login |

The Sopranos – írta Matt

2018. 07. 22. 21:55 - Írta: vendegblogger

16 hozzászólás | kategória: kritika,

Meglepődve vettem észre, hogy az oldalon még nem készült a Maffiózókról kedvcsináló bejegyzés, így kötelességemnek éreztem írni egyet, ez a sorozat ugyanis megérdemli. Főleg, hogy jön a mozifilm is.

Szerintem a többségnek nem kell bemutatnom az alkotást. Még a zseniális Oz debütálása előtt, a ma már élő legendának számító David Chase, a The Sopranos kitalálója és Brad Grey producer bemutatta az HBO-nak a pilot forgatókönyvét, miután a FOX elutasította őket. 1997-ben leforgatták a pilot epizódot, egy év szünet után pedig szabad utat kapott a sorozat és onnantól kezdve minden évad töretlen sikernek örvendett.

A sorozat első szezonjától az akkoriban igencsak más minőséghez szokott nézők is és kritikusok is mondhatni el voltak alélva.

A stáb valami egészen minőségi tizenhárom epizódot rakott le az asztalra. A rendezés és az operatőri munka végig filmes hatást keltett, a dialógusok és a karakterek pedig olyan profin voltak megírva, mintha egyenesen Nagymenőkből jöttek volna át, a zeneválasztás rendkívül kifinomult zenei ízlésre vallott, a színészek elképesztő beleéléssel játszottak, a néző tényleg azt hihette, hogy valódi bűnözőket lát a tévéképernyőn.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül, pár videóval.

A sorozat ráadásul elég kemény, ellentmondásos és aktuális témákat feszegetett, szóba került a rasszizmus, erőszak, homofóbia, szülő és gyermek kapcsolata, férj és feleség közti alárendeltség, és még egy rakás akkori topik. A The Sopranos egy minden ízében jelenkori, modern sorozat volt, ami talán minden addiginál hitelesebben mutatta be a New Jersey-i és New York-i maffia világát.

Azt viszont fontos megjegyezni, hogy nem érdemes a Keresztapában látott családi viszályokra, vagy Sebhelyes arcúra jellemző öldöklésekre számítani. Bár egyikből sem lesz hiány, a hangsúly nem a konfliktusokon, sokkal inkább azok elkerülésén van, a családok ugyanis tisztában voltak azzal, hogy egy háború mennyit árthat az üzletnek. Emiatt magának a maffiának a működését láthatjuk, annak minden apró részletét megismerve.

A sorozat a fentiek mellett elég mély művészi tartalommal is bír. Chase telerakta szimbólumokkal, előre- és visszautalásokkal teli álomjelenetekkel és még egy rakás elsőre nehezen értelmezhető, de történet szempontjából jelentőséggel bíró elemmel. Ezek leginkább az utolsó évadban, azon belül is az utolsó epizódban csúcsosodtak ki.

A sorozat folyamán Tony Soprano és családja életét követhetjük. Az első évadban Tony még nem Don, de nem árulok el nagy titkot azzal, hogy később ő lesz a család feje. Az évadokban, bár azok összekapcsolódnak, nincs egyetlen összefüggő cselekmény, minden szezon saját konfliktussal rendelkezik, van elejük, közepük és végük.

Ennek ellenére nem mentes a komolyabb átíveléstől a széria, hiszen egyre-másra visszaköszönnek a karakterek korábban elkövetett hibái, a szereplők itt nem fognak felejteni és minden cselekedetnek meglesz a maga következménye a későbbiekre nézve.

Tony karaktere az egyik első (és egyben legjobban megalkotott) antihős karakter ilyen volumenű drámasorozatban. Az ő karaktere az egész iparra hatással volt, James Gandolfini alakítása révén (aki egyébként jó pár Emmy-t besöpört a szerepért) pedig Bryan Cranston is nagyban inspirálódott a Breaking Bad forgatása alatt.

Gandolfini karaktere azonban teljesen különbözik Walter White személyétől, a Don ugyanis nem megy át semmiféle karakterfejlődésen az évadok folyamán, hisz egy igazi szociopatáról beszélünk. Tony képes mély érzelmeket táplálni bizonyos emberek iránt, de egyben arra is képes, hogy ezeket az embereket lelkiismeret-furdalás nélkül megölje.

A sorozatban ennek ellenére számtalanszor fogunk szimpatizálni vele, mert magabiztos, férfias, karizmatikus, sokszor rendkívül udvarias jelleme könnyen megszerethetővé teszi a figurát. De olyan pillanatokból is sok lesz, ahol megismerjük igazi manipulatív, könyörtelen jellemét, aki magasról tesz családjára és barátaira, csakis az üzletet és saját magát tartja fontosnak.

Tony viszont mintha nem lenne tisztában saját mentális állapotával, hisz a történet egyik gyökere pszichiáterével, Melfi-vel folytatott beszélgetései, amikben kiderül, hogy ő meg van győződve arról, hogy a dolgok amiket tesz, helyesek, és ő nem hibáztatható semmiért. Ezek a beszélgetések roppant félrevezetőek, és ekkor látszik igazán Chase zsenialitása, Tony ugyanis nem csak a saját pszichológusát, de őszintének tűnő monológjain keresztül a nézőt (és sokszor saját magát) is manipulálja.

Természetesen nem csak Tony, de a többi mellékszereplő is végtelenül kidolgozott karakter, akikkel annak ellenére vagyunk képesek szimpatizálni, hogy tudjuk róluk, hogy nagy részük kegyetlen bűnözők. A főhőssel ellentétben az ő esetükben már érvényes a karakterfejlődés és mivel egy gengszterekről szóló sorozatról beszélünk, egyikük élete sincs biztonságban.

Az írók szokása, hogy bizonyos mellékszereplőket mindenféle előjel nélkül, a legváratlanabb pillanatokban ölnek meg, tökéletes példa erre a második évad végi deus ex machina momentum.

A The Sopranos nagyon brutális sorozat, verbális és vizuális szempontból is. Nekem van gyomrom a keményebb jelenetekhez, de a sorozat így is tudott hozni egy-két olyan képsort, ami képes volt megrázni. Kapunk itt mindent, amire alapból számíthatunk egy ilyen típusú sorozatnál: gyilkosság, nemi erőszak, családon belüli erőszak, prostitúció, megcsalás, droghasználat, és természetesen alkoholizmus, ezek azonban mind fontos részeit képezik a történetnek, nem csak a sokkfaktor miatt vannak jelen. A sorozat nem finomkodik, és a bűnöző karaktereket egy percig sem idealizálja.

Nehéz megfogalmazni, hogy mik a legfőbb erényei, leginkább azért, mert szinte csak azokkal rendelkezik. Bár nincs a három kedvenc sorozatom között, de azt elismerem, hogy ebben a sorozatban találkoztam a legjobban megírt dialógusokkal, amik egyszerűen Tarantino-t megszégyenítően jól vannak papírra vetve – és előadva. Nemhiába választotta meg néhány éve a WGAW (Writers Guild of America West) minden idők legjobban megírt sorozatának.

Negatívumot sajnálatos módon nem igazán tudok mondani, talán csak annyit, hogy előfordul egy-két eseménytelenebb epizód. De még azokra is jellemzőek a jól megírt dialógusok, amik számomra felejthetetlenné tették a sorozatot.

Kiemelném még a zenéjét, amik mind licencelt számok és a jó részét szintén Chase választotta ki, kiváló ízléssel. Nagyon jól passzolnak a jelenetekhez és csak erősítik a sorozat egyébként sem gyenge atmoszféráját.

Nem sok sorozat van, amire nyugodt szívvel lehetne megajánlani a 10/10-et. A Maffiózók megreformálta, új szintre hozta a sorozatok műfaját és teljesen más megvilágításba helyezte azok megítélését. Fogalmazhatunk úgy is, hogy ez az HBO-s alkotás az elsők között indította el a műfaj máig tartó szárnyalását. Egy minőségi és rendkívül aprólékosan megalkotott produktumról beszélünk, amit mi sem bizonyít jobban, hogy miután befejeződött, szinte egy csapásra kultikussá vált és mai napig az egyik legjobb drámaként van számontartva.

16 hozzászólás Ne habozz!

doki - 2018. 07. 22. 22:24

A legjobb sorozat,legjobb szereplőgárdával junkie életem hajnaláról. :)

Anonymus - 2018. 07. 22. 22:32

Számomra nem tudott akkorát ütni a sorozat. Bár elismerem az érdemeit számomra csak egy jó 75%-ot ért el.

“magának a maffiának a működését láthatjuk, annak minden apró részletét megismerve.”

Ezzel a mondattal nem értek egyet, sokkal inkább egy maffiafőnök hétköznapjait mutatja be, a maffiabizniszekből és a rendes maffiáskodásból nem látunk sok dolgot (ezek valószínűleg a költséghatékonyság miatt nem kerültek be: leszámolások stb) és számomra ez a legnagyobb hátránya a sorozatnak. Én nem egy maffiafőnök átlagéletére vagyok kiváncsi, hanem a szervezete működésére, amiből sokkal kevesebbet látunk a sorozatban :/

pytta - 2018. 07. 22. 22:32

Kedvencem, alltime favourite, No.1, nem tudom eléggé ragozni. A mai napig minden sorozat esetében a Sopranos nálam a mérce. Egyiknek sem sikerült még megugrania ezt a szintet, pedig láttam már párat :) Tényleg tökéletes lett, nálam annyira betalált, hogy az egyszerűen elképesztő. Nem az egyetlen sorozat, amit kétszer láttam már, de az egyetlen, amit akárhányszor végig tudnék nézni akármikor…

Anonymus - 2018. 07. 22. 22:33

Edit: Ha már maffiasorozatok, akkor már inkább egy Boardwalk Empire sokkal jobban bemutatja a maffia működését :)

Quantumleap - 2018. 07. 23. 06:45

Mondják, hogy a tévés antihősök kora Tony Sopranóval kezdődött. Részben igaz, de az Oz előbb indult, én inkább azt teszem ebbe a rangba, bár ott ugye abszolút főszereplő nem volt.

Ha New Yorkban jártok, érdemes befizetni a Sopranos-túrára. Szombatonként van. New Jersey kirándulásnak sem utolsó. Nem tudom, hogy rendszeres dolog-e, de amikor én voltam, a túra elején odahozták Joseph R. Gannascoli-t, aki Vito-t játszotta a sorozatban. Volt vele fényképezkedés, meg autogramosztás, utóbbiért fizetni kellett 20 dolcsit, de ez végülis tipikus Sopranos-os effekt. :O :)

szerintem - 2018. 07. 23. 10:15

en ketszer kezdtem el, de tiz resznel tovabb nem jutottam. nem mukodik valahogy, nem tudom, miert. a tortenet untat, a humora nem mukodik, a karakterek pedig idegesitok.
a boardwalk empire annal inkabb bejott viszont.

Sigismundus - 2018. 07. 23. 10:47

Nagyon jó írás.

Ha jól végiggondolom, akkor valóban ez a sorozat a legjobb, egyenletes színvonalú, mostanra már – a LOST és Dexter zárása óta főleg – a legutolsó képkockával is ki vagyok békülve.

Ami a leszámolások hiányát illeti, jobb is hogy főleg a biznisz, család, kötetlen beszélgetések kerültek túlsúlyba, így átjött hogy ezek bizony nagyon korlátolt, kisstílű emberek.

SPOILER néhol.

Tonyn a terápia nem segített, illetve másként segített.

Az utolsó évadban olvasott Melfi egy börtöntanulmányt, mely szerint az ilyen szociopatákat inkább megerősíti ha kibeszélhetik magukat egy titoktartó pszihiáternek.

Amúgy szerintem Tony keresztje ami alól feloldozást keresett végig, az volt hogy úgy akart Don lenni, hogy nem akarta az ezzel járó kötöttségeket, megjelenést, a másoktól távolságtartást.

Meg is jegyezte Öreg Carmine neki egyszer “Tony! Egy Don nem mászkál gatyában!” (bermudában sütött húst a többieknek egy kertiparti). És amikor Johnny Sack lesz a Lupertazzik Donja, meg is mondja hogy többet nem találkozhatnak így titokban éjjel, mert ez már méltatlan hozzá – Tony ezen nagyon berág ..

Szóval ezt nem akarta Tony. A pénzt, adót azt elvárta mindenkitől, de amúgy ugyanúgy akart a többiekkel csajozni, bulizni, mint közkatona meg hadnagykorában.

Szalmi - 2018. 07. 23. 20:10

Ez a sorozat inkább egy családi dráma, a maffia “csak” egy plusz adalék. Szerintem az is nagyon jó, ahogy azt mutatják be, hogy a gyerekek vagy a feleség hogy viszonyul a családi bízniszhez, a “szemétszállításhoz”. Nagyon érdekes arcok vannak benne, nem “szép emberek”, hanem karakteresek: Silvio, Paulie, Ralphie, Big Pussy. Komoly történet, de ha eszembe jutnak ezek az arcok, mosolyra fakadok :) A nők is nagyon jók: Carmela, Janice, Adriana. Junior és Livia, a két öreg szintén nagy kedvencek.

Sigismundus: A spoiler utáni gondolataiddal egyetértek :)

Sawyer - 2018. 07. 24. 12:26

Elsőre úgy néztem végig, hogy “amolyan kötelesség”, aztán azóta már kétszer végignéztem, kiélvezve minden apró pillanatát :)

Ha ismerősöknek ajánlom, ódákat zengek róla, de azt mindig hozzáteszem, hogy nem biztos, hogy neked való, mert igen, ez egy félig-meddig Barátok közt, sokkal igényesebb kivitelben. Első nézésre valószínűleg azért nem tetszett, mert akciózásokra számítottam, de ez nem is arról szól. Én személy szerint úgy voltam vele, hogy egyre jobban kezdtem a Soprano család tagja lenni, és amikor hat (azaz hét, mert az utolsó dupla) évad után egyszer csak nem volt több rész, egy ideig totál ürességet éreztem.

A Breaking Baddel tudnám én is legjobban összehasonlítani, ott szintén ez a lassúság, karaktercentrikusság nem tetszett az elején, holott éppen ez adja meg azt a remek atmoszférát. Azóta pedig ezt a kettőt tartom a világ legjobb sorozatának, mellettük a Losttal.

Nyilván kell hozzá egy bizonyos érettség, hogy átérezd azt, amit a sorozat mutatni akar, és túlláss a Bada Bing bugyogóin, mint ahogy a kritika írta, az álom motívumok. Van egy epizód, ahol Tony majdnem végig csak álmodik, na az az egyik, ami nagyon megmaradt, ráadásul nálam szintén így szokott működni az álmodás. Hihetetlen, hogy ebben a gengsztersorozatban ezt így vizuálisan megvalósították.

Van három díjnyertes amatőr filmem, az elsőhöz rengeteg inspirációt vettem a Maffiózókból, főleg azt lestem el, hogy lehet zenei aláfestés nélkül, egy hosszú párbeszédet úgy felfokozni, hogy a végén csattanjon amire kifut. Míg a kritikában a Janice-kattanás van említve, nekem a kedvencem, mikor Tony átmegy Ralph-hoz, miután a fia kórházba került az íj miatt, szóba jön a megégett ló, végül úgy összevesznek, hogy Toty megöli őt. Hát ez valami zseniális volt, talán Tarantino szokott még ilyen elhúzódó fokozásokat alkalmazni.

Szerintem a végét még említhetted volna részletesebben. Ugye a készítő azt nyilatkozta, hogy szerinte Tony nem halt meg, én mindig úgy tekintek rá, hogy de, meghalt. A bárban ott egy rejtélyes alak, aki bámulja őt, a wc-be is utána megy, szerény véleményem szerint akkor loccsantották ki az agyát, a visszaülése, és az a pár másodperc, amit még mutatnak, már csak a halál közbeni valami. Erre korábban Bobby is utal, amikor együtt pecáznak, és a halálról beszélgetnek, vajon milyen lehet. Legalábbis, én így fogtam fel.

A legutálatosabb karakter pedig nekem Chris volt. Pontosan őt látom sokszor a mai emberekben, akik csak mennek a saját fejük után, mint egy robot, és csakis az egó vezeti őket, átgázolva mindenen, csakhogy nekik jobb legyen. A mélypontja a srácnak, amikor filmet csinál, kihasználja a haverját, a vetítésen a nevét sem említi, végül lelövi. Majdnem állva tapsoltam, mikor Tony megfojtotta…

Na aztán befejezem, mert rengeteg gondolat kezd eszembe jutni. Én negatívumot tudok mondani: első nézésre rengeteg a név. Sok-sok név, amit emlegetnek, sokszor ezek a nevek néhány évad múlva karakterként is megjelennek, de elsőre néha elvesztettem a fonalat.

A sorozat 10/10, nem vitás.

Sawyer - 2018. 07. 24. 12:29

A Boardwalk Empire-ből megnéztem két évadot, de a Maffiózók után az ottani karakterek közepes árnyak, és a dialógusok is gyengék, ezáltal unalmas.

Matt - 2018. 07. 24. 20:49

@Sawyer: A Maffiózók utolsó epizódja lényegében egy 60 perces művészfilm, de ez szinte az egész évadra mondható, Chase már az első epizódoktól dobálta az apró jeleket, amik a befejezést készítették elő. Ez a videó elmagyarázza a lényeget, amikor először megnéztem alig tudtam elhinni, annyira zseniális. https://www.youtube.com/watch?v=Cd9OsHsLJ28
Amikor befejeztem a sorozatot, nem nagyon értettem mi van, de ezután már minden tiszta volt, és eléggé felértékelődött nálam, nem csak az utolsó rész, de az évad is.

A nevekkel egyet értek, nekem is jó pár időbe kellett, mire megjegyeztem a nagy részüket.

Quantumleap - 2018. 07. 24. 21:28

Én amúgy nyilván sajnáltam Gandolfinit, hogy elhunyt, de annyi pozitívumot hozott a dolog, hogy így legalább ki van zárva bárminemű folytatás kaliberű rókabőrlehúzás esélye. A film ugyebár előzmény lesz.

lambertkoma - 2018. 07. 25. 11:51

A leírásból kimaradt, hogy olyan elbaszott, éjfekete, rétegzett humora van a sorozatnak, amit a világ nem látott. Kb. 10 jelenet van csak a fejemben, ami kiégette a mókabiztosítékomat.

A legnagyobb jelenetek egyike:

https://www.youtube.com/b339403b-1d77-4e86-9276-9508b2cb269a

lambertkoma - 2018. 07. 25. 11:52
gábor - 2018. 07. 26. 09:43

Paulie a legjobb karakter a sorozatban,a 3. évad 11.részében az erdőben Chriss-el valami kibaszott zseniális volt :D

Tommy - 2018. 11. 22. 17:22

Minden idok legjobb sorozata! Egyedul a Breaking Bad er fel hozza/melle, volt ido mikor azt egy kicsit jobbnak is gondoltam, de osszessegeben a Sopranos nalam azert jobb mert tele van emlekezetes, mai napig idezheto parbeszedekkel, es karakterekkel, es a BB igazan csak elsore ut nagyot, mivel ott az izgalmi faktoron van a hangsuly sokszor elsosorban. Gandolfini alakitasa a legjobb amugy amit valaha lattam teveben. Azzal pedig nem ertek egyet, hogy a maffia mukodeset nem mutatta be jol. Az igaz hogy nem ragta szajba, de nagyon jol bemutatta a modern, mara azert “megkopott”, tul az aranykoron levo amerikai-olasz maffia mukodeset. Leszamolasok is voltak azert boven, de a 90es evek utani maffia mar nem az a maffia, amit a legtobb filmbe lattunk (es ott sem realisan mutattak be sokszor, ellentetben a Sopranos-al) nincsenek ma mar nagy leszamolasok, es a hangsuly a sulyos buntetesek (RICO) miatt ma mar a “low profile” bunozesen van, minel kevesebb feltunoskodes, nem feltetlen nagy volumenu buncselekmenyek, amik keves gyilkossagal jarnak, az idok valtoznak, es a maffia is vele egyutt, John Gotti-k nincsenek mar tobbe, ahogy Lucky Luciano-k se..

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz