login |

Anne with an E: a 2. évad – írta Alice

2019. 02. 07. 15:00 - Írta: vendegblogger

4 hozzászólás | kategória: Kanada odavág, kritika,

(Gondoltam, érdemes általánosabb ismertetővel/ajánlóval kezdenem, de idővel rá fogok térni a 2. évadra.)

– Soha nem hittem a fűzőkben. Mivel van saját csontvázam, ami mindent összetart, sosem láttam szükségét. És nadrágot viselni igen felszabadító érzés.
– Feltételezem, hogy nincs vőlegénye vagy férje.

A 2017-ben bemutatott kanadai Anne with an E-nek már a 3. évadja készül, hazai elterjedését inkább csak a szokásos nyelvi akadályok lassítják, még egyik csatorna sem csapott le rá (ezt talán nem zárja ki a Netflix-deal), így a célcsoport egy része még a létezéséről sem tud. Borítékolható, hogy rengetegen kíváncsiak lesznek rá, még azok is, akik első hallásra felháborodnak azon, hogy az írónő hazájában több mint 30 év elteltével volt képük(!) újra adaptálni a könyveket.

Nálam az Anne with an E azon kevés új sorozat egyike, amivel naprakész vagyok. A könyvadaptációk eleve jöhetnek minden mennyiségben, de a történethez is több évtizedes meghitt kapcsolat fűz. A Sullivan-féle verziót képes voltam ezerszer is újranézni, és a varázsa akkor sem kopott meg, amikor kiderült, hogy nem is tökéletes (könyvhűség, szinkron-fordítás).

A lelkesedés az I-II. részekre értendő, a márványpadlós jelenetig, mert az az I. Világháborús reunion nagyon mellément. A rokon adaptációkról terjedelmi okokból nem szólnék többet, egyébként a Váratlan utazásból nem is egy színészt importáltak az új sorozatba, egyelőre a legidősebb generációból.

Amikor úgy másfél éve először végigértem az 1. évadon, az első érzésem örömmel kevert döbbenet volt ennyi vidámság, sötétség és szépség után. Másra számítottam. Sokkal realisztikusabb, kevésbé idillikus, gyönyörű fényképezéssel. Tömény. Különleges. Tim Burtont is eszembe juttatta, nem is a színvilág, hanem inkább a hangulat. Néhol homlokráncolásos, de összességében váratlan ajándék volt, előtte még a projekt ötletéről sem hallottam.

Az 1. évadról ayren írt ajánlót, a 2. évad 2018 nyarán premierelt a Netflixen, előzékenyen ismét egyszerre tették fel a részeket. Szinte rögtön megnéztem darálós módszerrel, előtte újranézve az 1. szezont. A 7+10 rész kb. 14 óra néznivalót jelentett, de villámgyorsan eltelt.

A sorozat legjellemzőbb vonása, hogy iszonyatosan merész, sokszor teljesen szembemegy mindazzal, amit elvárnak tőle, és nagyon megosztó, sőt, kimondom: szentségtörő, de olyan pillanatok vannak benne, hogy leesik az ember álla. Időnként székről leesősen röhögős, máskor nem látok a könnyeimtől. Keserédes, helyenként durva, sötét, és szívmelengető, egyértelműen szigorúbb életkor-besorolással, mint az elődök.

A merészség okán borítékolom, hogy jönnek majd ellene vasvillával és fáklyákkal a népek. Egyesek már jöttek is. Én arra jutottam, hogy amint felébred az ember a hidegzuhanyokból és a kiakadásokból, simán többször is újranézi-visszatekeri, akár egy-egy pillanatképért, ami festményért kiált, vagy egy frappáns párbeszédért, vagy épp egy pillarebbenésért.

Időnként baromi idegesítőek vagy épp hótt feleslegesek a hozzáköltések (főleg az 1. évad melodramatikus, méltatlan akciózásai Matthew vesszőfutásával vagy Anne tűzoltói karrierjével, ezek és egyebek nálam eléggé kiverték a biztosítékot), időnként éppen hogy zseniálisak, pl. a sok háttértörténet. Nekem a 2. évad jobban tetszett, nemcsak azért, mert mélyebb és kiforrottabb, hanem mert ekkora mértékű karakteridegenséget nem éreztem benne, és a depressziós vonulatból is visszavettek.

Az írás a tovább mögött folytatódik – előbb általánosságban írok a sorozatról pozitívat és negatívat, és később a 2. évadot vesézem ki, azt már spoilerekkel, de ezt jelezni fogom.

A megaláztatások és a bully-ing témája most is megjelenik, elég széles skálán mozogva, ami talán a legnehezebben emészthető vonulat, annyira távol áll a könyv univerzumától. Kár, hogy a sanyarú árvaházi sors ábrázolása annyira a vesszőparipájuk, hogy most sem bírtak meglenni nélküle…

Mert hát mégis mit művel ez a Moira Walley-Beckett? Megfesti az eddigi, sokszor csak ceruzával felskiccelt körvonalakat, színez, mélységeket keres és régészkedik. Háttértörténeteket, motivációkat ad a már valamennyire ismert karaktereknek, emlékeket, feltételezéseket, szikrákat pattint elő, de ez mind semmi, mert tényleg neki is állt történelmet kutatni, ezerrel.

Az egy dolog, hogy láthatóan küldetésének tekinti, hogy bemutassa a korabeli, „valódi” Kanadát a kor sötét oldalaival együtt, néha mintha direkt sokkolná a nézőket azzal, hogy érzékeny lelkünkbe gázol, és durván szívatja a szeretett szereplőket, az eredmény mégis szívmelengető, elgondolkodtató és addiktív, elképesztő vizuális élményekkel. Komoly kihívás volt képkockákat válogatni.

Azt se mondanám, hogy kevés a humor, mert rengeteget vigyorogtam. Egyszerűen más, sokszor bújtatottabb, keverve iróniával, pl. Marillánál. Ha olykor el is vetik a sulykot, és nem épp kesztyűs kézzel nyúlnak az alapanyaghoz, valamit tudnak, mert a sorozat alapvetően családias, kisvárosi feelgoodos jellege nem vész el, bár az utóbbi vonulatból lehetne több. Az alkotók halált megvető bátorsággal keverik a műfajokat, hangulatokat.

Az arányokkal lehetne vitatkozni, ízlések szerint. Én az idővonallal fognám meg a dolgot: a Sullivan-sorozat kábé 10 órás, Walley-Beckett pedig eredetileg állítólag ennek sokszorosát, egy min. 35 részes eposzt álmodott meg Anne-nek. Hogy ezt hogyan tölti ki, egyáltalán hány könyvet dolgoz fel, végig maradhatnak-e ezek a színészek, az még a jövő zenéje. Eddig ráérősen haladtak, a záró részben főhősnőnket 14 évesnek saccolom. Ami pedig ritka, mint a fehér holló: a gyerekszereplők tényleg nagyon fiatalok, 13-17 évesek, ami rengeteget hozzátesz a hangulathoz, bájhoz. A castinghoz gratula.

Még bőven van adaptálnivaló e korosztályra is. Vajon mit terveznek idővonalban? Pont azért volt ennyi mellékvágány, hogy ne haladjanak az időben? Oké, hogy ráérünk, de mégis mennyire? Megleptek az időbeosztásukkal.

Ki hitte volna valaha, hogy ennyi más szereplőt előtérbe hoznak? Vagy hogy ennyi időt szánnak egy csak általuk megálmodott szereplőre? Hogy olyan icipici mellékszereplők, mint Diana szülei vagy épp az undok Josie Pye kapnak háttérsztorit, motivációt, nézőpontot? Vagy hogy Prissy Andrews-tól kapjuk az évad egyik legütősebb jelenetét?

Még mindig Anne-é a legfőbb szerep, de ez alapvetően Avonlea története. A vártnál jóval több időt szántak a kislány életének legfontosabb szereplőire és a korabeli élet bemutatására, mindenféle aspektusból.

Az alkotók nem mentek el a már létező, mélyebb betekintésre érdemes szálak mellett, de bőven kreáltak újakat is. Például a tanár-diáklány kapcsolat, ami a Sullivan-sorozatban maximum humorforrás volt, itt kap időt, az is adja magát, hogy a gazdaságba végül felfogadott fiú szinte családtag, vagy hogy Cuthberték, Diana és Gilbert háttértörténetet kapnak. Az, hogy más is kap, csak hab a tortán, ettől lesz élő és lélegző az egész.

A 2. évad eseményei

Több mint fél évvel később veszik fel a fonalat. Épp aratás zajlik, ami miatt az iskola szünetel, a Zöld Oromban pedig jó ideje Cuthbertékkel egy fedél alatt él az előző évad végén megismert két rabló, akiknek hosszú távú, kivárós svindlije ekkorra ér a következő szakaszához.

A bűnügyi szál ugyan időben kicsit sok a jóból (az évad harmada), de a kivitelezés igényes, kimondottan tetszett a fokozódó feszültség ábrázolása, és értékeltem, hogy nem olyan ördögi tervet kaptunk, amit 10 másodperc alatt át lehetett látni. Elég aprólékosan kidolgozták a két gazfickó jellemét. Nem is tudom, melyik a rosszabb, a sima modorú szemétláda, aki mindig a nála gyengébbeket pécézi ki magának, emellett minden 6-100 év közötti nőnek csapja a szelet, vagy a házias dalos pacsirta, akit már egészen megkedvelnénk, amikor is kiviláglik, hogy a tiszta lappal indulás nála abból áll, hogy a lenyúlt pénzt simán zsebre tenné, majd vígan eléldegélne azokkal, akiket meglopott.

Kiemelném Nate-et, elképesztő a színész, nagyon lehet utálni és csodálni egyszerre. Olyan lélektani hadviselést látunk, hogy ezek a jelenetek, talán a műfajban szokatlan kontraszt miatt is, de az évad legemlékezetesebbjei között vannak: az interakciói Anne-nel, Jerryvel, Marillával. A vizes inges megmozdulásánál konkrétan félrenyeltem a teámat (több okból :) Zseniálisan megírták.

Jönnek csínytevések, fájdalmak, véd- és dacszövetségek, egy kis feminizmus, útkeresés, és klasszikus jelenetek is, végre. Sok átívelő szállal, fordulatokkal, váratlan visszakanyarodásokkal. A nyomozást és a karácsonyi részt említeném még, sokan épp az ilyen hangulatból szeretnénk többet.

A Matthew és Marilla rajongók örülhetnek, ők kicsit kivirulnak, megcsillan a humoruk is. Anne mázlista. Öröm nézni, ahogyan Marilla első döbbenete után a fekete bőrű idegennel bánik, ahogyan szárnyai alá veszi, és nemcsak őt.

Matthew most sokkal inkább olyan szálakat kapott, amiket szívesen is láttam nála. Először fura volt, hogy mennyire más típus, mint a másik sorozat galambősz, felejthetetlen arcú bácsija, nálam nagy hátránnyal indult a VU-beli dadogós feltaláló szerepe miatt, de meggyőzött. Marilla ebben az adaptációban idősebb Matthew-nál, nem véletlenül, mert sokat építkeztek a gyerekkorukból. Flashbackjeik szívfacsaróak, mégis keveselltem őket.

Jobban örültem volna, ha mellékvágányok kisebb kanyarokat vesznek, és jobban elmerülünk a hétköznapokban, szuper lett volna közelebbről megismerni pár embert, pl. az imádnivaló kisbérest, Jerryt, akár családostól. A sorozatban titkos fegyverek is vannak ám: Jerry, Minnie May Barry, Miss Barry komornyikja és a mosodás nőcik. Pár másodperc alatt ellopják a jeleneteket, megfűszerezik a néha még mindig túl borongós hangulatot.

Új szereplők

A nem az írónő tollából született szereplők közül az új évadban ketten kaptak rengeteg játékidőt: Sebastian, akit Gilbert a gőzhajón szed össze, és az egyik iskolatárs, Cole. Eleinte furcsálltam a behozásukat, de könnyedén belesimultak Avonlea világába. A harmadik új szereplő egy gyönyörűségesen tarkabarka, kíváncsi róka, akinek felejthetetlen pillanatokat köszönhetünk. Eleve nagy szerepet kap a természet szeretete, de ő inkább amolyan szellemállat, tanítómester. És bármilyen hihetetlen, de létezik ilyen színű rókabunda.

Cole-t szvsz picit túltolták Anne barátnői vagy épp Gil rovására. Az alkotóknak szívügyük volt a karakter a mássága miatt, igaz, a létszámból eleinte hiányzó Gilbert mellett egyben ő az egyetlen fiú az iskolából, akit közelebbről megismerünk.

Felmerül a kérdés: Anne-nek – már dramaturgiailag – miért van szüksége még egy barátra, akivel ugyanannyi időt tölt, mint Dianával? Az 1. évadban megszeretett Ruby Gillis merre jár, amikor ők hármasban bandáznak? (Meglehet, hogy a hős Pilpertről ír novellát :) Mindenesetre Cole személyében kaptunk még egy rokon lelket. Az alkotásai elképesztőek, itt a Tennyson versek helyett nagyrészt az ő rajzai, később szobrai révén pillanthattunk be Camelotba és az ő kis álomvilágukba.

A kanadai klímában jégkockává fagyó Bash, akit a színész kora alapján huszonévesnek saccolok, jó fej. Lehet fintorogni a „kötelező” színes bőrű főszereplő srácon, de a karakterének bőven van létjogosultsága, nem öncélú.

Hogy honnan került elő? Az alkotók roppant büszkék ama felfedezésükre, hogy Charlottetown külvárosában létezett egy feketék lakta kolónia (a sorozatbeli „Bog” – azaz láp). Ez állítólag annyira nincs a köztudatban, hogy alig hittek a fülüknek + láthatóan ötlet-aranybánya. Plusz pont jár Bash karibi akcentusáért, üde színfolt, pláne egy kosztümös darabban. Lehetne kötekedni a túl választékos szóhasználatán, de egy biztos, utánozhatatlan a szövege, amivel még az övéi közül is kilóg.

A kolóniát az évad utolsó harmadában meg is látogatjuk. Ha az nem is akkora meglepetés, ahogyan Gil újdonsült barátjára reagálnak a sziget lakói, az is megérne egy misét, hogy vele miért is bánnak ilyen furán a Bogban: nem néznek a szemébe, megfagy a levegő, amikor belép valahová, pedig csak egy ártalmatlan iskolásfiú, aki még egy szülés levezetése közben is végtelenül udvarias! Apróságok, persze, de ez a sok összeillő kis puzzle-darab épp az igényességet mutatja.

Pár adaptációs megoldás a ’85/’87 verzió tükrében (spoiler!)

Elég lett volna a Prince Edward herceg-sziget helyszínnek (Avonlea, Carmody, Charlottetown), de nem tagadom, érdekes volt látni a kontrasztot az egzotikus, Karib-tengeri Trinidad szigetével, a gőzhajó is hangulatos színhely, aranyosak az átkötések a levélváltásokkal, dalokkal. Más kérdés, hogy a könyv univerzumában Mr. Blythe él és virul, elég nehéz volt megemészteni, mire fel kell Gilt árvaságra és száműzetésre ítélni.

Az alkotók egyelőre húzzák-halasztják az Anne-Gilbert kapcsolat mélyebb kibontását, ami a másik adaptáció egyik fő pillérét adta. Jelen vannak egymás gondolataiban, sőt, de komolyabb hangsúlyt csak a következő évadban kaphatnak. A legjobb, amikor összevesznek Miss Stacey-n. Az is mekkora ötlet már, hogy Anne nem azonnal találja meg a hangot az új tanárnővel.

Bátran ötleteltek a híres hajfestős katasztrófánál is: itt a festék tényleg feketére festi a leányzó haját, a zöld színt saját magának köszönheti, mivel pár sikertelen kísérlet után kékítővel (gy.k. optikai fehérítővel) próbálkozik „démoni” külsejétől megszabadulni.

A hajlevágásnak itt tényleg érezni a súlyát, az óriási szégyenérzetet: Anne-nek még a fiúkénál is rövidebb lesz a haja. Aranyosan oldják fel: később babonából az ő csutka haját taperolja mindenki, megható Diana reakciója is.

Mrs. Lynde kapott pár egyéb szálat is, mégis az a kedvencem, amikor klasszikus gyereknevelési tanácsokat ad. Marilla egyik aranyköpése: „Ha mindig elnadrágolnám a gyereket, amikor ontja rám a kérdéseit, már kék-zöld lenne.” (Bár a nadrág egy kislány esetében akkoriban nem játszott, de így színesebb, na.) Slusszpoén, hogy a nevelési szakértő Rachel fia annak idején felgyújtotta a pajtát.

Nagy élmény volt a „kutya megette a dolgozatomat” Avonlea-béli verzióját a képernyőn látni, amikor az egyik locsi-fecsinek a pletykálás romboló hatásáról kellett fogalmazást írnia. Ezt később másnak is javallották.

Az ikonikus „liliomlány elsüllyed a csónakkal együtt” jelenet sajnos itt hamvába holt a szűklátókörű felnőttek egyik díszpéldánya, Mrs Barry miatt. Remélhetőleg a későbbiekben kárpótolnak minket valamivel és/vagy az időjárás kedvezőbb lesz a művelethez.

Ha ráveszem magam a pontozásra, az 1. évad nálam 7,5/10, a 2. évad 9/10, bár most már visszaeső újranézőként nehezebb objektíven ítélni. A 3. évad várhatóan nyár vége felé érkezik, el sem hiszem, hogy ilyet mondok egy könyvadaptációról, de alig várom, hogy miket találnak ki. Eddig egy félresikerült mozzanatra több tucat jó ötlet jutott.

4 hozzászólás Ne habozz!

abba - 2019. 02. 07. 18:27

Köszönöm szépen ezt a részletes írást, emlékeztetőnek is jó, hiszen már féléve láttam a második évadot.

Imádom ezt a sorozatot. Az első évad meglepetésként ért és nagyon magával ragadott, de egyetértek, mindent összevetve én 7,5-re értékelném, mert arra egyáltalán nem számítottam, hogy a második évad ilyet alkot, és ennyire megemelik a téteket. Nálam abszolút 10/10, mert sűrű, tele eseménnyel és történettel, de nem érződik összecsapottnak vagy túlzsúfoltnak. Kinyílt a világ, és gyönyörű párbeszédet folytat az eredeti Anne-könyvekkel, nem is csak adaptál de átértelmez, kiegészít.
Nagyon tetszik, ahogy a modernkori gondolatok (feminizmus, rassz) abszolút passzolnak a sorozat mesebeli világába, egyszeri játékosan és halálosan komolyan kezeli ezeket a kérdéseket, öröm nézni.

Persze mindez nem működne enélkül a páratlan szereplőgárda nélkül, ha Amybeth McNulty és a Gilbertet játszó fiú nem hoznák, amit hoznak, könnyedén esetlenné válna az Anne With An E. Szerencsére fantasztikusak, ahogyan az összes gyerekszereplő is, ami nagyon ritka.

Külön jó, hogy ilyen “slowburn”-re vették az Anne-Gilbert románcot, egyrészt gyerekek, másrészt így nagyon valószerűnek érződik az egész. A Sullivan-féle változatban gyorsabban telt az idő, ha jól emlékszem, kevésbé nyújtották el a sztorit.
Az apró kis pillanatok pedig így is hatásosak, például amikor a templom előtt beszélgettek a jövőről, vagy amikor a vonatnál futottak össze.

“nálam nagy hátránnyal indult a VU-beli dadogós feltaláló szerepe miatt”
Megkérdezhetem, hogy miért? Nem szereted azt a karaktert? Nekem a Váratlan utazás nagy kedvencem, mégsem ismertem meg először a színészt, aztán meg leesett az állam, hogy milyet alakít.

heidfeld - 2019. 02. 07. 19:21

Cole túl sok időt kapott. Pár részben inkább ő volt a főszereplő. Teljesen hihetetlen, hogy ekkor, így kezelték volna a helyzetét. Legalábbis, legtöbb esetben.
Igen, sok lehetőség van a többi szereplőben. pl. Jerry rajongása Diana iránt is tetszett. Egyébként utóbbi vidám természete a legkellemesebb meglepetés számomra. Felnőtt színészek, Anne, Gilbert nagyon jók, de a többiekre sem lehet panasz. Minnie Mae is tök cuki volt.
Tényleg csodálkozom, miért nem vette meg, magyar televíziók egyike? Nem tudom, egyáltalán lehetséges-e.
Példát már láttunk rá.
Erős 7/10 az évad.

Alice77 - 2019. 02. 08. 16:59

Te jó ég, milyen hamar közzétettétek! Hálás köszönet a blog-gazdiknak a vendég-írás lehetőségért! :D Remélem, sokan idetalálnak, akik nézték v néznék.

@abba
“nálam nagy hátránnyal indult a VU-beli dadogós feltaláló szerepe miatt” – Megkérdezhetem, hogy miért? Nem szereted azt a karaktert? Nekem a Váratlan utazás nagy kedvencem, mégsem ismertem meg először a színészt, aztán meg leesett az állam, hogy milyet alakít.

Őszintén szólva nem szerettem a karaktert, vagy legalábbis ahogy megírták. Már nem mostanában néztem VU-t, de sajnos nekem nagyon el volt túlozva a figura, sokszor ripacsba ment át – bocs. Vannak jó emlékeim is persze, pl. volt vmi frappáns gyártósoros megoldása, amikor konzervgyárat üzemeltettek vmelyik későbbi évadban :) Becsszóra most már újranézem azt is.

Jut eszembe, jól meglepődtem, amikor megláttam, h Sarah Polley (Sara Stanley) pedig az Alias Grace c. Margaret Atwood-adaptáció fő alkotója.

bobojsza - 2019. 02. 09. 19:51

Elképesztően jó.
Bár még nem végeztem vele, a 2. évadból van még 2 rész, de az eddigiek alapján a 13 Reasons Why óta a legjobb Netflix sorozat – szerintem.

Nekem egyedül a bűnügyi szál volt túlzás, Nate és haverja egyrészt önmagukban kilógtak a sorozatból, másrészt az indokoltnál sokkal több időt pazaroltak rájuk.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz