login |

One Mississippi: az 1. évad

2016. 09. 13. 18:21 - Írta: CyClotroniC

4 hozzászólás | kategória: kritika,

Jó pár elfogyasztott sorozat, film vagy regény után az ember akaratlanul is kezd arra ráérezni, hogy mi működik nála jobban, és mi mozgatja meg kevésbé, akkor is, ha nem képes ezt igazán racionalizálni magában, pedig talán többről is van szó, mint pusztán ízlésről.

onem1

Talán éppen Tig Notaro elhíresült Live című stand up-ja során jöttem rá, hogy még ebben a műfajban is mennyire könnyen le tud venni a lábamról a realizmus és a személyesség.

Tudom, hogy többnyire éppen a misztikum, a sci-fi vagy a fantasy a legnagyobb hívószó sok junkie számára, én mégis egyre inkább úgy vagyok vele, hogy a legtöbbet a félórás alkotói sorozatoktól kapom, már csak azért is, mert többször térül meg, ha az ember érdekes karakterekbe fekteti a rajongását a rejtélyekkel szemben. (De erről majd inkább egy másik elmélkedős írásban beszélnék, ha már úgyis reneszánszukat élik az efféle sorozatok.)

A lényeg, hogy a fent említett ominózus stand up nem csak számomra volt meghatározó élmény, de Louis C.K. is az egyik legjobb fellépésnek nevezte, amit valaha látott, így kicsit sem meglepő, hogy producerként maga is beszállt a One Mississippi-be, amit döntően a Largo-ban előadott félórás anyagára és a The Moth-ban elhangzott történetére épített fel Tig.

onem2

Tig Notaro ugyanis alig fél év leforgása alatt esett át egy mellrákon, egy veszélyes emésztőrendszeri betegségen, anyja hirtelen halálán és egy szakításon is. A humorista száraz, fanyar és mindezek ellenére kifejezetten empatikus humorát pedig mi sem jellemezhetné jobban, hogy egy fél órás fellépésben mesélt erről először a nyilvánosságnak, majd pár évvel később a One Mississippi-vel próbálja bemutatni ennek a fél évnek a folytatását.

A pilot ugyanis – saját bevallása szerint – szinte teljesen lefedi a valóságot, csupán az időrendiséget bolygatták meg egy kicsit, illetve az életében szereplő személyek jellegzetességeit kellően felnagyították ahhoz, hogy biztosabb lábakon egyensúlyozhasson a sorozat a komédia és a dráma határán, amit sikerült is meglepően könnyeden tálalniuk az alapszituáció ellenére.

onem3

A nyitány során a rádiózásból élő Tig hazaérkezik déli szülővárosába, hogy utoljára láthassa az édesanyját, majd eltöltsön egy kis időt a végletekig gyakorlatias mostohaapjával és a nála lakó testvérével, aki még mindig keresgéli a saját helyét az életben.

A kezdést követően a történet azonban már a saját életét éli, és ha egyetlen kritikám lenne az amúgy szenzációs, simán 8/10-es első szezonnal kapcsolatban az az, hogy eléggé kiszámítható végig, hogy hova fog kifutni a történet, a megtekinthető hat rész pedig egyszerre érződik egy hatalmas pilotnak, ugyanakkor egy kerek, lezárt, nagyobb lélegzetvételű indie filmnek is.

A tovább mögött spoilermentesen folytatom.


onem4

Az előzetes alapján tartottam is attól egy kicsit, hogy Tig Notaro ide, Amazon oda, túlságosan tipikus lesz ez a történet, ám a keretet leszámítva, bőven van benne annyi egyediség és fűszer, ami miatt nagyon tudom ajánlani a műfaj rajongóinak, mert egészen magával ragadóak a karakterek és a déli környezet is sokat dob az összképen.

A One Mississippi leginkább arról szól, hogy mennyire nehéz elengedni bármit is az életben, a családunkat, egy megromlott kapcsolatot, rögeszméinket, az emlékeinket vagy akár a tragikus hirtelenséggel elhunyt édesanyánkat, akkor is, ha folyamatosan olyan kétségek gyötörnek minket, hogy semmi sem az volt valójában, mint amilyennek mi gondoltuk volna vagy minden csak egy kartondoboz mélyén fog porozódni az idők végezetéig.

Egy ilyen történet középpontjában súrlódik és csiszolódik egymáshoz egyszerre Tig, mostohaapja Bill és testvére Remy, akik nem igen tudnak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a családot összetartó Caroline többé nincs már körülöttük.

onem5

A One Mississippi egyik legérdekesebb visszatérő témája a családban betöltött identitás kérdése, és hogy mennyire formál minket át ez a közeg kicsit olyanná, amilyenek mások látni szeretnének, azzal szemben amilyenek valójában vagyunk.

And I’m right now just remembering when I was 15. My grandmother Margie sent me this pink sweatshirt with Teddy bears doing cartwheels across the front. It was a hideous pink sweatshirt. She had no idea who I was, and that I was never going to be the person that would wear a pink sweatshirt with Teddy Bears on it. She put me in a role. I was her cute little granddaughter. She saw what she thought I should be, not this complicated, sometimes dark person trapped inside a Teddy Bear sweatshirt. Which makes me wonder if we’re all just wandering around in the pink sweatshirts of what other people want or need us to be. And how much we don’t even see each other. Or ourselves, really. I mean, what would happen if we all just took the sweatshirts off?

Persze az ilyen és ehhez hasonló témák mellett ott van Tig fanyar és morbid humora is, a kisvárosi kelekótyaság, egy-két fura mellékszereplő, a gyász, némi kínos, de mégis könnyed humorú szituáció is, de leginkább három dolgot emelnék ki a One Mississippi kapcsán, amik akár külön-külön önmagukban is elegendő érvek ahhoz, hogy belevágjatok a sorozatba.

onem6

Az egyik ilyen Tig már-már filozofikus monológjai, amiket a saját rádióműsorában oszt meg a hallgatóival, mely eleve úgy van felépítve, hogy egy-egy személyes történet, élmény vagy gondolat mellé válogatja össze az aktuális hallgatni valót, és ehhez méltóan maga a sorozat is elég jó ízléssel válogatja ki a zenei aláfestéseket.

A másik ilyen a One Mississippi sajátos szürrealizmusa, amik gyakorlatilag Tig gondolatainak a kivetülései. Talán kevésbé abszurdak, mint a Scrubs álmodozásai vagy a Man Seeking Woman elszállt metaforái, viszont iszonyatosan jól működnek.

onem7

Enyhébb formájában van hogy csak az anyját képzeli oda egy fotelbe, van, hogy egy gyerekkori emléket él át újra és már felnőttként tesz fel kérdéseket a saját múltjában és persze akad néha egy-két extrémebb eset is, mert hát kinek ne jutnának az eszébe Willy Wonkás jelenetek akkor, ha székletátültetésre akarja rábeszélni őt egy specialista.

Ennek a módszernek köszönhető, hogy a One Mississippi természetes lazasággal rázza ki az emlékeket és a nosztalgiát is a kisujjából, meghagyva ezzel Tig anyját is a család részeként, és ami talán még fontosabb, teret adva a felnőtt énjének, hogy megértse a saját múltját és jelenét, valamint átértékeljen sok mindent az életében.

onem8

A végére hagytam Billt, a mostohaapát, mert egyértelműen a sorozat legerősebb pontja és nagyon csalódott lennék, ha legalább egy Emmy-jelölést nem kapna érte John Rothman, mert egészen fantasztikus, amit alakít a szerepben.

Bill ugyanis a felszínen olyannyira rabja a praktikusságnak, a pragmatikának és a nyers tényeknek, hogy simán túlélné a The Walking Dead-et a hajthatatlan gyakorlatiasságával, cserébe viszont látszólag nem igazán törődik a dolgok érzelmi oldalával. Mindezek ellenére azonban Bill nem csak egy olcsó, Sheldon-szerű gag, hanem a szezon során aprólékosan kibontott története kifejezetten érdekessé és talán kicsit tragikus figurává is teszi, akiben valahogy mindig ott pislákol az igyekezet jele.

onem9

Tulajdonképpen Bill az, aki miatt van ennek a sorozatnak jövője, mert nélküle talán Tig egészen máshogy kezelte volna a helyzetet. Bill ugyanakkor az a karakter is, aki rendre visszarángatja a nőt a valóságba és egyáltalán nem látja meg a humort vagy a furcsaságokat a halálban.

Mindketten egészségtelen szélsőségeket képviselnek, a sorozat egyik legszebb vonulata pedig mindenképpen az, hogy ez a két külön világ hogy próbál meg mégis nyitni a másik irányába, elfogadóbb lenni és gesztusokat tenni azért, hogy a Caroline által hagyott űrt ha egy rendre magát állandóan ledobó szépségtapasszal is, de valahogy befoltozzák. Ebben pedig bőven akad annyi optimizmus, amitől a One Mississippi a tragikus kiinduló pontja ellenére is sokkal inkább egy felemelő, mintsem lehangoló történet.

4 hozzászólás Ne habozz!

LoGi - 2016. 09. 13. 20:10

Már sok jót hallottam ezelőtt is róla, de csak most állt össze bennem, hogy mindössze 6*30 perc. Mivel ilyen rövid, ezért szerintem még hamar beveszem az épp darált Netflixes sorozataim következő évadja elé.

k.dave - 2016. 09. 13. 20:18

Főleg Louie C.K. miatt ültem le elé és nem mondhatnám, hogy azt kaptam amit vártam, de! Szerintem sokkal kevésbé vicces mint a Louie, nagyon szomorú volt egy két rész. Nem olyan Louie-s, burkolt, elpoénkodott szörnyűségek vannak, hanem nagyon totálban, arcba tolva.
Nekem kicsit sok is lett volna, ha valóban nincs Bill. Bevallom őt érdekesebb is volt nézni mint Tig-et. A színészi teljesítmény és a karakter is kiváló.

Road Lee - 2016. 09. 20. 07:28

Köszönöm az ajánlót, CyClotroniC! :sör:

Már egy ideje megfigyeltem, hogy ami neked bejön, az nekem is, így muszáj rárepülnöm. :-)

Billy Crystal: 700 Sundays is realizmusra és személyességre épített, és számomra az a legjobb stand up, amit életemben láttam :respect: – ha, mint mondod, a One Mississippi is ilyen, akkor must see. :sör:

dinnyemano - 2016. 10. 15. 21:56

Én úgy néztem meg a pilotot, hogy semmit nem tudtam róla.
Nem ismerem a stand uposokat sem.
Tetszett Tig arca, pasinak helyes lenne.
Fura volt az egész.
Nem hiszem hogy több részt megnézek,
mert a házikók meg sok kék víz tetszett, de
nem vilyanyozott fel a történet.
Azaz fogalmam sincs mit kellene rajta még nézni.
Megvolt a sztori. cső.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz