login |

Hard Knocks: vége a 9. évadnak – írta kisakos

2014. 09. 27. 12:30 - Írta: vendegblogger

1 hozzászólás | kategória: doku, kritika, ,

Ez az [edzői] munka legnehezebb része, amikor olyan játékosokat, akik korábban velünk együtt küzdöttek, együtt nyertek meccseket, és olyanokat, akik velünk voltak kora tavasz óta az egész holtszezonban, akik mindent megtettek, amit kértünk tőlük, keményen dolgoztak, izzadtak, kék-zöldre verették magukat, de tovább harcoltak, tovább brusztoltak és mindent megpróbáltak megtenni azért, hogy bekerüljenek – nos, ezeknek a játékosoknak azt mondani, hogy nem juthattak be a csapatba, cefetül nehéz.

Bill Belichick, a New England Patriots edzője fogalmazta meg így egy ritka őszinte pillanatában az edzői munka kétségkívül legkevésbé kellemes részét, ami leginkább augusztus utolsó hétvégéjén aktuális. Míg a 90-ről 75-re történő keretszűkítésnek leginkább a camp body-k esnek áldozatul, a következő kör 22 játékosa között mindig feltűnik pár jónevű, de alulteljesítő veterán, pár olyan játékos, aki példás szorgalmával sem tudja kipótolni a kiugró tehetség hiányát, vagy éppen olyanok, akikben megvan a tehetség, csak még pár hónapnyi edzés kellene a kibontakoztatásához.

Az utolsó hét már leginkább róluk szólt, arról a 30-40 játékosról, akiknek még volt esélyük a keretben maradásra. A tovább mögött folytatom.

A rész első felében több jeleneten átívelő téma volt az, hogy a játékosok segítenek egymásnak – nemcsak veteránok a kezdőknek, hanem olyanok is, akik elvileg ugyanazért a pozícióért küzdenek a csapaton belül. Láthattuk a két újonc linebackert (Jacques Smith és Tyler Starr már visszatérő szereplők – előbbi az, aki kiállíttatta magát az előző meccsen, utóbbit pedig az első részben hosszabban is mutatták felesége és kisfia társaságában), akik hasonló családi háttérrel rendelkeznek, és a veterán Osi Umenyiorát (aki a New York Giantsszel két bajnoki címig jutott) a szárnyai alá vett újonc Nosa Eguaéval, akik között a nigériai származás az összekötő kapocs.

Aztán jött az utolsó előszezonbeli meccs, ahol a kezdők már általában nem is lépnek pályára (a lelátókon ennek megfelelően csak lézengtek a nézők – azért kemény, hogy a bérleteseknek erre a meccsre is teljes árat kell fizetniük). A meccs egyébként a Jacksonville Jaguars frissen felújított stadionjában játszódott, ahol ezentúl a közönség egy része egyenesen a medencéből, derékig vízben állva követheti a meccset. (Erre azért került sor, mert a széksorok kirakásával szellősebbé tettek pár szektort, ugyanis a Jaguars-meccsek jellemzően eddig sem mentek telt házzal – a Green Bay szurkolóinak egyelőre nem kell hasonló miatt aggódniuk.)

T.J. Yates és Devonta Freeman is jól kezdett, nekik nem is kellett aggódniuk amiatt, hogy maradhatnak-e a csapatban. Ricardo Allen kezéből kipattant a labda, pedig egy könnyű interception lehetett volna. Mindegy (neki nem, de a csapatnak igen), a Falcons így is nyert.

Aztán az öltözőben Mike Smith ismertette a „játékszabályokat”: mindenki jobban teszi, ha a telefonját az elkövetkező három napra odaszigszalagozza a kezéhez, és ha hívják, vegye fel, ha jót akar magának.

Hi. It’s Scott from the Falcons. Can you come over to the team meeting room right now? Coach Smith wants to see you.

Szegény Scott nem variált sokat a mondandóján, láthatóan ő is igyekezett minél hamarabb túlesni ezen. Az első nap tizenketten, veteránok és újoncok vegyesen kerültek sorra.

Amikor az első játékos, Pat Angerer megjegyezte, hogy „I’ve seen a lot better guys getting cut than me” és ezen jól összemosolyogtak, azt hittem, csak az akasztófahumor beszél belőle. Aztán utánanéztem, és ő 4 évig az Indianapolis Coltsban játszott (idén tavasszal igazolta le az Atlanta és már meg is váltak tőle), úgyhogy célozhatott a jelenkor talán legkiválóbb játékosára, Peyton Manningre, aki – minden korábbi érdeme dacára – 2012-ben hasonló helyzetben találta magát.

Aztán jöttek a többiek sorban, Freddie Martino (egy újonc, aki a legutóbbi meccsen szerezte élete első – és lehet, hogy utolsó – NFL touchdownját), majd a rész elején bemutatott Nosa Eguae, aztán Donte „Cupcake” Rumph (az első részből). Nagy szemeteszsákokba pakolnak az öltözőben (Angerer bevallása szerint minden évből van egy ilyenje a garázsban, kibontatlanul), Freddie is megkapja azt a labdát, amivel a TD-jét szerezte (külön jófejség a szertárosoktól), aztán szomorúan elballagnak.

Az elbocsátott játékosok közül a veteránok (akik legalább 4 évet eltöltöttek a ligában) azonnal elszerződhetnek máshova, a többiek az ún. waiver listára kerülnek, ahol egy napig bármelyik másik csapat bejelentkezhet értük (és akkor kötelesek oda szerződni), utána viszont az Atlanta visszahívhatja őket a tízfős practice squad-ba.

A practice squad leginkább arra szolgál, hogy együtt eddzen a rendes keret tagjaival, és sérülés esetén legyen honnan behívni játékosokat. Aki pedig az elbocsátásakor még sérült, azzal a klub egy ún. injury settlementet köt: a „simán” elbocsátottakkal ellentétben ő kap egy kialkudott pénzösszeget, kábé annak megfelelően, amennyit akkor keresett volna, ha a keretben marad a felépülésének idejére. A játékos jól jár, mert kárpótolják a „benne esett kárért”, a csapat meg így is, úgy is fizet, de legalább nem kell egy helyet fenntartaniuk valakinek, aki nem is hadra fogható.

A második napon rögtön láttunk is egy példát az utóbbira, a fiatal elkapó, „Amsterdam” személyében, akit ugyan most kitettek, de kapott egy nem túl konkrét ígéretet, hogy 6 hét múlva (amikor várhatóan felépül a combizom-húzódásából) visszatérnek a kérdésére.

Ricardo Allen, a cornerback az érdekes orrú barátnővel (tegye fel a kezét, aki nem ezt a tényt jegyezte meg vele kapcsolatban) kapott egy helyet a practice squadban – felfoghatja úgy is, hogy fél lábbal benn maradt az ajtón. Más kérdés (és ez az arcára is volt írva), hogy így heti 6300 dollárt fog keresni (ez a minimálbér, a csapat esetleg dönthet úgy, hogy többet fizet), az eredeti szerződése szerint (ötödik körös draft pickként) viszont ennek a négyszeresét kaphatta volna.

A szerkesztők mesterségesen fokozták egy kicsit a feszültséget, amikor mutatták a barátnőjével sétáló Tyler Starrtés bevágták közbe a következő telefonhívás hangjait – aki Castle-ön szocializálódott, az cseppet sem lepődött meg, hogy nem is nála csörgött ki, hanem pont a vetélytárs Jacques Smith-nél (ő is maradhat a PS-ben). Aztán mégis megcsörrent Starr telefonja – de ezúttal személyesen Mike Smith hívta a jó hírrel: maradhat.

Ha értékelnem kellene az egész évadot, ez bizony a korábbiakhoz mérve csak 6/10 lenne.

Kevés volt az igazán átütő egyéniség az edzői karban, vagy nem lazultak el eléggé, hogy azt az arcukat is megmutassák. Ezzel nagy ziccert hagytak ki: például a 2010-es Jets-évadot Rex Ryan ugye egyedül elvitte a hátán, ezzel egyrészt egy csapásra országosan ismertté vált; másrészt utána egy pár évig előkelő helyen végzett a „Melyik edző keze alatt játszanál szívesen?”-felmérésekben, amivel a – kisebbik New York-i csapatként addig lesajnált – Jetsnek is hasznot hajtott (mert a szabad piacon azonos feltételeket kínáló csapatok között egy veterán játékos ez alapján is dönthet). Vagy például 2013-ban mindkét Bengals-es koordinátor – egymástól ugyan homlokegyenest különböző, de a maga módján – karizmatikus egyéniségként mutatkozott be, azóta ezt vezetőedzői poszton kamatoztathatják.

Szegény Mike Smith ezzel szemben inkább tűnt egy kedélyes bácsikának, mint egy olyan edzőnek, aki egy vesztes meccs szünetében fel tudja úgy tüzelni a játékosait, hogy azok a falon is átmenjenek érte. Nem látom benne, hogy mivel tudja megfogni, motiválni az embereit. (Kis kitérő, de ha sorra vesszük a sikeresebb NFL-vezetőedzőket, a legtöbbjük besorolható az „alfahím”, „mágus” és „szigorú tanár bácsi” típusokba. Az alfahímek – pl. Mike Tomlin, Rex Ryan, John Harbaugh – az „egy vagyok a falkából, de én harapok a legnagyobbat, úgyhogy az lesz, amit én mondok”-elven vezetnek, a mágusok – Bill Belichick, Chip Kelly – módszere a „nem kell, hogy értsd, elég, ha hiszel benne”, a szigorú tanár bácsik – Tom Coughlin, Jim Harbaugh – pedig inkább a fegyelem és büntetés erejében hisznek. Na, ebből szerintetek melyikbe tartozik Mike Smith?)

Aki az edzői karban még kicsit színesebb egyéniség volt – Brian Cox (Defensive Line, a szivarozós), Mike Tice (Offensive Line, akinek olyan kellemes dörmögő baritonja volt, hogy rádióban is dolgozhatna), vagy Keith „the shit was coached the right way” Armstrong (Special Teams) – azt sem mutatták sokat.

Míg tavaly, a Cincinnati Bengalsos évadban úgy álltam fel a képernyő elől, hogy ez egy jó kis csapat, kedvelhető karakterekkel, ez az érzés idén nem volt meg. Abból az évadból most is kapásból fel tudnék sorolni 4-5 jó arcnak tűnő játékost, most Devonta Freeman után nem tudnám kivel folytatni a sort.

Hozzájárult még, hogy sok volt a kifejezetten mesterkéltnek ható, megkomponáltnak tűnő jelenet, vagy amikor olyasmikről volt szó, amiket a résztvevők nyilvánvalóan mind tudtak, csak hangosan kimondták a negyedik falnak beszélve. Az utolsó részben, amikor szerencsétlen Ricardo hazamegy és közli a családjával a rossz hírt, a barátnője pedig azzal szekálja, hogy húzzon egy napi bölcsességet a befőttesüvegből, eléggé az arcára volt írva, hogy ha nem lennének ott a kamerák, elküldené szivit a búsba, de így inkább jó képet vágott hozzá. Vagy amikor Arthur Blank, a tulajdonos bemutatta az új stadiont, hogy milyen büszkék rá: egyáltalán kihez beszélt, ha nem a nézőkhöz? Ez színtiszta PR-húzás volt, pedig ennek a sorozatnak a varázsát elvileg az ellesett, az őszinteség illúzióját keltő pillanatok adták; eddig messze nem arról szólt, hogy valaki a kamerába néz és elmondja, amit gondolnunk kellene…

A Hard Knocks egy előnnyel biztosan rendelkezik, amivel kevés másik sorozat büszkélkedhet: ha megkedvelted a szereplőket, könnyű tovább követni a sorsukat. A Falcons az azóta lejátszott első fordulóban fontos meccsen, hosszabbításban legyőzte legnagyobb csoportbeli riválisát, a New Orleans Saintset, így 1-0-ás mérleggel várhatja a következő hetet. A most megismert játékosok közül a hírekbe került Matt Ryan, aki élete legjobb meccsét játszotta, a „kis” Jake Matthews pedig összeszedett egy enyhébb sérülést. A folytatásban pedig jött egy zakó, majd egy siker, szóval nem kezdtek rosszul.

Jövő ilyenkor pedig új évad, amiben egy újabb csapatot ismerhetünk meg. Ott leszünk, nem?

1 hozzászólás Ne habozz!

abeltron - 2014. 09. 27. 13:40

legnagyobb baj talán az volt ami említettél ryannel kapcsolatban, se olyan edzőt se olyan játékost nem láttunk “kiemelve” akiből szupersztár lesz. esetleg hageman/freeman párosból valaki (vagy mindkettő) stabil kezdő pár évre.
az idei hard knocks nekem egy jó igazolás volt, hogy az ötödik hatodik hetedik kör teljesen lutri, minimális különbség van (szerintem) a játékosok között

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz