login |

Crisis in Six Scenes – írta El Padre

2016. 11. 10. 14:50 - Írta: vendegblogger

Szólj hozzá | kategória: kritika,

Woody Allen és tévésorozat? Erre mindenki felkapja a fejét. Pedig valahol adta magát a dolog, Allen nem akciójeleneteiről és CGI-fesztiváljairól híres, az erőssége a karakterábrázolásokban, a személyiség(nem)fejlődés, a kisember gondjainak és örömeinek bemutatásában van.

Mivel a televízó, ha nem a tipikusan másfél órás tévéfilmekről beszélünk, teret enged a bővebb lére eresztett elbeszéléseknek, és a streaming modellel bevezetett, teljes szezon egyszerre történő kiadása kifejezetten kedvez az erősen szerializált, nem feltétlenül cliffhangerekre épülő történetmesélésnek, ezért azt hihetnénk, hogy Woody Allen + Amazon = instant siker.

crisis-in-six-scenes-01

Sajnos nem így lett. Legjobb esetben is félsiker a sorozat (6,5/10), és bár elemeiben és jeleneteiben bőven akad szeretnivaló, a megvalósítása képileg és korszellemileg kifogástalan, elmaradt az a tűzijáték, amire az ember számított volna. Már a korábbi pilotkritika is erről tanúskodott, és én is erről írok a tovább mögött, enyhén spoileresen.

Woody Allen mai szemmel szinte felfoghatatlanul hosszú ideje van a szakmában. Az ötvenes évek elején még tévésorozatoknak szállított poénokat íróként, és dolgozott stand-up komikusként, majd 1966-tól kezdve rendezőként és színészként is debütált.

Gondolom, senkinek sem kell bemutatni az általa életre hívott, tipikus new york-i zsidó értelmiségi, komplexusos, hipochonder figurát, aki terapeutája nélkül végérvényesen elveszne a modern élet kuszaságában; a semmi cicó-fordulat, a nagyobb vallásokat krízisben végigpróbáló író, sejtem, mindenkinek megvan.

crisis-in-six-scenes-02

Ha nem túl sűrűn találkozik vele az ember, üdének hat, és végtelen sok röhögcsélésre ad alkalmat. Egy Woody Allen-maratonon azonban kétségtelenül kiütközne, hogy ez a figura sajnos béklyót is hozott magával, több filmjét egymás után nézve már kiütközik, hogy Allen is bőven képes az önismétlésre.

Ez az önismétlés a legnagyobb baja a sorozatnak is. De mit sorozat: ahogy már többen írták, ez valójában egy majd’ három órás film, hat részre (jelenetre, mint a címe utalna rá – de a részek határai inkább csak idő által meghúzottak, mintsem tényleges jelenetek lennének) szétvágva. Sőt, én megkockáztatom: ez nem egy film, ez egy színdarab. Tökéletesen működne utóbbiként: elenyésző a Munsinger-házon kívüli jelenetek száma.

Ez önmagában még nem lenne baj. A baj ott van, hogy a történet maga jó esetben egy másfél-két órás filmre lenne elegendő, és már az is kicsit túlnyújtottnak hatna.

crisis-in-six-scenes-05

A történet, enyhén spoileresen, végtelenül egyszerű: az idős Munsinger-házaspár (a férj író és épp egy tévésorozatot próbál eladni, a feleség párterapeuta) békés, megelégedett langymelegben tölti aktív-nyugdíjas éveit egy tipikus amerikai középosztálybeli házban.

Sidney annyira archetipikus Allen-karakter, hogy szinte már fáj: neurózisokkal teli, végtelenül hipochonder, a saját kényelméhez harciasan ragaszkodó entellektüell. Felesége, Kay is tipikusnak mondható Allen-i oldalborda: megszokásból, szeretetből sok mindent elnéz Sidney-nek, de önálló, okos és határozott nő. Látszólag tökéletesen kiegészítik egymást, és közös életük így, alkonyuk idején is tökéletes.

Munsingeréknél lakik Alan, egy baráti család kora huszonéves fia, aki épp saját életét és egzisztenciáját próbálja megalapozni, miközben keresi a helyét az átalakuló amerikai társadalomban. Ez az a szerep, akit Allen a nyolcvanas évekig magának írt és játszott is el, és ezt John Magaro színészi játékával tökéletesen hozza is. Kezdődő karrier, szeretnivaló menyasszony Ellie személyében (akivel Sidney hozta össze), és vele minden adott a tökéletes, kényelmes kispolgári léthez.

crisis-in-six-scenes-07

Ebbe az állóvízbe robban be Lennie, Kay kvázi-unokahúga, aki a hatvanas évek egyik tipikus fiatalja: nem flower child, hanem a forradalmi eszmék (Mao, Lenin, Marx, Castro) elkötelezett, radikális híve, aki szinte levegővétel nélkül képes ostorozni Amerika kispolgári tespedtségét, a vietnami háborút, a kapitalizmust, miközben Sidney-t kieszi a hűtőjéből.

Lennie-t a rendőrség és az FBI üldözi, mivel egy bombamerénylet és az azt követő tűzpárbaj során társával megöltek egy gárdistát, így Lennie talpa alatt hirtelen forróvá vált a talaj: addig akarja meghúzni magát Munsingeréknél, amíg el nem tudja intézni, hogy balos forradalmárként a kor tipikus menekülő-útvonalán (nem, nem Kanada!) Castro forradalmi Kubájába repüljön.

Innentől kezdve jobbára kiszámítható a cselekmény: Lennie forradalmi eszméi és Sidney nyársatnyelt kispolgárisága folymatos konfliktusforrás, Kay empatikus intellektualizmusa kiváló táptalaj a radikális, kizsákmányolás-ellen eszméknek, míg Alan befolyásolhatósága és útkeresése borítékolhatóan Lennie karizmatikus magabiztosságának úthengere alá kerül, tipikus mini-szobaforradalmárrá formálva szegény fiatalembert.

Folyamatos gegforrás az idős házaspár tapasztalatlansága a törvényen kívüli lét következményeivel, főleg Sidney katasztrofális próbálkozásai a gyanút nem keltő viselkedéssel.

crisis-in-six-scenes-04

Pont a történetben bukik el a sorozat: semmi újat nem tud mondani. Néha már fájóan klisés panelekből építi fel Allen a sztorit, ami szinte pontról-pontra úgy alakul, ahogy azt az ember egy ilyen, a forradalom a kispolgári lét ellen-típusú toposznál várja. Végig kísért az az érzés, hogy mind a karaktereket, mind magát a történetet is, Allen a kisujjából erőlködés nélkül szórta ki. Egyes elemek szinte egy-az-egyben kerültek átemelésre korábbi, híres Allen-filmekből, ami a nosztalgia-faktoron kívül sajnos inkább fejcsóválásra ad okot.

Fájó pont még Miley Cyrus szereplése is: bár az alakítását nem nevezném per se rossznak, de az ő jeleneteinél (legalábbis amikor a harcos forradalmár-módban van) kínosan kieshet a néző a korszellemből.

Cyrus annyira tipikus késő 90-es, kora 2000-es éveket idézően laza és tökös alakítást hoz, hogy a hitelességnek írmagja sem marad a képernyőn. Egyszerűen túl könnyű belelátni a tipikus millenniális wild child figurát, akit hozott az elmúlt évek bulvársajtójában; és bár a hatvanas évek militánsai sem az árnyaltságukról voltak híresek, ők valahogy mégis őszintébbnek hatottak.

Azok a jelenetek viszont, ahol nem propagandát szajkóz, hanem akár Alannel, akár Kay-jel normális emberi módon viselkedik, meglepően őszintének és természetesnek hatnak. Gyanítom, az igazi probléma nem Cyrus színészi képességeivel van, hanem sokkal inkább Allen nem tudott mit kezdeni vele, és a könnyebb utat választotta (add a korábbi önmagad!), hiába választotta ő maga a szerepre.

crisis-in-six-scenes-06

Mint látható, a sorozat sok sebből vérzik, mégis, van néhány tényező, ami miatt legalább egyszer érdemes végignézni az egészet. Az első szembeötlő ilyen a képi világ, ami kifogástalan: meleg, őszi színekkel komponál, ami egyből könnyen befogadhatóvá, szerethetővé teszi a történetet. A korhűség, amennyire korabeli filmekből és fotókból megítélheti az ember, tökéletes (veteránautó-rajongó lényem Sidney limuzinját látva azonnal reszkető nyáladzásba kezd).

A másik, ahogy az Allen-filmektől elvárható, a színészi játék: Cyruson kívül mindenki elsőrangú alakítást nyújt, ami főleg a komikus jelenetekben sül el zseniálisan. Visszafogott, hiteles alakításokkal van teli a sorozat (az említett Miley Cyrus-on kívül talán Allen az, aki néha azért egy kicsit túljátssza a figuráját). Nekem személy szerint Lewis Black vendégjátéka volt a legmeglepőbb, pozitív értelemben.

A harmadik tényező pedig a néha teljesen váratlanul jövő gegek. Ebben Allen még mindig erős: a kémfilmekre hajazó, útipénzt tartalmazó táska körüli bonyodalmak, Kay pácienseinek problémái, a könyvklub (olvasószakkör) nyugdíjas nénijeinek váratlanul erős radikalizálódása (és közben a mindennapi kispolgáriságuk megőrzése), a betévedő rendőrökkel játszott jelenet mind-mind combcsapkodásos röhögésre adnak alkalmat, az utolsó rész Munsingeréknél kialakuló, tipikusan színpadi komédiákat idéző forgatagáról már nem is szólva.

crisis-in-six-scenes-03

Ha az ember hajlamos túllépni a sok klisén, az elnagyolt karaktereken, az időnkénti túlhúzott (bár természetesnek ható) dialógusokon, és az egyenetlen tempón, a Crisis in Six Scenes végeredményben egy szerethető történet, bár semmi újat nem hoz. Másfél-két órás filmként, jobb vágással, nagyobbat üthetett volna. “Egynek jó”, ahogy szokták mondani, amivel csak az a baj, hogy az ember óhatatlanul sokkal többet várt volna Woody Allen első tévés bemutatkozásától.

Sajnos, Allen nyilatkozatai alapján, ez egyben az utolsó tévés kalandja is volt (nem gondolta volna, hogy ennyi stresszel jár egy tévés forgatás – pedig ennek nem sok nyomát látjuk a sorozatban). Allen és a médium tökéletes kapcsolata szerintem inkább egy Hannah és nővérei-szerű és szintű tablóban teljesedhetett volna ki, de a jelek szerint ezt már nem láthatjuk. Kár.

 

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz