúdióba. A csaj meg is jelent, és Gethard megkérdezte, nincs-e kedve minden héten eljönni. Tizenöt hétig maradt, gyakorlatilag főszereplővé vált, és azóta is mindig van egy „random” tagja a panelnek.

Azt hiszem, ez a legszebb az egészben, és ezért lehet olyan fanatikusan rajongani a TCGS-ért: mert Chris Gethard és barátai ebben a nyitott, családias légkörben egy valódi, összetartó közösséget építenek, amely tárt karokkal vár minden kívülállót, csodabogarat és nördöt, egy helyet, ahol otthon érezhetik magukat a lúzerek, közös játszóteret, ahol a zakkant figurák kedvükre kiélhetik a kreatív hajlamaikat.

120 epizód. Az sok. Először engem is elriasztott, és lehet belőle szemezgetni is, de mégis azt mondom, érdemes sorban haladni, az elejétől. Nem árt viszont egy kapudrog-epizóddal kezdeni, mert az első rész pont gyengébbre sikerült, elég kiforratlan, és nem biztos, hogy meghozza az ember kedvét a folytatáshoz – ha viszont már tudjátok, hogy mi várható később, könnyebb túllendülni a kezdeti nehézségeken. (Mondjuk így is, úgy is azt javaslom, hogy hacsak nem menekültök sikítva, hogy „mi ez a faszság”, akkor három-négy részt adjatok neki, amíg belerázódtok, ráéreztek az ízére.)

Ahány ház, annyi belépési tipp, mindenki másra esküszik: sokat gondolkoztam, melyik lenne a legjobb rész az ismerkedéshez, de végül maradtam annál, amelyikkel én is kezdtem. A 35.-ös epizód nem igazán reprezentatív, de átjön belőle a műsor pozitív, életigenlő szemlélete, ráadásul egy rakás ismert komikust felvonultat (Jack McBrayertől Zachary Levi-ig), akiket Gethard azért hívott el, hogy a TCGS egyik rendszeres betelefonálóját, a tizenéves, komédia-rajongó Alyssát megajándékozza egy életreszóló élménnyel.

És még valami. Ha valaki fel akar ugrani a TCGS-vonatra, épp itt az ideje. A TCGS jelenlegi formájában ugyan véget ért, de Chris Gethard az egyik novemberi adásban bejelentette, hogy a show pilotberendelést kapott a Comedy Centraltól. Ha bekérik sorozatnak, azzal teljesül a készítők és a rajongók vágyálma, bár nyilván változásokat fog hozni; ellenkező esetben, mivel Gethard nem szeretné tovább lekötni a stábot, akik, ne feledjük, ingyen dolgoznak, már csak néhány búcsúadásra számíthatunk. Az mindenesetre biztos, hogy soha nem szorítottam még ennyire egy pilotnak.

Come take a ride with the weirdest guy I know.

2 hozzászólás Ne habozz!

Dalmayr - 2014. 01. 23. 18:00

Annyira jó az írás,hogy kedvet kaptam:)
bár egyáltalán nem a stílusom és el sem tudom képzelni, hogy tetszeni fog,megnézek egy részt.hátha.

Dregnarr1 - 2014. 01. 23. 19:05

Folyton a 30Rock TGS-e ugrott be, de nem csak a hasonló név miatt, hanem a kaotikus baromságok okán is. Lehet, hogy egy-két adást megnézek YT-n, de nem az én műfajom. Az ajánlóért köszönet, élvezetes volt, látszik, hogy rajongással készült.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz