Nehéz az élet 30 alatti egyedülálló anyaként – főleg ha az ember színészetből akar megélni? A Showtime szerzői sorozata (SMILF = Single Mother I’d Like To F***) ebben merül el, láthatóan a Better Things-hez hasonló, helyenként komikus őszinteséggel, csak kicsit gyengébb forgatókönyvekkel.

A történet tényleg ilyen röviden összefoglalható: a főhős egyedülálló anya próbál gondoskodni a gyerekéről, és közben még azért élni is szeretne kicsit. Ez baromi nehéz, hiszen a 20-hoz közeli férfiak nem pont ilyen nőt keresnek maguknak, ők nem igazán akarnak gyerekkel foglalkozni, pláne nem máséval.

Ezzel összehasonlítva érdekes kontraszt, hogy a nőt elhagyó pasi pedig elég könnyen talál magának új párt, aki viszont simán mer foglalkozni a kisgyerekkel. Semmi turbófeminizmus nincs ebben, csak a valóság bemutatása az egész. Pont ez a sorozat ereje a depresszió mellett. Ez utóbbi miatt gondolom nem sok nézője lesz, ahogy a Better Things sem sok hazai junkie-t tart meg, pedig nem csak szerintem az ősz legjobb sorozata.

A SMILF esetében is az áll fenn, hogy hiába 20 perc körüli a rész, és van benne egy-két viccesebb jelenet, azért ez bőven a drámák közé érkezett a pilot alapján. Már ha a főszereplő látható depressziója nem lenne elég az odasoroláshoz. Kár, hogy valahogy hiányzik az egészből a lendület, inkább csak ötletek és apróságok egymás után dobálása az egész első rész.

Mondjuk a sorozat pont ezek miatt egy olyan női nézőpontról szól, amiből nem láttunk tizenkettő egy tucatot már máshol. Mindezt úgy, hogy a főszereplő Frankie Shaw egyben a sorozat készítője is, és így nem egy férfi értekezik külső szemlélőként a helyzetről. Már csak ezért is érdemes belenézni.

Nem is tudom, a pontozással hova húzzak, mert a realista apróságok teljesen érdekesek voltak, de hogy a pilotnak semmi tényleges ritmusa nem volt, az is tény. Olyan 6/10 a kezdés, de a maradósabb fajtából.