TE. JÓ. ÉG.

Ilyet is ritkán lát az ember. Én vagyok az utolsó, aki egy sorozat esetében olcsóságról, egyrészt azért mert sok nagyon drága sorozatról olvasom, hogy mennyire kevés a pénzük (holott nem is – általában a forgatási idő kevés, ami persze pénzfüggő), másrészt pedig már sokszor láttuk, hogy különféle eszközökkel milyen jól lehet kompenzálni a kevesebb pénzt. Viszont a természetfölötti South of Hell-nek olyan aspektusa kapcsán vetődött fel egy hatalmas WTF, amivel talán még nem is találkoztam.

SOUTH OF HELL – 1×01 – 2,5/10

Kábeles, viszonylag olcsó sorozatról van szó, van, ami jól néz ki benne, pár effekt pedig gagyi – ez abszolút nem izgatott. Az viszont megdöbbentett, hogy a sorozatnak milyen pocsék a hangja. Megdöbbentett, mert ilyesmi nem szokott megdöbbenteni soha. És még csak nem is a hallható hang a gáz (sokszor az is), hanem az, hogy tele van olyan utószinkronnal, amik során megváltoztatták a szöveget, ezért egy csomó jelenetben nem látjuk a beszélő szájának mozgását.

Kifejezetten vicces, hogy nem egy párbeszédnél sokszor a nem beszélő felet láthatjuk, vagy távolról veszi a kamera a karaktereket, vagyis nem látni a szájukat. Ez kezdetben furán béna volt, de így idő után teljesen elvonta a figyelmemet, mert mintha sportot űztek volna az egészből. Ráadásul nem egyszer simán látni lehetett, hogy mást mond az illető, mint amit hallunk, vagy hátulról filmezve nem mozog a száj, amikor beszél.

Nem tudom, hogy ennek mi volt az oka, hogy ennyi utólagos átírás volt-e, vagy a színészek ennyire nem tudták utószinkron során felmondani a szövegeiket, mindenesetre olykor hallani is, hogy mikor stúdiós a hang.

Szóval, ami igénytelen, az igénytelen, erre nincs mentség. Mással kapcsolatban pedig számomra nincs mentség. Tegnap a Z pilotjánál már leírtam, hogy a délen játszódó amerikai sorozatok általában nem kedvenceim a sokszor nagyon béna akcentusok miatt (éljen a szinkron?!), míg a Midwinter of The Spirit előzetesénél elárultam, hogy a horror műfajok közül az ördögűzős kábé az egyetlen, amit nem tudok elviselni (valójában még a home invasion-öseket sem nagyon).

Szóval első pillantásra rohadtul nem meglepő, hogy így vélekedek a South of Hell-ről, de egyáltalán nem a déli ördögűzés volt a gondom.

A sorozat főszereplője egy ördögűzéssel (is) foglalkozó lány, aki ezzel a tevékenységével lakatja jól a benne lakozó démont. A testvére a társa, ő vigyáz a csajra, aki hajlamos olykor Mr. Hyde-dá változni a Dr. Jekyll-állapotából. Az egyik aktuális esetében viszont olyan démonnal találkozik, melynek köze van a múltjához, amiről elég annyit tudna, hogy valami extrém szektának volt az egyik túlélője.

Ha ördögűzés, akkor torz arc, falakon mászkálás és világító szemek jutnak eszünkbe filmélményekből, no meg persze a kitekeredett testek és a hányás. A South of Hell-ben előbbiek meg is vannak, látjuk magát a folyamatot is, ami kifejezetten érdekes, hiszen a főhős átvált démon módba, hogy el tudjon csevegni az áldozatban lévő démonnal (és jó esetben felfalja őt), s eközben megtudja, hogy miért is történt a “megszállás”, s ez elindítja őt egy igen meglepő felfedezés.

A gond csak az, hogy az átívelő szál a kezdetben elég zavaros, s hogy minden más, ami történik hihetetlen erőltetettnek és felesleges tűnik. Kezdve a mellékkarakterek tevékenységével, egész a főszereplő duóig, akik közül az ördögűzőt hiába próbálják érdekessé tenni, nem nagyon sikerül, pedig még olykor magával is elbeszélget.

S mindez le van öntve egy botrányosan rossz narrációval, és olyan akciójelenetekkel, amelyek során tényleg nem lehet tudni, hogy mi volt a szándékuk velük, mert se nem félelmetesek, se nem viccesek, de kábé minden második karakter színes szemekkel néz a külvilágra, jelezve, hogy itt jelen van a természetfölötti. Eközben verbálisan fenyegetnek, de baromira nem indítja be az embert a mondandójuk, minden csak súlytalanul puffan, miközben a karakterek csak lézengenek, vagy érthetetlen dolgokat tesznek valamilyen indíttatásból.

A koncepció alapból nem lenne érdektelen (démonvadász démon + bárkiben lehet a démon), de a tálalás mindenképpen az. A hangmalőr önmagában csökkenti az élvezeti értéket, de attól eltekintve sincs szinte semmi emlékezetes a sorozatban, csak pár gyenge színész lóg ki.

Pedig a főszereplő, Mena Suvari azért egy ismert név, Jason “olcsójános” Blum az egyik producer, Eli Roth pedig producerkedés mellett még a pilotot is rendezte, ráadásul mellette nem egy tapasztalt rendezőt (Rachel Talalay, Jeremiah Chechik) megcsíptek, a végeredmény mégis olyan lett, amilyen.

ui: A pilot után megnéztem a 2. és a 3. részt is, mert a WEtv egyszerre adta ki őket*, de inkább csökkent a minőség, mint nőtt, és a technikai gondok sem tűntek el, sőt, inkább hangsúlyosabbá váltak, szóval a véleményem sem változott igazán annak ellenére, hogy a történet azért tisztult.

*Valójában 7 részt ledaráltak a tévében, az 1×08-at pedig iTunes-on tették elérhetővé, azonban úgy, hogy csak az évadpakkban lehessen megvenni, 15 dollárért. Érdekes egy üzleti modell, mit ne mondjak. A legnagyobb poén az egészben pedig az, hogy (és ez spoiler – ezért kifehérítem) az 1×08 pont úgy ér véget, mint az 1×07. Ugyanis bár eleinte minden megoldódni látszik, kiderül, hogy az egész csak egy álom, és nem változott semmi. Ennek fényében pedig kifejezetten WTF ez az üzleti modell.