login |

Showrunner mester-tanítvány kapcsolatok, Vol. 2: David Chase és Terence Winter – írta Ingorion

2015. 06. 15. 19:30 - Írta: vendegblogger

9 hozzászólás | kategória: elmélkedés,

Tíz hónap kihagyás után, ott próbálom folytatni, ahol legutóbb abbahagytam, nevezetesen újfent be szeretném mutatni egy sorozat írószobáját, illetve feltérképezni az azok fő(bb) alakjai közötti kapcsolatot.

Míg első írásom alanyaira, a “szubjektív lencsémhez” való ragaszkodás okán esett a választásom, ezúttal nem kisebb feladatot vállaltam magamra, minthogy visszakanyarodjak a mai értelemben vett, modern tévézés alapjaiig. Ha ennyiből (és a címből) nem lett volna világos, az HBO 1999-ben elstartolt gyöngyszeméről, a The Sopranos-ról, azaz a Maffiózókról beszélek.

Bár szeretem magam „sorozattörténelem-buzinak” vallani, valószínűleg nincs így ezzel mindenki, ezért mielőtt a konkrétumokra térnék, szeretnék néhány bekezdést arra szánni, hogy rávilágítsak, miért is számított olyan nagy dolognak, mikor tizenhat évvel ezelőtt, egy pocakos, kopaszodó, olasz származású fickó belépett Dr. Melfi irodájába.

Tudni való, hogy a televízió, mint médium sokáig – egyesek által még ma is – a mozi lesajnált kistestvéreként volt ismert. Egyedülálló ötletekkel, emlékezetes alakításokkal, pazar kivitelezéssel, csak a nagyvásznon találkozhatott a nagyérdemű, s bár akadtak kivételek – példának okáért a mára már kultikus státuszba lépő Twin Peaks -, a tévé inkább az agyatlan szórakozásra, heti egy órás agykikapcsolásra vágyók Mekkája volt.

A network tévék biztonsági játékra való törekvése egyszerűen nem engedte érvényesülni az alkotókat (ez a tendencia még napjainkban is megfigyelhető), a kábeles programok pedig még nem mentek rá a saját tartalmak gyártására. És akkor jött a televíziózást ironikus módon megvető David Chase, hogy kis túlzással mindent megváltoztasson.

Magasról tett a sorozatozás addigi szabályrendszerére, fogta és nemes egyszerűséggel megreformálta azt, ahogy eddig a karakterekről, történetmesélésről gondoltunk. A The Sopranos nemcsak ezért bizonyult hatalmas dobásnak, hanem mert életet lehelt az évek alatt lassan megfáradt maffiatörténetekbe. Úgy tűnt, a témában már mindent letettek az asztalra, Chase azonban csavart egy (nem is olyan) nagyot a jól ismert premisszán: Tony Soprano, a New Jersey-maffia egyik fejese pszichiáterhez jár.

Chase hosszú éveket töltött olyan sorozatok írószobájában, mint a The Rockford Files vagy éppen a Kolchak: The Night Stalker, azonban Kubrick és Scorsese nagy csodálójaként, mindig is filmes karrierről álmodozott. Végül ügynöke beszélte rá, hogy hosszú ideje dédelgetett ötletét, a hagyományos értelemben vett hollywood-i körök helyett, inkább egy csatornának terjessze ki. Valamilyen csoda folytán Chase rábólintott, így kezdődtek meg a Fox-szal való nem túl gyümölcsöző tárgyalásai.

When I wrote the pilot script for Fox, I had a feeling that this whole thing wasn’t going to happen. I knew what network television is like, and this didn’t have that feeling. Sure enough, they passed.

Mint ahogy a fenti idézetből is világosan látszik, nem voltak illúziói azzal kapcsolatban, hogy országos csatorna arculatába illeszthető lenne Tony története, abba pedig nem ment bele, hogy főhőséből beépített FBI ügynököt kreáljanak, ezért menedzsere unszolására, az HBO elé járult a széria alapvetésével.

Az akkori alelnök, Richard Plepler szerencsére azon nyomban ráharapott a dologra, ezzel pedig megkezdődött a szereplőválogatás, rengeteg más hasonló témájú alkotásból sikerült szerezniük arcokat (legtöbbjük a Nagymenőkben/Goodfellas-ban fordult meg), 97-ben leforgatták a pilotot, rá két évre pedig is bemutatásra került az első évad, és a The Sopranos megindult televízió arculatot formáló, díjözönnel megáldott útján, amit nyolc évbe tellett végigjárnia.

Itt érkeztünk el a posztom egyik lényegi kérdéséhez: vajon milyen metódusok szerint alkotott a tévézés egykori úttörője? A tovább mögött ezzel folytatom.

A legérdekesebb, ha elsőként összevetjük más, agyonajnározott sorozatok íróinak módszertanával az itteni munkamenetet. Példának okáért a Breaking Bad írói – Vince Gilligan állítása szerint – a második kivételével sosem gondolkodtak egész évadokban, két-három rész ívét határozták meg előre, és ezen a vonalon megindulva hagyták, hadd vezessék őket a karakterek. Nem vagyok benne biztos, hogy bármelyik másik alkotó képes lett volna sikerre vinni ezt a fajta írásmódot

Ahogy az se valószínű, hogy Community-t készítő Dan Harmonon kívül van olyan showrunner, aki meg meri azt játszani, hogy az adott epizód hetedik oldalát írja/íratja éppen, miközben színészei a hatodik oldal dialógusainak életre hívásán fáradoznak.

Chase-től saját, és beosztottjai állítása szerint, távol állt ez a szemléletmód. A The Sopranos írószobájában egész évadokban, egész sorozaton átívelő motívumokban gondolkodtak. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy ezek inkább pszichológiai jellegűek voltak, metaforák és szimbólumok, nem konkrét cselekmények, hisz Tony életét nem egy 86 órás mozifilm formájában próbálták meg elmesélni nekünk.

Valójában ebben rejlett a New Jersey fekete öltönyösök sagájának igazi ereje: amennyire megfoghatatlan nekünk, nézőknek a maffia, annyira hétköznapi megközelítésből tálalták ezt nekünk az HBO konyhájában.

Nem csoda, hisz a chase-i archetípusokat való életből merített tapasztalatok alkották: az étel családot összetartó, kábé minden másnál hatalmasabb szeretete, a terápiás kezelések hosszú, monoton, áttörést ritkán hozó idegőrlése, az ember változásra való képtelensége, csak hogy a leghangsúlyosabb elemeket említsem.

Pont emiatt a sokoldalúság miatt lenyűgöző az a koherencia, ami az évadok felépítését jellemezte. A Főnök minden év elején belépett az irodába és órákon át ismertette íróival a három-négy legfontosabb szereplő karakterívét az adott etapra. Ennyi. Mondhatni semmi lehengerlő, vagy olyan, amit a más „istállókban” nevelkedett későbbi showrunnerök ne tudnának elmondani saját mesterükről.

Ahogy az HBO egykori zászlóshajóját az apróságok különböztetik meg a többi szériától, úgy ez elmondható az imént vázolt eljárásokról is. Terence Winter, az íróstáb egyik legikonikusabb figurája, és írásom másik alanya, így emlékszik vissza:

Sometimes I’d be pitching, and I’d go on and on, and I’d look over, and David would be sleeping. And then we would just quietly leave the room and allow him to sleep. Sometimes he wasn’t sleeping, though—he just had his eyes closed and you thought he was sleeping. It was magic. He’d say, “O.K., I think I got it.” He would get up and he would just start writing on the board: Scene One, Two, Three, Four, Five.

Felmerülhet bennünk, egy ilyen enyhén szólva is nárcisztikus személyiség, mennyire hagyja érvényesülni „alárendeltjeit”.

Chase basáskodása sokszor ijesztő méreteket öltött: a színészek egy szóval sem térhettek el a szkriptben leírtaktól, minden egyes leadott forgatókönyv akár napokig nála maradt korrigálás céljából; ugyanakkor ő volt az a személy, akinek autoritása nem gátat szabott, hanem kellő táptalajt biztosított az egyedi hangon megszólalni kívánó írók kiteljesüléséhez. Chase megértve azt a frusztrációt, aminek mocsarában a kihívás nélkül tengődő írók tengődtek céltalanul időről időre kiemelte egyiküket, és megadta nekik az esélyt arra a bizonyos nagy dobásra.

Terence Winter kezdetben olyan sorozatok írásával kereste kenyerét, mint a Sister, Sister vagy a The New Adventures of Flipper. Winter egyik első munkanapján, egy csatorna-konzultáns üzenetet hagyott Chase-nek arra vonatkozóan, hogy az HBO néhány változtatást szeretne kiküszöbölni az új etap felépítésével kapcsolatban. David az új fiút küldte el, hogy vegye át, és a csatornafőnökök kívánsághoz igazítva, javítsa át a kész forgatókönyvet.

A megszeppent újonc eleget is tett a parancsnak, ám mikor valamivel később beállított az átírt végtermékkel, felettese megköszönte munkáját, aztán a kukába hajította. A közel sem impozáns életmű és a minden bizonnyal sokkoló „incidens” ellenére azonban megkapta a bizalmat, s rögtön első saját epizódjával bizonyított.

A második évad ötödik részében rögtön feltűnnek Winter erősségei, amik később a sorozat történetének legtehetségesebb írójává avanzsálták (sőt, ugyanezen évad végén, egy kisebb szerepben is feltűnt a sorozatban, Tom Amberson karakterét személyesítette meg, méghozzá nem kisebb személy, mint főnöke ajánlására). Winter nem a maffia brutalitását ábrázolja gyomorba vágóan, hanem a csendes, visszafogott pillanatokat, a hosszú beszélgetéseket teszi fajsúlyossá, illetve ahhoz ért nagyon, hogyan tegye emlékezetessé egy karakter elmúlását anélkül, hogy egy kockát is láthatnánk annak halálából – elég ha csak annyit mondok, Long Term Parking.

Épp ezért tartom fájónak, hogy Winter, a The Sopranos mai napig sokat vitatott lezárását követő projektjeiben, mennyire nem volt képes továbbvinni ezt a visszafogott stílust. Nála is azt a hatást érzem érvényesülni, ami Kurt Sutter esetében is kidomborodni látszott a Sons of Anarchy utolsó két évadjában: hiába van ott az írói stílusban nyers, lehengerlő erő, ami felmossa velünk, nézőkkel a padlót, ha nincs jelen az a bizonyos mértéktartó, a történet egészére, és nem csak annak kisebb állomásaira koncentráló Hang, akkor bizonyos fordulópontok után megtörik a minőség kontinuitása.

Ez a visszafogottság az, amit látszólag a később a Mad Men-t jegyző Matthew Weiner, Chase írószobájának másik üdvöskéje sikeresen elsajátított – ugyanis ő levonta a legfontosabb következtetést az Ős-sorozattal kapcsolatban: az aprólékosan kidolgozott motivációs rendszer, karaktertanulmányoknak szentelt egész epizódok azok, amik hosszú távon igazán kifizetődnek, nem pedig az erőltetett módon való sokkolni akarás.

Winter hasonló hibába esett a Broadwalk Empire és a The Wolf of Wall Street esetében is: mindkét alkotás fenemód szórakoztató, évek múlva is idézhető dialógokkal, valamint jelenetekkel van tele, de sokszor túl harsány, az adott kontextus sajátosságait tupírozza fel oly’ annyira, hogy az már kevés híján a karikaturisztikus tartomány határain belülre esik.

Esetében, ezen folyamatok leképződésének tökéletes (ellen)példája a Pine Barrens epizód, a The Sopranos talán leghumorosabb egy órája, ami úgy tudott fenemód vicces és kreatív lenni, hogy a legmegmosolyogtatóbb pillanatához egy telefon beszélgetésen keresztül jutottunk el:

Tony: It’s a bad connection so I’m gonna talk fast! The guy you’re looking for is an ex-commando! He killed sixteen Chechen rebels single-handed!
Paulie: Get the fuck outta here!
Tony: Yeah. Nice, huh? He was with the Interior Ministry. Guy’s like a Russian green beret. He can not come back and tell this story. You understand?
Paulie: I hear you… You’re not gonna believe this. He killed sixteen Czechoslovakians. Guy was an interior decorator.
Christopher: His house looked like shit.

Azért azt mindenképpen fontosnak találom leszögezni, hogy Winter ezzel együtt sem esett ki a Legnagyobb Tévés Alkotók Pantheonjából, sőt, egykori mentorával ellentétben még mindig képes megújulni, különböző mozgóképeket sikerre vinni, ami nagyon sokat nyom a latba.

Zárásként még egy érdekességgel szeretném szemléltetni a Mester és Tanítványa látásmódja közti különbséget. A Chase által egyik leginkább félt közhely érdekes módon, egy kamera-beállítás volt. Állítása szerint elmondhatatlanul túlhasznált, ha egy közelit kapunk egy karakter tarkójáról. Ezt a fajta a snittet a hat évad alatt, egy álomjelenetet leszámítva következetesen kerülte is, lévén, hogy filozófiája abból áll, bármit is adunk elő a közönségünknek, azt tegyük a már megalkotott szabályokra való fittyet hányással. Ezzel szemben Winter… nos, minden szavamnál többet mond a fenti kép a Broadwalk Empire főcíméből.

9 hozzászólás Ne habozz!

pytta - 2015. 06. 15. 21:06

Még. Több. Ilyet.
Jó volt olvasni, köszi, persze Maffiózók irányban elfogult vagyok, azzal kapcsolatban bármit örömmel olvasok.
Azt hittem, Chase Weinerrel lesz párban amúgy, az is megérne egy misét…
De persze így is érthető, hiszen a maffiatéma összeköti a két embert (meg sorozatot).

dvs - 2015. 06. 15. 21:56

Ha a Long Therm Parking epizódból Adriana-ra gondolsz, elég erős kijelentés, hogy a haláláról egy kockát se láttunk, éppen hogy csak a kamera fordult el az esemény kulcsmomentumakor.

20legendd - 2015. 06. 16. 00:00

Nekem is hamarabb beugrott Chase nevéről Weiner, mint Winter, de ez mondjuk a Mad Men rajongásom miatt nem meglepő. Ennek ellenére remek lett az írás, pedig se a Sopranost (darára vár idén nyáron!), se a Broadwalk Empiret, sőt még a Wall Streetet sem láttam, és még ilyen háttérrel is nagyon élvezetes volt ez a poszt.

Billy - 2015. 06. 16. 12:03

nagyszerű írás!

Tommy Drama - 2015. 06. 16. 14:50

Nekem meg Winter ugrott be egyből mivel a Boardwalk nagy kedvencem volt, és a Wall Street is. Weiner-től a Mad Man-t nem láttam, sajnos a téma nem igazán érdekel.

Nagyon jó írás lett amúgy. Szívesen olvasnék az oldalon egy Sopranos sorozatkritikát is, ha nem jelentkezik rá senki akkor lehet megpróbálkozok vele.. Sajnos elég kevés magyar nyelvű írás található a neten a Sopranos-ról.

winnie - 2015. 06. 16. 15:18

tommy drama: egyetértek. a net szempontjából rossz időszakban volt, és azóta mintha az “újak” nem fedeznék fel. ha úgy gondolod, akkor szívesen terepet adunk neki.

Gaabor - 2015. 06. 17. 12:51

Nagyon jó írás, köszönjük! A The Sopranos pedig minden idők egyik legnagyobbja.

Gaabor - 2015. 06. 17. 12:56

Tommy Drama: Nagyon jó ötlet a sorozatkritika. Vagy tízszer láttam az egész sorozatot, de szívesen olvasnék róla kritikát bármikor.

matrix33 - 2015. 06. 18. 18:10

Ritka jó írás! A Sopranosról meg tényleg minden jöhet :)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz