login |

The Durrells: könyvek kontra sorozat – írta ayren

2018. 05. 20. 21:15 - Írta: vendegblogger

10 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

Már akkor tudtam, hogy felnőtt koromban egyszer el fogok jutni Korfura, amikor hetedikben a Családom és egyéb állatfajtákat órán a pad alatt dugdosva, nevetéssel küszködve olvastam végig. S mivel később tényleg valóra válthattam a gyerekkori kívánságot, azóta is mindig az otthonosság érzése tölt el a sorozat helyszínei láttán: örömmel ismerek fel egy-egy olyan helyet, ahol évekkel azelőtt jártam.

A mediterrán életérzés és a gyönyörű táj, a lepukkant, mégis meghitten vonzó villa, vagyis a teljes díszlet a pilot óta alapvető vonzerőnek számít a szememben. Mostanra viszont minden eredendő elfogultságom ellenére sem tudom elhallgatni ambivalens érzelmeimet az ITV-s The Durrells-szel kapcsolatban.

Már az első évadban markánsan kirajzolódott, hogy a készítők alaposan eltérnek az irodalmi alapanyagtól, és ez később sem történt másként. Lehet emiatt alapból bosszankodni, de nekem a változtatás sokszor azért nem volt ellenemre, mert a könyv szelleméhez többnyire hű maradt az ismeretlennek tűnő szál, a készítők által kreált, vagy a könyvekben alig említett, itt viszont előtérbe tolt mellékkarakter.

Jó néhány fontos szereplő szintén erőteljes változáson ment át, talán csak Larry (Josh O’Connor) és Gerry (Milo Parker) maradtak azonosak a könyvekben megformált személyiségükkel. Theo (Yorgos Karamihos) kicsit talán kevésbé kifinomultabb és kevésbé anekdotázó a képernyőn, de minimális a változás, részemről oké.

Leslie-nél (Callum Woodhouse) csak az elején jelent meg a fegyvermánia, utána hol fotózással, hol csajozással (egyszerre három lánnyal), hol duzzogással múlatja a lassan csordogáló korfui időt, de mondjuk, hogy ennyi még belefér. El tudom fogadni, mert ettől még az adott karakterek illeszkednek a durrelli világba – bár annak nem örültem, hogy cserében viszonylag kevés klasszikus történetet mutattak be az eredeti művekből. (Bár lehet, hogy a készítők csak beosztással élnek, és még számos évadra készülnek.)

Van azonban egy olyan eltérés, ami mostanra meghaladja a tűrőképességemet. Mama alakja (Keeley Hawes) egyszerűen nyomokban sem hasonlít a könyvbeli Mamára (bocsánat, de a magyar irodalmi fordítás annyira belém ivódott, hogy nem tudom másként hívni).

Annak idején a pilotnál még túl tudtam lépni a tényen, hogy a színésznő jóval fiatalabb és csinosabb, mint ahogy a könyvek után elképzeltem a karaktert, és amíg az első évad elején még örömmel fogadtam, hogy nem a gyerek Gerry, hanem egy felnőtt áll a középpontban, mára ezt a nézőpontot kissé terhesnek érzem.

Hiszen a korfui történeteket nem Mrs. Durrell(sz) írta, hanem a fia. Nem a Mama érzései és kalandjai miatt szeretjük őket, hanem azért a bájos, és ebben a formában nyilván sohasem létezett tündérvilágért, amit az író erőteljes, de soha nem bántó humorérzékén átszűrve a gyerekkori emlékeiből létrehozott, és ami a fókusz áthelyezésével valamelyest megváltozott.

Már cseppet sem tetszik, hogy Mama az eredeti, rendkívül szerethető mellékszereplői pozícióját felcserélte egy teljesen más jellegű, központi karakterére, akinek a szerelmi élete lett a legfőbb átívelő szál az egyes részek és évadok között. Ez szerintem eléggé szembemegy a könyvek világával.

Ezenkívül a sorozatbeli Mamát sem találom száz százalékig érdekes és teherbíró figurának, olyannak, aki egyedül is elvinné a hátán a show-t, ezért nem tartom szerencsésnek, hogy majdnem minden szálat és mellékkaraktert mágnesként magához vonz. Még úgy sem, hogy tisztában vagyok vele, kellett valami szervezőerő, ami felváltja a kötetek anekdotafüzérszerű építkezését.

Hogy ellenpéldát is mondjak, Mamáéval ellentétben egy másik karaktermódosítás nagyon is a kedvemre való, mégpedig Margóé. Az őt alakító Daisy Waterstone játékára már az első évad elején felfigyeltem, kiváló castingnak tartottam a kiválasztását. Abszolút üde és friss a játéka, sok pluszt, és némi rétegzettséget is ad a könyvbeli Margo eléggé egysíkú, butácska alakjának. Az általa alakított szereplő a maga módján épp annyira eredeti és szórakoztatóan különc figura, mint a bátyja, Larry.

Spiro karaktere viszont a másik, ami egy lórúgással felér a kőkemény Durrell-fanoknak. Már a színész (Alexis Georgoulis) megjelenéséből adódóan is gyökeresen más lett a kapcsolata Mamával, mint a regényekben. Azokban ugyanis a nem kifejezetten jó külsejű, kövér, kacsázva járó, sokgyerekes házasember Spiro abszolút plátói rajongást táplál Mama iránt. Leginkább úgy, mintha a Mama egyenesen az angol királynő és Szűz Mária keveréke lenne.

Vagyis mindkét szerepre vonzóbb külsejű színészt választottak, mint a könyvbeli karakterük sugallja, és ezzel a készítők jó előre megágyaztak a köztük lévő másfajta dinamikának (magyarán, hogy a pakliban benne van egy romantikus kapcsolat lehetősége). Ez egy olyan változtatás, aminek megint csak nem tudok örülni.

Ahogy évadról évadra nézem a The Durrells könnyed, szórakoztató, a mediterrán környezet miatt vizuális csemegének számító epizódjait, sajnos, egyre inkább revideálnom kell a két évvel ezelőtti pilotkritikámban írottakat: „Különösebb meglepetések nem érhetik azt, aki olvasta Gerald Durrell korfui történeteit, de én ezúttal a kiszámíthatóságot előnynek gondolom.” Epizódról epizódra felmerül bennem a kérdés, hogy vajon mennyire lehet elszakadni a megfilmesítés esetében az irodalmi alapanyagtól? Szabad-e gyökeresen megváltoztatni egyes karaktereket? Fordítható-e másmilyen irányba a köztük lévő dinamika? Nem hamisítódik-e meg ezzel az eredeti mű?

Nyilván nincsenek pontos szabályok a jó adaptációra, de ha iskolapéldát szeretnék felhozni rá, a Büszkeség és balítélet 1995-ös BBC-s feldolgozása jut elsőként az eszembe. Egy klasszikus regény olyannyira klasszikus feldolgozása, hogy kulturális mém lett belőle: Helen Fielding Bridget Jones-regényeiben is megidézi az egyik képsorát. A minisorozat abszolút hű Jane Austen regényének cselekményéhez, karaktereihez és szellemiségéhez, mindezt tetszetős képi kivitellel, kiváló színészi játékkal támasztja alá.

A The Durrells esetében ugyan a vizuális háttér szintén nagyszerű, és a színészek is rendben vannak, de se a cselekmény, se a karakterek nem hűek minden esetben az eredeti regényekhez, emiatt pedig úgy gondolom, a művek szellemisége csorbul.

Lehet azzal érvelni, hogy a korfui történetek szereplői valódi emberek és nem pusztán irodalmi karakterek, vagyis nemcsak az adaptáló szándéka, de akár az életrajzi vonatkozás is felülírhatja a könyvek alapján elvárt képet (az első évad pilotjáról szóló kritikámban én is utaltam erre), de mára már nem vagyok biztos az állítás igazában. Gyanítom, hogy létezik a filmes és sorozatos adaptációknál egy határ, amit egyszerűen nem illik átlépniük a készítőknek. Mondhatni, az adaptálandó mű iránti tiszteletből és művészi alázatból.

Nos, nekem úgy tűnik, a The Durrells nagyon ezen a határon billeg – ha ugyan már rég át nem lépett rajta. Szerencsére ha sikerül megfeledkezni ez irányú nemtetszésemről, a széria feelgoodságát még mindig maradéktalanul képes vagyok élvezni, amit manapság kevés nézett sorozatomról mondhatok el.

10 hozzászólás Ne habozz!

monti - 2018. 05. 20. 22:23

a korfurol szóló könyveket vagy 8X ledaráltam én is gyerekkoromban hatalmas élmény volt !
a kritikával egyetértek!

Neoprimitiv - 2018. 05. 20. 22:25

Én a második rész után kaszáltam, mert minden bája és Korfu iránti nosztalgiám dacára a számomra áthidalhatatlan volt a különbség a könyvek narrációja (egy felnőtt ember emlékszik vissza arra, hogyan látta kisgyerekként a körülötte lévőket) és a sorozat nézőpontja (külső szemlélőként, de főleg a Mamára koncentrálva mesélnek el dolgokat) között. A “gyermeki ártatlanság” elcsépelt fordulat, de a könyvek pont azért imádnivalók, mert egy kettős szűrőn keresztül látjuk a szereplőket és ez a feldolgozásban elveszett.

A könyvek másik fő értékét, a környező természet rácsodálkozó és rajongó bemutatását pedig sajnos az első pillanattól sejthetően kénytelenek voltak kikukázni – vágóképnek jók ezek, de mivel nem Gerry szemszögéből mesélik a történetet, nincs igazán helye annak az élménynek, amit neki jelentett.

A szabad-e ennyire eltérni kérdésre viszont az a válasz, hogy ha a végtermék önmagában megállja a helyét és nem kizárólag a könyvek olvasóit célozza, akkor szabad. Olvasóként nem örülök neki, nem is lettem nézője, de ettől még lehet egy jó sorozat – legfeljebb hangsúlyozni kell, hogy nagyon erősen csak “based on”.

Mörffy - 2018. 05. 21. 00:45

A sorozat szerény véleményem szerint jól sikerült.

Teljesen új jelentéstartalommal telt meg a (gyerekirodalom szintű) könyvekhez képest, melyekről tudni illik, hogy pénzszerzési célzattal készültek a célközönség igényeire szabottan erősen kitalálva/kozmetikázva a valóságot – sikeresen, gyerekként én is imádtam.

Erre szükség is volt már a könyvekben és pláne a sorozatban is, mert aki elolvassa Michael Haag: The Durrells of Corfu c. könyvét, az romantikus felhangtól mentesen fogja látni a kiccsalád valódi sztoriját. Pl. az ugyebár nem igazán szívmelengető, hogy az általános iskolai végzettséggel rendelkező, magát a kocsmai ivócimborák előtt mérnöknek hazudó, teljesen sikertelen, Leslie életének végén portásként tengődött, és a temetésére a baromira összetartó és melegszívű családjának egyik tagja sem ment el …

Atter - 2018. 05. 21. 07:16

Szerintem is nagyon jó sorozat. Van egy sajátságos és humoros bája, ami a legtöbbször tényleg különbözik a könyvekétől, de ez nem von le az értékéből.
Egyébként is úgy gondolom, hogy könyvet adaptálni nehéz dolog, mert mindenkinek megfelelni nem lehet. És nem is biztos, hogy attól jó egy adaptáció, ha szolgaian másolja az eredetit.
Annak idején a Dexter elég gyorsan eltért a könyvektől, ami jót is tett neki, mert az utóbbiak (szerintem) nagyon blődek (később nekem a sorozat is az lett, de ez már egy másik történet).
A Game of Thrones is rengeteg változtatást eszközölt a könyvhöz képest, amik között voltak egészen zseniális húzások is (pl. Margaery karaktere), míg mások meg kevésbé (az új évadok sokkal popcornosabbak).
A The Leftovers konkrétan zseniális lett, amikor lehagyta a könyvet.
A Trollhunters-nek az alapsztorin és pár karakteren kívül semmi köze ahhoz a gagyi könyvhöz, amiből készült.
A The Handmaid’s Tale is sorra el-elrugaszkodik a könyvtől (mára le is hagyta azt), és a legtöbbször nagyon érdekesen tágítja annak a világát.
És szerintem a The Durrels is hasonló cipőben jár. Tényleg nem olyan, mint a könyvek (bár itt-ott visszaköszönnek történetek és hangulatok, de alapvetően teljesen más a szereplők dinamikája). A készítők pedig a Mama központi karakterré emelésével hoztak egy (a könyvesek szerint vitatható, de) a sorozat szempontjából szükséges lépést. Egész egyszerűen ő a legérdekesebb és legdrámaibb karakter: megözvegyült és a gyermekeit egyedül nevelő asszony, aki külföldre költözik szerencsét próbálni. Teljesen logikus lépés volt ráépíteni mindent, ami pedig vonzotta magával az olyan, ebből következő döntéseket, mint például a karakter fiatalabbá és vonzóbbá tétele. Hiszen így sokkal több és másféle interakcióra lehet képes a többi karakterrel. A személyisége is új rétegeket kaphat, mert az anyaságán kívül ott van még a nőisége is, és a dilemma, hogy ennyi idősen éljen kizárólag a családjának vagy van még esélye párt találni?
Habár a Spiroval belengetett romantikus szál az én szememet is böki (még csak most kezdem majd a 3. évadot), de (a könyveket szeretőként is) úgy gondolom, hogy a The Durrells egy alapvetően jó sorozat. Külön formátumként kell kezelni, mint a könyvet, de ha sikerül, akkor biztosan élvezhető, és tökéletesen szórakoztató a maga bájával, komikus elemeivel és drámáival együtt.
(Ha valaki nem olvasta a könyveket, akkor még inkább ajánlom, mert akkor nem lesznek előzetes elvárásai a megvalósítást illetően.)

ayren - 2018. 05. 21. 09:28

Úgy gondolom, a siker (mármint a sikeres, kiváló adaptálás) mindent igazol, szóval nyilván lehet úgy is képernyőre vinni irodalmi művet, hogy a nagyfokú változtatások ellenére – vagy pont azok miatt – kiváló, saját lábán megálló mű szülessen.
A The Durrells nekem ezt csak részben hozta, miközben ezzel párhuzamosan (valamelyest) lerombolta azt a képet, ami a regények elolvasása után kialakult bennem. Nyilván emiatt érzek felemásan a sorozattal kapcsolatban. Valóság vs. képzelet? Én a képzeletre szavazok. Mármint G. Durrell képzeletére.
Egyébként meg fogalmam sincs, mennyi a valós alapja a sorozatnak, tényleg annyira életrajzi-e, vagy egy újabb, a könyvekétől eltérő képzeletbeli világ megteremtésének vagyunk tanúi…

fjordok - 2018. 05. 21. 09:39

Imádom a Durrell könyveket, és alig vártam a sorozatot. Gyakorlatilag az első évad alatt viszont alighanem kaszáltam volna az egészet, ha nem a férjemmel nézem, akinek viszont tetszett (ő nem olvasott Durrellt életében) Sokat röhögött ahogy hangosan méltatlankodok a változásokon és mesélem el, mi volt az eredeti.
Nyilván nem akartam a második évadot sem megnézni, de hát ugye a férjem viszont akarta, tehát néztük, és egyszer csak azon vettem észre magam, hogy valahogy messzebbről tudom nézni az egészet, nem zavar annyira, hogy már nem a Gerald történeteit látom a képeken. Talán azért is, mert a másodikra kevesebb is lett a könyvekben is szereplő történet (mondjuk a mumpszos, amiből persze tök mást hoztak ki)
A harmadikat még nem láttam, de minden noszogatás nélkül le fogok ülni elé, mert ha meg nem is békéltem, de amolyan kint is vagyok, bent is vagyok módon megtanultam élvezni azt is, amit kapok (és a férjem továbbra is nagyon szereti)
Ja, és ami a sorozat mellett tartott, az valóban a képi világ, a helyszínek, amiket nem lehetett könnyű ma megtalálni (ha egyáltalán Korfun forgatták), hiszen a mai Korfu még annyira sem emlékeztet Gerry világára, mint a sorozat :-D
Ja, és a színészek tényleg jók, Margó valóban telitalálat.
Ja és még egy, ugyan imádom a Durrell könyveket, de különösen a kofui történetek azok, ahol sokszor átlapoztam (előszörre nyilván nem, de a sokadik újrázáskor) a szigorúan vett állatos leírásokat (nem ott, ahol más emberekkel is interakcióba keveredik, hanem ahol előtör belőle a jövendő zoológus) Ha innen nézem, akkor tkp azt is jobban megértem, hogy változtattak a nézőponton is…. csak hát igen: a Mama nem volt szép is fiatal, nem tepertek utána a pasik, és hol van Max és Donald, meg a sok fura művész és író barát (hirtelen, hirtelen, hirtelen szabadversel, meg a levitációval, hol a gróf, aki elkapta a mumpszot)
De összességében azért megtanultam élvezni azt, amit kapok (és nem csak azért, mert a korábban látott Durrell adaptációhoz képest fényévekkel jobb)

galocza - 2018. 05. 21. 15:42

nem sokban különbözik a véleményem a szerzőétől.
margó megjelenítése azért elég találó sztem, lehetne kicsit több divat és pattanás és fogyókúra, de maradt az alapvetően jószándékú, bugyuta margó.
theo lehetne kicsit kimértebb és angolabb az angolnál, de megjelenésre kb az, ahogy én dr stephanidest elképzeltem.
spiro és sven nagyon fáj, de nincs fájdalmasabb mint mama, szegény nálam már nagyon durva hamisítás. őt nem csak a könyvek alapján vélted idősebbnek – az is volt, a korfui évek alatt erősen már az 5x-et járta.
és erre nem mentség, hogy a sorozatnak ő a középpontja, és akkor már szerelmi életet neki, és akkor már legyen fiatal és csinos. a könyvekben fellelhető sztorik bőséggel elegendő alapanyag sok-sok évadnak (főleg a lusta ángliusok 6-8 epizódos évadjai mellett) – és ha végképp kifogytak, csak akkor jött el az idő baromságokat kitalálni.
a másik – ugyanolyan fájdalmas – hamisítás a másik fő szálat jelentő pénztelenség. papa durrell menő mérnök volt indiában, később saját céget alapított – halála után nem kellett a d. családnak koldulnia. szegény valódi mama forog a sírjában, hogy megformálója romlott sütit árusít…
valamelyest sikerült elvonatkoztatnom a könyvektől a második évadra, és többnyire élveznem a sorozatot, de a mosoly nagyon keserű. a készítők nem csak durrell munkáihoz volta hűtelenek és tiszteletlenek, de beletapostak gyermekkoromba is.

Hellhound - 2018. 05. 22. 01:15

Engem rettentően idegesített gyerekkoromban a Mama. Ha jól emlékszem olyan volt mint valami beszívott robot, aki mindenféle fejlődésre képtelen, meglehetősen ostobácska, és csak lebeg a világban. Üdítő, hogy a dorozatban másként van. Bár persze lehet, hogy gyerekszemmel ezt teljesen másként láttam és csak megcsal az emlékezetem.

galocza - 2018. 05. 22. 07:06

nem csal az, pont olyan volt 8).
de durrell sztem próbálta azt visszaadni, amit gyerekként érzékelt – mama élt még korfu után 30-40 évet, szóval volt alkalma felnőtt szemeken át is látni. igaz a fenti viszont a többiekre is: margo pattanás+fogyókúra, leslie fegyverek+hajózás, larry irodalom+művészetek, mama konyha+sopánkodás.
(((én persze el lettem rontva durrell ügyben: kiskrapek koromban rögtön őt kaptam olvasni a rejtők után, de a chandlerek előtt szórakoztató olvasmánynak. egy röpke ideig még állatorvos is akartam lenni a hatásukra, és megetvettem a süni magazint. aztán rájöttem, hogy igazából az állatos történeteket kedvelem, az állatokat kevésbé 8)))

Peppper - 2018. 05. 24. 14:10

En is hatalmas Durrell-rajongo voltam gyerekkent, kivulrol is tudtam bizonyos reszeket a Korfu-trilogiabol. Ugyhogy nagyon vartam a sorozatot, ugy gondoltam hogy ilyen jo alapanyagot nem lehet durvan elrontani. Hat az en szememben megis sikerult…

Az egyik amit mar sokan emlitettek, Mama karakterenek teljes megvaltoztatasa, a masik meg a penztelenseg. A konyvekben egyertelmu volt hogy nagyon jo anyagi helyzetben vannak, foleg a gorog arakhoz kepest, soha nem lattak hianyt semmiben, gond nelkul koltoztek villabol villaba, amikor ugy hozta kedvuk. Ehhez kepest azok a jelenetek amikor nincs mit enniuk vacsorara es par szelet kenyeren kell osztozniuk….nekem ez mar nezhetetlen volt.

Aki nem olvasta a konyveket vagy nem olyan nagy rajongojuk, azoknak lehet hogy ez egy jo kis sorozat, de sajnos szamomra ez igy egy nagyon jo lehetoseg totalis elszurasa.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz