login |

The Art of More – írta speranza

2019. 01. 09. 14:50 - Írta: vendegblogger

Szólj hozzá | kategória: kritika,

A Crackle 2015-ös, prémium aukciós házakról szóló sorozata nemrég kezdődött nálunk A lopás művészete címen (azóta már lement mindkét szezonja), ennek apropóján figyeltem fel rá én is.

Felfigyeltem, mert kíváncsi voltam, hogy a sorozat készítői szerint hogyan jutnak hozzá a nagynevű aukciós házak azokhoz a műkincsekhez, amelyek óriási vagyonokért cserélnek gazdát, és vajon mennyi lehet ezekből eredeti. (A tippjeim beigazolódtak.) Na, meg arra is, hogy mennyi vér tapadhat egy-egy ilyen vagyont érő csodához. (Erre is megkaptam a választ.)

A téma jó dráma alapanyagnak tűnt, de bevallom, nekem nagy csalódást okozott a The Art of More, és ha nem vállaltam volna el, hogy írok róla, biztosan nem tartottam volna ki a végéig.

A középpontban egy iraki háborút megjárt veterán, Graham Connor (Christian Cooke) karrierje áll, aki leszerelése után a műkincs piacon harcol ki magának egy komoly állást, a befolyásos gyűjtő, Arthur Davenport (Cary Elwes) révén. A feladata az, hogy ügyfeleket hajtson fel a Parke – Mason aukciós ház számára – azaz happoljon el más, neves házak elől. Mivel a semmiből jött, és komoly tapasztalata sincs, keményen meg kell dolgoznia a pozíciójáért.

Graham legnagyobb riválisa a távolságtartó, rideg szépség, Roxanna Whitman (Kate Bosworth), a DeGraaf’s aukciós ház tulajdonosának lánya. A látszat ellenére Roxanna sincs irigylésre méltó helyzetben. Ő a kételkedő apjának próbálja naponta bizonyítani, hogy alkalmasabb lenne az utódjának, mint a tenyérbe mászó sógora, Miles (Bruce Ramsay).

Graham és Roxanna nem válogatnak az eszközökben, hogy a nagy üzleteket megszerezzék egymás elől, mert ha ebben a műfajban valaki hibázik, annak többször nem osztanak lapot. A felszínen profizmust sugallnak magukról, a háttérben azonban mindkettőnek vannak nagy melléfogásai, és hogy ezeket eltussolják, nagyon messzire képesek elmenni. Ahogy telik az idő, úgy lesznek egyre durvábbak a húzásaik, és azok következményei is. Ha ez nem lenne elég, közben még az utánuk nyúló múltjukkal is meg kell küzdeniük, na meg történik egy-két gyilkosság is.

A sorozat epizodikus jellegű annyiban, hogy minden rész egy flashback-kel indít, amiben feltűnik egy-egy (időnként kétes eredetű) műtárgy, amit később, mint elárverezésre váró tételt látunk viszont. Az árverések azonban ritkán zajlanak problémamentesen.

Az átívelő szálakat a két főszereplő munkahelyi és magánéleti problémái szolgáltatják. Ezek gyakran keresztezik egymást, de a rivalizáló helyzetből adódóan nem alakul ki romantikus kapcsolat közöttük. Graham inkább a Parke – Mason ház tulajdonosának unokájára veti ki a hálóját.

Azt elismerem, hogy gyorsan peregnek az események, sok az akciódús jelenet, a szereplők családi hátterét, múltját, kapcsolatait viszont már lassabban építik fel, epizódról epizódra tudunk meg valami újat mindenkiről.

Azt, hogy az eladók és vevők főleg a luxusban élő felső tízezerből kerülnek ki, azzal demonstrálják, hogy felvonultatnak egy halom ritka műkincset, luxusautót, és szinte minden epizódra jut egy-egy puccos parti – amikről a prostituáltak valamiért elmaradhatatlan tartozékok.

Az első évad ugyan eseménydús és fordulatos, de utóbbiakat nem igazán lehet váratlannak nevezni, és tulajdonképpen semmi olyan nem történik benne, amit ne láttunk volna már valahol máshol. Olyan a végeredmény, akár egy órákig tartó déjà vu. Drámának van titulálva, de se a konfliktusoknak, se a belső vívódásoknak nincs igazi mélysége, sekélyesek, mint egy gyerekmedence.

Christian Cooke a szerepe szerint PTSD-vel küzd, de ez a képernyőn inkább a szereppel való küszködésnek hat. Akaratlanul is eszembe jutott közben a Bodyguard, ahol Richard Madden ezt sokkal hitelesebben szemléltette.

Kate Bosworth pedig a karaktere érzéketlenségét a mimika teljes hiányával igyekszik kifejezni, amitől olyan szoborszerűen merev lesz az arca, mintha ő maga is egy műtárgy lenne a sok között. Ha rosszmájú lennék, azt mondanám, igazuk van azoknak, akik szerint botoxolt. Sajnos nehéz lenne bármelyikükkel is szimpatizálni, még akkor is, ha közben kiderül egy és más a múltjukból, ami megvilágítja, miért ilyenek.

A lopás „művészete” egy ígéretesnek induló ötlet harmatgyenge megvalósítása. Nincs benne semmi nóvum, az alakítások csapnivalóak, az S1 évadzáró epizódjának utolsó pár percében bedobott cliffhanger pedig már olyan nevetségesen közhelyes és kiszámítható, hogy egyenesen kínos volt nézni. Nem tudom eldönteni, hogy azért, mert ezt már ők sem vették komolyan, vagy azért, mert túl komolyan vették. Ezek után nem meglepő, hogy a második évadot passzoltam is.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz