login |

Miért szeretjük a sorozathősöket? – írta ayren

2014. 06. 03. 18:15 - Írta: vendegblogger

57 hozzászólás | kategória: elmélkedés,

Különös tekintettel Gregory House karakterére

Általános esztétikai igazság, hogy a művészet a maga sajátos módján mindig az éppen fennálló társadalmat, és az abban élő emberek gondolkodásmódját tükrözi vissza. Minden társadalomnak, kultúrának más az embereszménye, ezért a civilizáció különböző korszakai különböző karakterű hősöket termelt ki. Manapság, a nyugati civilizáció válsága, netán hanyatlása idején a hősök karakterváltozása meglehetősen jól nyomon követhető még a kultúra egy olyan kis szeletén keresztül is, mint az elmúlt évek amerikai tévésorozatai.

Dekadens időkben dekadens hősök születnek, így napjainkban a drámai sorozatok világában elterjedtek a bonyolult és sebzett személyiségű antihősök, akiknek védőmechanizmusa nemegyszer a szarkasztikus humor, lásd pl. Gregory House (House MD), Patrick Jane (The Mentalist) vagy Tyrion Lannister (Game of Thrones).

A szarkazmus, a humor, a játékosság mint karaktervonás amúgy is felértékelődött a sorozatok világában az utóbbi években, részben talán azért, mert ősi ösztöneink szerint az ilyen ember szexuálisan vonzó, hiszen az intelligencia egyik fokmérője a játékosság, a humorérzék (már ha kellően kifinomult). Bármennyit finomított is a kulturális evolúció a nemek közti kapcsolaton, ősi kódolásunk szerint még mindig a férfiaknak kell meghódítaniuk a nőket, ezért cseppet sem meglepő, hogy az intelligens, humorérzékkel bíró, netán játékos természetű szereplők többsége a sorozatok világában férfi. Fejet hajtva a darwini törvények előtt, nőként jómagam is leginkább az ilyen karakterekhez vonzódom.

Visszatérve a poszt címéhez, úgy gondolom, igen nagy mértékben a főszereplő(k) személyisége tehet arról, hogy függőjévé válunk egy sorozatnak. Több dolog is közrejátszhat abban, hogy a szívünkbe férkőzik egy fiktív személyiség, lássuk (esetemben) melyek a leggyakoribbak:

  1. Az egyik legfontosabb ok, ha szexuálisan vonzónak tartjuk a karaktert, például a fent említett intelligenciája, humorérzéke miatt. Ilyenkor kicsit bele is szeretünk. Én speciel a The X Files Fox Muldere óta kifejezetten vonzódom a kefefrizurás, öltönyös FBI-ügynökökhöz. (Kár, hogy viszonylag kevés szaladgál belőlük Magyarországon.)
  2. Csodálhatjuk a karaktert valamiért, ami belőlünk hiányzik. Esetemben ilyen volt Starbuck alakja a Battlestar Galakticából. Mindig szerettem volna olyan bátor, vagány nő lenni, mint ő, bár bevallom, a személyiségének a fékezhetetlen, romboló, túlzottan maszkulin oldalát kicsit ijesztőnek találtam.
  3. Kedvelhetünk egy kitalált (de a film által mégis valódinak tűnő) alakot, ha az kitölt bennünk valamiféle űrt, hiányt. Ugyancsak a Battlestar Galaktica Adama parancsnoka számomra egy igen erős apafigura, egyrészt a sorozatbeli posztjából adódóan (hiszen vezetőként rengeteg emberért felelős), másrészt a Starbuckkal való kicsit apa-lánya kapcsolata miatt.
  4. Kedvelhetünk továbbá egy szereplőt, ha bizonyos vonásaiban magunkra ismerünk, vagy ha a sorsa miatt szánjuk, ilyenkor még erőteljesebben tudunk azonosulni vele. A GoT Tyrionja nálam például ebbe a kategóriába esik.

És persze a felsorolt okok közül néha több is összefonódik, még erősebb köteléket hozva létre karakter és néző között. A tovább mögött megpróbálom röviden megindokolni, miért minden idők number one karaktere nálam a jó öreg House doktor, akivel kapcsolatban majd minden általam felsorolt okát megtaláltam a szeretnivalóságnak.

Emlékszem, amikor évekkel ezelőtt a tévében megnéztem a pilotot, már tudtam, hogy mindenképp rajta lesz a heti menün, majd az évad végére, ahogy House személyisége fokozatosan kibontakozott, menthetetlenül függő lettem. Amellett, hogy a karakter a sebzettsége, intelligenciája és humora miatt számomra intellektuálisan rettentően vonzó, néhány vonásában (hogy csak egyet említsek, a sorozatfüggőség) könnyen magamra ismertem. Ez pedig biztos út az azonosuláshoz, még ha én magam a legkevésbé se vagyok zseniális amerikai diagnoszta

Legjobban talán House természetének drámai kettőssége fogott meg. Ahogy a heti betegek ügyei folyamatosan rezonáltak a címszereplő múltjával, jellemével, mind jobban belepillanthattam egy saját személyisége fogságában vergődő ember belső poklába. Mindezt úgy, hogy a karakter humora mindig kellőképpen ellensúlyozta a drámát, ezért a sorozat hangulata még a legsúlyosabb mondanivalójú epizódok során se vált túlzottan lehangolóvá.

House amúgy az én szememben tökéletesen megtestesíti korunk hősét. Hihetetlenül komplikált személyiség, a kiemelkedő intelligencia minden áldásával és átkával sújtva. Alapvetően determinált a boldogtalanságra, ugyanakkor gyermekien játékos, és valljuk be, gyermekien önző. (A szomorú vagy gyermeki vonásokat felmutató House olykor még az anyai érzéseket is előhozta belőlem.) Kompromisszumképtelen, arrogáns, manipulatív és önpusztító személyiség, s ez rányomja bélyegét minden kapcsolatára. Erőteljes szarkazmussal védi magát a körülötte lévő világtól, de emögött a szarkazmus mögött néha meglepő megértés húzódik meg, főleg ha gyerekekről, kamaszokról van szó.

Talán azért, mert ő maga se képes felnőni, mondhatni House a mai kor Pán Pétere. Orbitális tahó tud lenni, de többnyire azért, mert nem viseli el az önbecsapásnak, a hazugságnak semmilyen formáját, és a következményeknek fittyet hányva mindig kimondja a nyers igazságot. Ez pedig tetszik vagy sem, a szabadság egy formája, ezért számomra tisztelendő – bármekkora árat is kell fizetni érte.

A Wilsonnal való kapcsolata külön megér egy misét, ez teszi a House-t az általam látott legszórakoztatóbb, és egyben legmegindítóbb férfibarátság sagájává is egyben, és végül ez a kapcsolat lesz az, ami a sorozatfináléban elindítja House-t a személyiségfejlődés következő lépcsőfoka felé, hiszen ekkor lesz képes az önfeladásra, ekkor lesz képes először életében valaki mást saját maga elé helyezni.

A valaha általam látott sorozatok karakterei közül én személy szerint őt találtam a legeredetibb, legintelligensebb, legerőteljesebb és legárnyaltabb jellemnek, akinek a sorsa belőlem is a lehető legerőteljesebb és legárnyaltabb érzelmeket volt képes kiváltani.

Végső soron pedig azt hiszem, az érdekfeszítő történetszál mellett leginkább az ilyen komplex érzelmi hatás miatt szeretek annyira beleveszni egy-egy sorozat virtuális világába, úgyhogy Gregory House esetemben méltán foglalhatja el a képzeletbeli dobogó legfelső fokát.

57 hozzászólás Ne habozz!

Lenry - 2014. 06. 03. 18:36

nem tudok mit hozzátenni.
egyetértek :)

Ollári Gergely - 2014. 06. 03. 18:41

Ejj de jó kis írás! Grat a szerzőnek! Tökre igazad van! Minden benne van!

ayren - 2014. 06. 03. 18:49

Egyébként engem momentán az is érdekelne, hogy a ti esetekben van-e még olyan ok, ami miatt megkedveltek egy karaktert, és én nem említettem?

lynx - 2014. 06. 03. 19:13

nagyon jó írás, tetszik

ray33 - 2014. 06. 03. 19:14

Számomra mindenidők legvagányabb és legszimpatikusabb karaktere Tyler Durden !

AkosAkos - 2014. 06. 03. 19:35

Remek írás!

Szendzsön Hemdáj - 2014. 06. 03. 19:46

Tyler Durden? Az új legjobb barim ennyire híres?

Wisp - 2014. 06. 03. 19:47

Szerintem a “leghatékonyabb” az a kombináció, amikor egyszerre tudok azonosulni egy karakterrel és csodálni is, nem csak magamat látom benne, hanem azt, amilyen szívesen lennék. Nekem ilyen szempontból a jelenlegi non plus ultra egy másik Doktor (igen, az a nagybetűs a világ leghosszabb sci-fijéből).
House karakterében a következetlenség, a kettős mérce zavart egy kicsit. Vagyis a zavart nem jó kifejezés, mert ezzel együtt zseniális karakter, de az azonosulásban akadályozott. Én igyekszem mindig következetes lenni az elveimben, viselkedésemben és ezt szoktam elvárni másoktól is, legalábbis velem szemben. House ezzel szemben tipikusan olyasvalaki, aki más szemében a szálkát is észreveszi, a magáéban meg a gerendát sem. Mindenkit kritizál a konvencionális gondolkodásáért, a logika, objektivitás hiányáért, ugyanakkor a saját konvencióihoz ugyan úgy ragaszkodik és ha kell, minden logikával vagy objektivitással szembemegy, hogy ne kelljen feladnia őket. Ahogy írod, ellenez minden önámítást, már ha ezzel megideologizálhatja a bunkóságát vagy hogy mások fölé helyezi magát, de tagadni a saját boldogtalanságát és az intelligenciájával takarózva megindokolni, hogy miért nem tesz ellene, az rendben van. Összességében inkább olyan figura nekem, akit imádok a képernyőn nézni, de semmiképp sem kerülnék vele egy légtérbe. :)
Egyébként van valami oka, hogy a cikkbeli felsorolásban 1., 2., 3., 4. helyett 1., 2., 1., 2., van?

Somhow - 2014. 06. 03. 19:52

Több sorozatból jobb lett volna példa, ha már az azonosulásnál tartunk ki kellett volna térni az antihősökre is , mint a Breaking Bad főszereplői vagy Dexter. De a Lost-ról is eshetett volna szó, mert az KIZÁRÓLAG a karakterekről szól. House kevés egy ilyen cikkhez, bocsi.

flash - 2014. 06. 03. 20:09

REMEK ÍRÁS! GRATULÁLOK!

Számomra Patrick Jane a Number 1 karakter.

Nekem egy sorozatnál még a szerelmi szál az ami nagyon sokszor fanatikussá tesz.
House/Cuddy , Rumpelstilskin/Belle , Nick/Jess stb…

ayren - 2014. 06. 03. 20:10

Wisp
Igen, biztosan van igazság abban, amit írsz H. kettős mércéjéről (szálka meg a gerenda), de számomra talán ez teszi még emberibbé, még reálisabbá a karaktert. És valljuk be, a legtöbben ezen a téren ilyenek vagyunk.:)
Azt meg én se állítottam, hogy az életben elviselhető lenne a fickó.:) De mint karakter, őrült izgalmas.

Miss Keamy - 2014. 06. 03. 20:19

Jó cikk, habár túl House központú számomra. Sokkal jobban tetszene egy komplex, összefoglaló elemzés napjaink vagy sokkal inkább az évek során felfedezett nagy sorihősök jelleméről: pl Walter White, Sherlock, Omar, Dexter, Tyrion, Jack Bauer és stb.

ayren - 2014. 06. 03. 20:24

Somhow
Hát, mindenki abból választ, amit néz, ami bejön neki. Breaking Badből megnéztem két részt, de nem bírtam, túl depis. A főszereplő fickó meg színészileg biztos nagyon jó, nem véletlenül dicsérték, de számomra cseppnyi kisugárzása sincs. Anélkül meg nem vagyok vevő egy karakterre sem. Nekem nem volt elég, hogy elvigyen a hátán egy sorozatot úgy, ahogy Hugh Laurie vagy Simon Baker el tudott vinni.
A cikk nagyrészt House-ról íródott, a többi csak felvezetés, szóval nem szántam egy átfogó, összehasonlító elemzésnek a sorozatpszichológia terén.:) Természetesen még rengeteg izgalmas karakter létezik a sorozatok világában – mások nyilván más szereplőket emeltek volna ki.

ayren - 2014. 06. 03. 20:26

Miss Keamy
Lásd eggyel előbbi hozzászólásom.:) Én is szívesen olvasnék egy ilyen cikket, lehet rá vállalkozni.:)

ALDO - 2014. 06. 03. 20:28

Nálam is a sánta doki áll a képzeletbeli dobogó első helyén. Az írás jó, annyit még hozzátennék, hogy talán sok ember szemében azért is lehet vonzó, mert valamilyen szintén kötöttségek nélkül, szabadon él. Nem tekinti magára nézve kötelezőnek a társadalom írott és íratlan szabályait és pont ezért nem képes érvényesülni a világban.
Valóban néha azért túlzottan előtérbe került a “sötét oldal” A harmadik évadban volt a legelviselhetetlenebb tahó, amikor a nyomozóval balhézott össze és az önfejűségét a környezetében élők szenvedték el.
Érdekes módon azok a tulajdonságok, amik House-ban jók és érdekesek, Patrick Jane-et rendkívül ellenszenvessé teszik. Legalábbis nálam.
Ha már egyedik karakterek, nálam Dexter is előkelő helyre került.

ayren - 2014. 06. 03. 20:29

Somhow
Ja, és szerintem House, Jane és Tyrion is antihős. Ahogy azt írtam is a cikk elején.

ayren - 2014. 06. 03. 20:34

ALDO
Igen, ez a szabadságféle az, ami nekem is nagyon imponáló. A nagy többségünket a való életben millió szabály, kötöttség, felelősség stb. köt gúzsba, ezért is lehet ilyen vonzó egy ilyen személyiség sokunknak.

CyClotroniC - 2014. 06. 03. 20:38

Igazából receptet nem tudnék találni a karakterszimpátiára, hiszen rengeteg fajta archetípus bejön, hacsak azt nem, hogy különösen érdekelnek konkrét karaktertípusok és vannak olyanok, amik éppen hogy taszítanak (teszem a nagy közönségkedvenc Lostot azért nem szerettem, mert egy karaktert se éreztem érdekesnek vagy szimpatikusnak anno, hiába zabálta mindenki).

Talán éppen Veronica Mars miatt az örök kedvencem maga a sorozat, de ő pont az a típus, akivel engem kilóra meg lehet venni, főleg az okos, szarkasztikus dumájával. Persze könnyű lenne ráfogni, hogy kinek ne jönnének be a laza, badass csajkarakterek, de mégis rettentően kevés működik annyira, mint amennyire ő működött, mert egyszerre volna rettenetesen természetes és mégis szürreálisan különc. Most pont azért kaptam rá a Lost Girl darára, mert Kenzi hasonló típus, és pusztán ő egy maga leültett a sorozat elé.

Szintén ilyenek az infantilis, hiperaktív karakterek 0a szitkomokban, akik nagyon tudnak minden apró vacakért lelkesedni, vagy mondjuk a jólelkű, szociális képességekben hiányt szenvedő esetlen figurák. Elsőre jó példa Elliot a Scrubsból, de mondhatnám rá Pinkie Piet a pónikból, utóbbira pedig Michael Scott az Officeból, de mondhatnám akár Monkot is.

Főleg kosztümös sorozatokból – meg úgy általában is – mindig lenyűgöznek az okos, élelmes és gyakran szemétláda intrikus karakterek. Al Swearengen ennek az ékes példája a Deadwoodból, de Marcus Antonius is remek volt a Romeban, vagy a GoT-ból is hozhatnék fel raklapszámla karaktereket élükön Varysszal és Kisujjal. Modernebb példák közül meg ott van erre Alice a Luther-ből.

Általában a legnagyobb mocskokat és a love-to-hate karaktereket is mind imádom, ha nem egysíkúan szemetek, hanem van azért mögötte némi személyes tragédia, meg nem értettség is, teszem azt a GoT-nál maradva, nálam Cersei abszolút ilyen.

Nagy igazság amúgy, hogy a klasszikus jófiú karaktereket rettentő nehéz megkedvelni, ha nincs bennük valami, ami a semleges zónából kirántja őket, némi személyes dráma, jellemhiba, vagy tényleg akármi, akkor egyszerűen nem tud lekötni, nem meglepő hát, hogy ennyire divat lett az antihősség, elég csak ránézni bármelyik átívelő krimire, szinte minden zseni nyomozó megtört, kívülálló, keserű.

Egyébként ez kicsit ugyanúgy működik, ahogy az IRL-es szimpátia is, és bár csak részlegesen kapcsolódik ide, de ősszel olvastam egy cikket arról, hogy milyen szomorú és kifacsart dolog az, hogy a természetességgel és az őszinteséggel manapság le lehet kenyerezni a rajongókat a sztárvilágban. Mila Kunis és Jennifer Lawrence volt felhozva példáknak, akiket azért bír szint mindenki, mert rettenetesen hétköznapiak interjúkban és el tudod képzelni, hogy beülsz velük valahova iszogatni és dumálni egyet. Na most szerintem ez kicsit a fiktív karakterekre is működik. Nyilván akkor is lehet másért érdekesnek találni egy karaktert, ha ez hiányzik, de ha ez megvan, akkor szinte biztos, hogy rettentően fogod bírni azt az adott karaktert.

Röviden talán annyi, hogy leginkább azok, akiket közel érzel magadhoz, vagy akiknek a sorsa, helyzete, jelleme pusztán csak elgondolkodtat. Na de erről még oldalakon keresztül lehet ömlengeni, szóval elég is ennyi :P

ayren - 2014. 06. 03. 20:39

Wisp
Ja, a számozást meg köszi, jelzem, hogy javítsák ki.

Roxi - 2014. 06. 03. 20:40

Még millió meg egy oka van amiért szeretjük őket,de abban maximálisan egyetértek,hogy House minden idők legzseniálisabb karaktere!
Aki csak pár pillanatot látott a sorozatból,az egy egysíkú bunkót lát aki mindenkinek beszólogat! Akik ismerik őt a sorozatból azok viszont egy igen sokszínű embert látnak,akinek érdes modora jórészt álca! Ő igenis képes szeretni,sőt kedves is lenni a maga fura módján!Kellettek a szintén jól eltalált támogató karakterek, akik mellett igazán kiteljesedett sokrétű személyisége!(Wilson,Cuddy) És persze nagyon kellett a karakterhez a színész is, a maga eszméletlen vonzóságával ! Na jó,nem ömlengek tovább! :)

Flanker - 2014. 06. 03. 20:48

Nagyon jó írás lett, gratulálok hozzá.

bvr - 2014. 06. 03. 20:53

ayren – “A cikk nagyrészt House-ról íródott, a többi csak felvezetés” affene, kár, épp írni akartam hogy milyen izgalmas kérdésfeltevés :)

Így viszont lehet hogy módosítani kellene a címen merthogy a “Miért szeretjük A sorozathősöket?” az kimondottan egy általános eszmefuttatást sugall, sokan várják majd ezt (és szerintem ennek megefelelően is indít az írás) így viszont valszeg többektől jönni fog a kritika hogy túlságosan csak Housera fókuszál.

House egyébként nekem is nagy kedvencem (a sorozat is, a karakter is) de ezen az íráson azért is csillant fel főleg a szemem mert (szerintem) tök jó lenne több/sok ilyen írás itt a junkie-n, azaz kicsit elméleti/esztétikai/szakmai stb szemmel, hogy mi tesz egy sorozatot naggyá, illetve mik voltak a nagy mérföldkövek (akár történetvezetés, akár karakterek, stb szempontjából)

Pl. szerintem nem egyszerűen arról van szó hogy “dekadens idők dekadens hősöket szülnek” hanem a tévézés minimum egy évtizede nagyon komoly szintet ugrott, bizonyos értelemben akár a mozifilmek fölé is kerekedve (egyrészt itt nincs akkora időkorlát, másrészt lehet kísérletezőbbnek lenni (ha a mai hollywoodi blockbuster-recepteket nézzük akkor meg főleg) és ehhez nem elég már az a nagy-nagy idézőjelek közé tett “mélység” amit (innen inkább kitöröltem milyen példákat írtam a kilencvenes évekből :)) képvisel, hanem mély, érdekes izgalmas történetekre és karakterekre van szükség. Na ebben (más-más oldalról, súlyozással) szerintem az egyik úttörő a Lost és a House voltak (illetve biztos vannak még “korábbi úttörők”, de majd a nálam jobb sorozat-történészek megírják :) Nekem pl. örök kedvenc marad a West Wing (és a House is merített belőle jócskán, nem is Cuddyra gondolva elsősorban hanem pl. a “walk and talk”-ra vagy konkrétan a pókerezés közbeni találóskérdés-játékra. Amiért mégsem a West Winget mondom hogy abban a szereplők személyisége még mindig túlzottan sematikus (ettől még persze a maga módján mindegyikük imádnivaló, számomra különösen a Josh – Donna párbeszédek) És ilyen kezdetek után érzezünk meg fényévekkel később egy True Detectivehez vagy épp a Breaking Bad Walter Whitejához (az utóbbi pl. sose lesz a kedvencem, pláne abban az értelemben hogy szinte bármikor képes lennék egy teljesen radnom West Wing vagy House részt megnézni, és nem csak a szeriatizáltság miatt hanem mert magával a sorozattal is sok bajom volt. De ennél jobban eddig még karakterfejlődést szerintem senki nem tudott bemutatni, és ehhez kell is egy sorozat terjedelme, hogy 5 évadon keresztül nézhessük mindez hogyan, miért, mennyi esetlegességgel formálódik.

ayren - 2014. 06. 03. 20:57

CyClotroniC
Köszi a szép hosszú választ.)
Igen, a Got nagyon jó példa love-to-hate karakterekre, szinte hemzsegnek benne, az ilyen figurák teremtése Martin egyik nagy erőssége. Alig van benne klasszikusan jó vagy rossz karakter, mindenki személyiségében megvan az ellenpont is, vagy legalább a magyarázat, ok, miért olyan,amilyen.
A szitkomokra nem tértem ki az írásban, de hogy még egy indokot felsoroljak, miért kedvelek valakit, az az, hogy nem tudok elég hálás lenni a nevetésért. Ha egy szitkom karaktert sikerül humor szempontjából az ízlésem szerint elég egyedire szabni, engem megvettek. Lásd a New Girl-ös Nick Miller az első, második évadban.

sedi - 2014. 06. 03. 21:05

Kedves Ayren!
Ez is, ahogy eddig az összes írásod, amit olvastam, nagyon élvezetes, profi munka… én is szerettem House karakterét, de ebben a kategóriában most az abszolút favoritom Patrick Jane. :-) Távol álljon tőlem, h újra munkára ösztönözzelek, de mivel itt az oldalon még senki nem írt a mentalistáról évadzárós kritikát, nem tennéd meg, h esetleg megírod…? Szerintem sokan vártuk, várjuk a kibeszélőt (ráadásul személy szerint én a Te tolladból származónak örülnék a legjobban… ha ez számít. :-) )

Squazee - 2014. 06. 03. 21:05

Nagyon jó ismét a jó öreg House dokiról hallani és olvasni, nekem is a kedvencem.
House-ban az egyik része, ami igazán megfog, az a része, hogy egyrészt mindenhol kicsit kívülálló, nem az a tipikus, szürke társasági ember, mindenhol kitűnik és nem igazán illeszkedik be, ugyanakkor szinte nélkülözhetetlen és számára is, bár nagyon nehezen vallja be, nélkülözhetetlen az az érzés, hogy szükség van rá.
Az utolsó részben lévő önfeláldozás tette fel a koronát a karakterére, tipikus House. :)

Valóban a humor fontos tényező és az is, hogy az ember lássa meg benne magát, vagy egy ideált, de azt is jó látni, hogy esetlen, nem tökéletes, de mégis küzd, s ha rosszul is alakulnak a dolgok, van esélye a javulásra. S ha House “meg tud javulni”, akkor nekünk aztán kisujjból kéne kirántani. :D

ayren - 2014. 06. 03. 21:16

bvr
Lehet, hogy igazad van, és kicsit félrevezető a cím – bár szerintem az alcím valamennyire korrigál, ellensúlyoz.

“nem egyszerűen arról van szó hogy “dekadens idők dekadens hősöket szülnek” hanem a tévézés minimum egy évtizede nagyon komoly szintet ugrott”
Persze, én is tudom, hogy így van, de egy House, Dexter stb. eljöveteléhez azért kellettek a dekadens idők is. Az ilyesféle karakterek mint abszolút főszereplők néhány évtizede még elképzelhetetlenek lettek volna nemcsak sorozatban, de mozivásznon is.

Egyébként meg egyszer-kétszer már én is megpendítettem winnie-nek, hogy talán lenne érdeklődés hasonló elmélkedésekre a junkie-n (engem pl. kifejezetten érdekel a sorozatpszichológia, sorozatszociológia), de ehhez kellenének az erre kedvet érző vendégbloggerek is.

bvr - 2014. 06. 03. 21:18

@Squazee “S ha House “meg tud javulni”, akkor nekünk aztán kisujjból kéne kirántani. :D”

erről az jut eszembe hogy (bár a House mint sorozat jellegéből adódóan (sajnos? talán…) nem lehet olyan fokú koherenciát elvárni mint mondjuk egy True Detective-től vagy egy Breaking Badtől) House személyisége esetebében az egy sokszor visszatérő (és egyrészt abromi izgalmas, másrészt szerintem több oldalról, jól is ábrázolt) vonás, hogy ha “megjavul” (akár a fájdalmai végett, vagy igazán szerelmes lesz, stb) akkor szakmailag viszont hibázni kezd és annyi a zsenialitásának! Ez egy sokszor felmerülő dilemma (talán A legnagyobb dilemma számára)

sziamonra - 2014. 06. 03. 21:21

Érdekes téma. Alapvetően egyetértek azzal amik le vannak írva, csak pár kiegészítést tennék.
Én alapvetően két okot látok ami miatt szeretünk egy karaktert: 1. olyanok vagyunk mint ő ezáltal tudunk azonosulni vele. Itt nem feltétlenül az egész személyiséggel, hanem annak csak egy attribútumával. Azért, mert szerelmes, anya, elvesztett valakit stb. Ez azonban a ritkább eset. Általában nem azért nézünk egy műsor, hogy saját magunkat nézzük vissza. Itt jön képbe a 2. ok: Egy vágyat testesít meg. Ez viszont rendkívűl széles lehet. Mint ahogy fentebb is van, egy olyan személy aki hiányzott az életünkből, vagy akit nagyon szeretünk. Egy álompasi/nő. Vagy egy olyan valaki, aki mi szeretnénk lenni. Az antihősök ezt szolgálják ki. Hiszen miért szeretjük House-t? Mert intelligens, mert manipulatív, szarkasztikus és általában megszerzi amit akar. Olyan tulajdonságok amiket mi is akarunk magunknak.
Ha megfigyelitek az antihősök mindig intelligensek. Nem véletlen. A mai korban egy ember nem akkor sikeres, ha erős, hanem akkor ha intelligens. Mi is ezt akarjuk magunknak, sikert. Ezáltal lesznek ezek a zsenik vonzóak. Azért imádjuk Sherlock-ot mert mindent megold, olyan dedukciós képességei vannak amiket magunknak akarunk.
A House-ban imádtam nézni, ahogy mind game-t játszottak. Mindenki manipulált mindenkit. Mi is szeretnénk ilyen eszesek és gyorsan kapcsoló emberek lenni. Nem maga a manipulálás az érdekes, hanem a mögötte lévő eszköztár. Nem azért szeretjük Underwood-ot mert mi is olyan politikai játszmákat akarunk játszani, hanem az ehhez szükséges intelligenciára vágyunk.
És ez csak az intelligencia. Mindemellett általában sok más tulajdonság is vonzó. Walter White bátor volt és kilépett a szürkeségből, Tyron annak ellenére, hogy törpe az egyik legnagyobb manipulátor lett. A sorozatokban ezeket az extremitásig feszítik, de a mögöttük meghúzódó dolgok egyszerűek: intelligencia, bátorság, talpraesettség, siker, stb.
Természetesen ezek nem működnének jó történetek nélkül. Patrick Jane ma már nem tudja elvinni a hátán a sorozatot, mivel a mögötte álló történet unalomba fulladt. Ezzel szemben a House gyakorlatilag végig meg tudta őrizni az érdekességét, a karakterek közötti kapcsolatok nem szürkültek el.
Összeségében tetszett a cikk, és érdekes rágódni valót adott :) Bár tényleg lehetett volna egy kicsit hosszabb és mélyebben belenyúlós, de majd legközelebb :)

ayren - 2014. 06. 03. 21:22

sedi
Köszi, örülök, hogy tetszett.:) Úgy tudom, lesz évadzáró kritika A mentalistáról human tollából, különben írtam volna róla.

bvr - 2014. 06. 03. 21:24

@ayren: “Egyébként meg egyszer-kétszer már én is megpendítettem winnie-nek, hogy talán lenne érdeklődés hasonló elmélkedésekre a junkie-n (engem pl. kifejezetten érdekel a sorozatpszichológia, sorozatszociológia), de ehhez kellenének az erre kedvet érző vendégbloggerek is.”

Ha esetleg a hosszú szövegemben elveszett volna, nekem nagyon tetszett, és nagy részben pont ezért tetszett a posztod mert az ilyen, szóval jó volt olvasni! Úgyhogy az egyik első fecske már megjött, remélem lehet majd olvasni több ilyet is! :)

Tusika - 2014. 06. 03. 21:25

Érdekes felvetés, tetszett a poszt. Csak olyan sorozatot tudok nézni ahol megkedvelem az egyik (vagy több) szereplőt. Ezért nem tudtam végignézni a Breaking Bad-et, mindegyik karakter hihetetlenül irritált.
A kedvenceim Dean Winchester és Jaime Lannister (igen az elejétől fogva, nem csak a harmadik könyvtől). Magyarázni nem tudom, de ez van ezt kell szeretni. :)

ayren - 2014. 06. 03. 21:37

sziamonra
“Patrick Jane ma már nem tudja elvinni a hátán a sorozatot, mivel a mögötte álló történet unalomba fulladt. Ezzel szemben a House gyakorlatilag végig meg tudta őrizni az érdekességét, a karakterek közötti kapcsolatok nem szürkültek el.”

A mentalistával kapcsolatban egyetértek, Red John halál béna kiiktatásával az átívelő szál elveszett, és ez volt a súly a léghajón, szóval baromira kellett, ez a hiányával ha addig nem, a hatodik évad második felében kiderült.
A House-zal én viszont úgy voltam, hogy a 4. évadig imádtam, azután az 5-6.-ban valahogy kicsit kiszürkült, bár voltak elszórva persze zseniális részek, majd a Cuddy-val való kibontakozás adott neki megint egy erősebb löketet.
És nem tudom, ki emlékszik arra az epizódra, amikor kettesben és titokban megpróbálják Wilson rákját kezelni (valami kísérleti gyógyszer?) – én az egész sorozatban nem éreztem még olyan ütést (a legjobb értelemben), mint az epizód végén, amikor az ájult, rongybabaként beállított Wilsonról House elkészíti azt a fotót a prostikkal. Iszonyúan House-os volt: egyszerre zseniálisan szemét és zseniálisan szeretetteli.:) Ez a kombináció valami piszok erős érzelmi töltést adott visszamenőleg is a H.-W. kapcsolatnak.

ayren - 2014. 06. 03. 21:45

bvr
Persze, vettem is. :) És igen, én is szívesen olvasnék ilyesmiket, azért is írtam oda a kommentbe, hátha megjön valaki másnak is a kedve a posztírásra efféle témákban.

paranoid android - 2014. 06. 03. 22:03

Remek írás. Ez a kérdéskör nagyon közel áll a szívemhez. (Noha nálam nincsen olyan magas helyen House, igaz szerettem a sorozatot és a karaktert is.)

Az én kedvenc karaktereim azokból kerülnek ki, akik mind intellektuálisan, mind érzelmileg nagyon megmozgatnak. Ezt pedig leginkább az identitás-keresés formáival lehet elérni nálam, ez az a téma, amivel rengeteget foglalkoztam, legyen az szépirodalom, pszichológiai-, filozófiai szakirodalom, vagy filmművészet. És szerencsére a sorozatok világában is volt egy nyitás az ilyen karakterekben bővelkedő történetek felé. És ezt a típust a sorozat médiuma tökélyre fejlesztheti, hisz van idő a változásra, ami ennek a karaktertípusnak immanens jellege. /Legnagyobb kedvenceim Jack Shephard (Lost) és Wesley Wyndam-Pryce (Angel)/

Rám nem igazán illik a fenti felsorolás első 3 pontja. A szexuális attraktivitás teljesen más területen mozog, nem fog befolyásolni abban, hogy érdekesnek találom-e a karaktert. Azok a karakterek pedig, akiket csodálok, vagy akik értékrendje hasonló az enyémhez, sosem lettek a kedvencek, csak kedveltem őket. Sőt – önkínzó módon – a kedvenceimben szeretem a saját negatív tulajdonságaimat felfedezni. Ahogy ők megküzdenek ezekkel, az egyszerre intellektuálisan és érzelmileg is stimuláló.

Szóval az indentitását kereső ember, aki önhibájából gyakran elbukik… ez az én gyengém.
Gyerekként nagyon szerettem az X-men képregényeket, mert szerettem a kívülálló karaktereket. House hasonló abban az értelemben, hogy amiatt nem tud boldog életet élni, ami különlegességé teszi. Sokáig imádtam ezeket a karaktereket, de aztán idővel visszaszorultak a másodvonalba. Épp azért, mert van egy csodálatra méltó vonásuk, és a tragédiájuk ebből fakad. Ez a “bárcsak átlagos lehetnék”, a zsenialitás átka, ma már nem fog meg annyira. Sokkal inkább azon kívülállók, akik gyengeségük, hibáik miatt azok. (A Battlestar Galacticából Gaius Baltar volt hatalmas kedvencem.)
Jelenleg a legnagyobb kedvencem a GoT-ból Theon Greyjoy, akinek rossz lapokat osztott az élet, és nem is sikerül jobbra fordítania a sorsát, megtalálnia a helyét, mint a tipikus hősnek (Jon Snow), hanem a saját személyiséghibái és darabokban lévő identitása miatt még mélyebbre sodródott.

jim455 - 2014. 06. 03. 22:17

az biztos hogy az egyik legjobb karakter House, nekem is nagy kedvenc, pont a drámai oldala miatt szerettet meg, azok voltak a kedvenc jeleneteim vele, és egyébként is ezek az őrlődő, kissé megtört karakterek a kedvenceim.
pl. Lostban több ilyen is volt, Broadchurch-ben Alec Hardy, Dexter, játékban Max Payne stb. stb. őket imádom

Rocko - 2014. 06. 03. 22:21

“Általános esztétikai igazság, hogy a művészet a maga sajátos módján mindig az éppen fennálló társadalmat, és az abban élő emberek gondolkodásmódját tükrözi vissza.”
már ha az alkotó kreativitása eddig terjed, és nem tud túllépni ezeken a korlátokon.

ayren - 2014. 06. 03. 22:23

paranoid android
Huh, a választásaidból ítélve, elég kifinomult az ízlésed karakterek terén.:) Theon Greyjoy? Nem szokványos kedvencek…
Érdekes, amit az első három pontról írsz. Pl. hogy (ha jól értem) nem a karakter személyisége fog meg, ha szexuális vonzerőről van szó. Engem meg elsősorban az, bár nyilván szükséges még az is, hogy egymásra találjon szerep és színész – ha a színésznek nincs számomra értékelhető kisugárzása, nem jön be a karakter sem, hiába van netán érdekesen megírva. (Lásd Breaking Bad főszereplője.)

Venusz - 2014. 06. 03. 22:35

House nálam is dobogós, de osztoznia kell Az elnök emberei karaktereivel, szinte minddel. :)

paranoid android - 2014. 06. 03. 23:26

@ayren
Egy karakter személyisége természetesen fontos a szexuális vonzerőt illetően, de nálam a vonzalom nem jár együtt azzal/nem kizárólagos, hogy érdekesnek találom-e a karaktert, vagyis hogy kedvencé válhat-e. Persze egybeeshet a kettő. Ha már BSG és Starbuck, akkor ő jó példa erre az egybeesésre. Vagy Veronica Mars. De pl. a Game of Thronesból Sansa a kedvenc női karakterem, de a személyisége, akármennyire érdekesnek tartom, nem vonzó, ellenben mondjuk Margaery számító intellektusa, vagy Daenerys magabiztossága, céltudatossága. Dany domináns személyisége baromi vonzó számomra, de közben, mint karakter, rohadt idegesítő is tud lenni.
A személyiség szexuális vonzereje valóban segít megkedvelni karaktereket, ebben igazat kell adnom. De ahhoz, hogy kedvencé váljon a karakter, számomra irreleváns. Sőt, talán még kizáró ok is, legalábbis mostanában. A legfőbb kedvenceimből általában hiányzik ez, talán mert azok a tulajdonságok, amik meg szoktak ragadni egy karakterben, gyakran azok a tulajdonságok, amiket magamban taszítónak találok.

paranoid android - 2014. 06. 03. 23:54

Egy kis kiegészítés az előzőhöz: Nálam valószínűleg azért működik így, mert én inkább empatizáló jellem vagyok, mint szimpatizáló. Nekem a karakter nézőpontjába kell helyezkednem, meg kell értenem, nem pedig kedvelnem kell. Így a vonzalom nem játszik szerepet, sokkal inkább a komplexitás és az adott ‘character arc’-ban megjelenő, számomra kedves tematikák. Ezért sincsenek nekem love-to-hate karaktereim. A negatív karaktereket sem szokásom csak kívülről szemlélni; ha érdekesnek találom, nem utálom a karaktert, viszont ha nem találom érdekesnek, nem szeretem utálni.

wirth6 - 2014. 06. 04. 08:44

Én csak az első évadot láttam, és nekem ritka ellenszenves karakterként maradt meg House. Zavart az “orbitális tahó”sága, és nem győzött meg az a kifogás, hogy az önámítással meg hazugsággal van baja. Ez szerintem csak önámítás és hazugság volt, hogy orbitális tahóságát magyarázza. Ahogy ez volt a célja a rendkívül boszantó álkérdésének is, ami szerintem többször felmerült, hogy azt akarod-e, hogy az orvos a kezedet fogja amíg meghalsz, vagy hogy meggyógyítson; én speciel azt, hogy a kezemet fogja és meggyógyítson. De persze akkor fel kell adnia a bunkóság kényelmét.

bvr - 2014. 06. 04. 08:54

@wirth6
speciel ezt a sorozat elég alaposan körüljárta, nem véletlenül volt a három “segédje” három teljesen különböző nem csak orvosi hanem _emberi_ karakter is, majd a későbbi évadokban már egyre inkább Cuddy is becsatlakozva (meg aztán amikor egyedül maradt a negyedik évadra és egy eset után (bár megoldotta) de ráébredt/ráébresztették hogy kell egy csapat és kezdődött az új csapat “castingja”) Elég sok oldalról lett ez körüljárva az évadok során – és ha egy tanulság volt – hát az az hogy ebben nincs egyetlen univerzális, “ideális” megoldás (talán még ami leginkább, az maga a csapatmunka)

bvr - 2014. 06. 04. 08:56

(szerk: ja, és természetesen a már soroltak mellé Wilson, egy újabb állandó másik megközelítés, nézőpont és “kontroll”)

ayren - 2014. 06. 04. 09:42

paranoid android
“Nekem a karakter nézőpontjába kell helyezkednem, meg kell értenem, nem pedig kedvelnem kell.”

Oké, de a kettő nem üti egymást. Örök igazság az is, hogy ha igazán megérted valaki személyiségét, a mozgatórugóit, a múltját, a sérüléseit, akkor kicsit meg is szereted. Vagy legalábbis nem tudod utálni, ha inkább negatív a karakter. A sorozatkaraktereket pedig a valódi emberekkel ellentétben sokkal jobban meg tudjuk érteni, hiszen pont az a jellemábrázolás célja a filmben, hogy felfedjék a tetteiket mozgató belső indítékaikat. Így sokkal könnyebben megérti és megszereti őket az ember: House erre baromi jó példa. Ha a betege lennék, tutira utálnám.:)

ayren - 2014. 06. 04. 09:45

wirth6
Persze, a valóságban így lenne, de könyörgöm, egy sorozatkarakterről van szó! Az a cél, hogy lekössön, elgondolkoztasson és szórakoztasson a személyisége – ennél a sorozatnál legalábbis, hiszen totálisan House karakterére épül, anélkül nem létezik.
Lásd fentebbi kommentemet.

fm! - 2014. 06. 04. 10:29

Pont a képeken szereplő house és mentalist főszereplőjét rühellem de nagyon. Érdekes. :)

ayren - 2014. 06. 04. 10:32

fm!
Miért? Nem vagyunk egyformák. :)

Eddy21 - 2014. 06. 04. 11:01

Jó kis írás. Ha már kedvenc karakterekről van szó, akkor OMAR LITTLE a Wire sorozatból. Nagyon sokrétű karakter volt, talán az utóbbi évek egyik legjobban kidolgozott alakításával.

szerintem - 2014. 06. 04. 11:57

ez egy erdekes poszt lenne vegulis, csak ahhoz szerintem tul szuk lett a merites. az en szememben house peldaul total unalmas, kidolgozatlan karakter, nagyon elnagyolt tulajdonsagokkal. a mentalistarol nem tudok nyilatkozni, nem lattam belole egy reszt sem. lehet, hogy en vagyok tul egyszeru, de a heti esetes sorozatokban szerintem eleve nem adott a lehetoseg elmelyiteni a karaktereket. egyszeruen nincs ra ido es nem is szamit annyira.

erdekesebb lett volna egy kerdes errol, kinek ki a kedvenc sorozatos karaktere es miert?

ayren - 2014. 06. 04. 12:00

“az en szememben house peldaul total unalmas, kidolgozatlan karakter, nagyon elnagyolt tulajdonsagokkal”

Szerintem meg House-ról sok mindent el lehet mondani, de ezt éppenséggel nem. :)

sedi - 2014. 06. 04. 16:53

Azt hiszem, a lényeg: ízlések és pofonok, nem? Kinek a pap, kinek a papné.. Azt viszont tényleg mindannyian elmondhatjuk: ahhoz hogy egy sorozat ne csak pár rész erejéig hanem hosszú éveken (évadokon) át, lekössön, uram bocsá’ rabul ejtsen a lebilincselő sztori édeskevés… a főszereplő, főszereplők személyisége (és itt egy-az egyben kopizhatnám az Ayren által pontba szedett ismérveket) a legfontosabb ragasztó. Legalábbis sokunk számára biztosan.
Ayren! Nagyon jó témát indítottál. De azt hiszem a folytatásban, látva a kommenteket, a főoldalra kívánkozik a következő kérdés: kinek ki a kedvenc sorozathőse? És miért? :-)

paranoid android - 2014. 06. 04. 19:07

@ayren
“Oké, de a kettő nem üti egymást. Örök igazság az is, hogy ha igazán megérted valaki személyiségét, a mozgatórugóit, a múltját, a sérüléseit, akkor kicsit meg is szereted.”

Talán rosszul fejeztem ki magam. Persze kedvelned kell azt a karaktert, aki a kedvenced. De nem szükséges ennek lennie az első lépésnek, és nem ennek kell lennie az utolsónak. Ahhoz hogy a kedvenced legyen egy karakter, nem csak szimplán jobban kell szeretned a többinél, hanem vizsgálnod, értelmezned kell, szerintem.

ayren - 2014. 06. 04. 20:17

paranoid android
Most nem tudom, hogy elbeszélünk egymás mellett, vagy ugyanarról beszélünk.:) Talán inkább az utóbbi.
Nem hiszem, hogy szétválasztható a kettő: mármint hogy kedvel az ember egy karaktert, és egyben értelmezi is. És szerintem nincs olyan, hogy első és utolsó lépés, ez inkább egy oda-vissza folyamat, ami folyamatosan és párhuzamosan zajlik, ahogy halad előre a sorozat. Nálam legalábbis.

zsombor - 2014. 06. 04. 20:32

A Doktor. Nagyon jó karakter! David Tennant és Matt Smith szerethetővé tették a figurát.

paranoid android - 2014. 06. 04. 21:41

@ayren
Valószínűleg hasonlóról beszélünk, csak talán máshonnan közelítjük meg. Vagy pedig szimplán a nyelv korlátaiba ütközünk, nem teljesen fedik egymást a fogalmaink, amiket megtévesztően ugyanazokkal a szavakkal jelölünk.

A karakter iránti szeretetet és az értelmezését azért választottam ketté, mert a nézők gyakran nem hajlandóak olyan karaktereket megérteni, akiket nem kedvelnek már eleve, így nem is engedik meg maguknak, hogy változzon a véleményük. Az értelmezés aktusát így mint egy lehetőségnek látom arra, hogy megkedvelj valakit. Viszont ha már szeretsz egy karaktert, akkor persze nem választható szét a kettő.

Ami elindította a diskurzust, hogy szerintem ehhez a létrejövő kapcsolathoz befogadó és karakter között nem szükséges a szexuális vonzalom, a csodálat vagy valamiféle vágybeteljesítés. Ez még mindig áll nálam. Ezek olyan érzések, amik inkább eltávolítanak a karaktertől, jobbnak látjuk őt magunknál. Ez a Másik (valódi személy) iránti szeretet kulcsa. De egy karakter iránti szeretet kulcsa nálam az azonosulásban rejlik. Szóval korábban kettéválasztottam a szimpátián alapuló és a megértésen, azonosuláson alapuló szeretetet – ez is okozhatta a félreértést. Nálam ez az utóbbi jöhet csak szóba, ahhoz, hogy kedvencé váljon egy karakter.

ayren - 2014. 06. 05. 07:37

paranoid android
Oké, akkor a szemantika csapdáiban vergődtünk, de most már jobban értem. Az én esetemben viszont ahhoz, hogy meg akarjak érteni egy karaktert, valamilyen szinten szimpatizálnom kell vele, és/vagy emocionálisan érdekelnie kell. Számomra szükséges a motiváció (lásd pontokba szedve a cikkben) ahhoz, hogy meg akarjam érteni a karaktert. Ha totálisan hidegen hagy, azt jelenti, hogy nem érdekel, ergo nem is kívánom megérteni. Szóval inkább érzelmileg viszonyulok hozzá – és azt hiszem ez a sorozatnézők többségére áll. persze az is igaz, hogy ez változhat, és esetleg később, ahogy egyre jobban kibomlik a személyiség, kicsit mégis megkedvelem (pl. Jamie Lannister a Got-ban, amikor elkezdtem olvasni a könyvet).

Pipacs - 2014. 06. 06. 14:24

Plusz adalék nálam a House figuránál, hogy hipochonderként néha annyira hiányolok egy ilyen “csak rám néz, és rávágja a diagnózist” típusú dokit. A szarkazmussal együtt is jöhetne.:D
Szexi és csodálom benne ami nekem nincs kategória: Neal Caffrey.
Magamra ismerek, mert szerencsétlen és emiatt kerül vicces-kínos szitukba: Jóbarátokból kb. bármelyik…:)
Ezer példám lenne még, a lényeg, hogy nagyon fontos szempont a karakter milyensége, szerethetősége, a színész (és a szinkron) aki hozzáteszi a magáét, és akihez hétről hétre vissza akarsz térni, mert érdekel, hogyan alakul a sorsa. Hiteles legyen, és szeressem, ez a lényeg.
Jó kis írás, köszi ayren!

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz