login |

Pilot: Fosse/Verdon

2019. 04. 15. 14:50 - Írta: Neoprimitiv

3 hozzászólás | kategória: kritika, pilot-mustra,

Folks, what can I tell you about my next guest?
This cat allowed himself to be adored but not loved, and his success in show business was matched by failure in his personal-relationship bag.
That’s where he really bombed.

Érdemes-e életrajzi sorozatot csinálni valakiről, aki még életében megcsinálta a saját requiemjét, amiben így jellemezte magát? Ez volt a kérdés a számomra az FX új sorozata előtt.

Kezdjük egy kis múltidézéssel azok kedvéért, akik még nem éltek a Youtube/Spotify előtti időkben. Ami ma a szuperhős-film, az volt évtizedekig Hollywoodnak a zenés-táncos musical. Ezeknek három, elég jól elhatárolható korszaka volt.

Az első Fred Astaire-hez köthető, ez gyakorlatilag a revü és az operett keresztezése volt. A második az ötvenes évektől Gene Kelly már stílusban modernebb, az első korszakot néha ki is parodizáló évei voltak (ld. Ének az esőben). Végül a harmadik, amit talán Bernstein West Side Story-jától lehet számítani, amikor a habos-romantikus énekelgetést komolyabb, sokszor drámai, gyakran hepiend nélküli darabok vették át.

Ennek a harmadik korszaknak egyik legnagyobb egyénisége volt Bob Fosse. Elődeitől eltérően ő nem csak táncos-koreográfusként lett világhírű, sőt. Rendezései (a Kabaré, az Mindhalálig zene vagy a Lenny) összesen 12 Oscart és töménytelen egyéb díjat söpörtek be. (Fun fact: Lenny Bruce a Marvelous Mrs Maisel-ből valóban standup komikus volt, a Dustin Hoffman főszereplésével készült Lenny neki állított emléket.) Mindezek mellett viszont egy olyan személyiség volt, aki ha ma élne, valószínűleg örökre kitiltanák Hollywoodból.

Azonban amiért nagyon vártam a sorozatot az a cím második fele volt. Gwen Verdon a klasszikus esete volt a “minden sikeres férfi mögött ott áll egy erős nő” közhelynek, leszámítva azt, hogy a kapcsolatuk távolról sem volt tipikus. Abban bíztam, hogy a Fosse/Verdon valahol választ ad arra, mi volt Fosse-ban az a vonzerő, amiért egy sikeres, tehetséges, saját jogán is elismert művész a magánéleti megaláztatások dacára is élete végéig a társa maradt?

Sajnos, erre a kérdésre a pilot meg sem próbált választ adni.

A látványra persze nem lehet panasz, a készítők mindent megtettek, hogy az ikonikus jeleneteket minél pontosabban elevenítsék fel. (Az előzetesek alapján ez a későbbi részekben is így lesz, számos klasszikus szerepelt bennük.) A színészek is hozzák a kötelezőt, Sam Rockwell tényleg szinte a megszólalásig hasonlít Fosse-ra, Michelle Williams pedig ugyan egy kicsit lágyabb (a hangja miatt), de szintén jó Gwen Verdonként.

A gond az, hogy ennyi. Ez pedig kevés egy szkriptelt sorozathoz, legfeljebb egy dokuhoz lenne elég. Főleg úgy, hogy az életrajzi flashback jelenetek néha annyira a Mindhalálig zene megoldásait idézik, ami már túlmegy a hommage szintjén.

Nehezen tudom eldönteni, hogy igazából kiknek szánták a sorozatot. A Fosse munkáit és életét ismerőknek kevés újat mutat, legalább is az első rész. (Főleg a Mindhalálig zene önreflexiójához és látványához képest.) Aki viszont nem ismeri a két címszereplőt, annak a hűtlen pasi – hűséges feleség konfliktus szerintem túl langyos. Azt látjuk, hogy a férfinak miért fontos a nő – azt nem látjuk, a nőnek miért éri meg ez a férfi. Az “újaknak” semmit nem mondanak a párbeszédekben odavetett keresztnevek, a sorozat pedig teljesen in medias res módon kezeli a dolgokat, nem segítve a nézőt. (Itt van egy képes ki-kicsoda az érdeklődőknek.)

Nagyon fájó szívvel, de a 4/10-es évadnyitó alapján azt kell mondanom, hogy ha valaki megnézi a Mindhalálig zenét (All that Jazz) és a YouTube-on rákeres Fosse koreográfiáira, az jobban jár, mint ha a sorozatot választaná. Persze minden kezdet nehéz, de már sok sorozat bizonyította, hogy a nehézségeket le lehet küzdeni.

3 hozzászólás Ne habozz!

Casey Novak - 2019. 04. 15. 15:27

Nekem már azzal eladták, hogy Lin-Manuel Miranda keze (ha közvetetten is, de) benne van.
Az biztos, hogy akit nem érdekel eleve a téma – márpedig az USÁn kívül nem tudom, hogy mekkora vonzereje van széles körben -, vagy nem rántja be a kor és a miliő, annak nem fog bejönni, mert tényleg nem fogják a néző kezét. Pedig minőségi alkotás.

Neoprimitiv - 2019. 04. 15. 16:27

Casey Novak: az látszik, hogy nagy odafigyeléssel dolgoztak, de a magánéleti rész lényegét elmondta Fosse a filmjében, a színpadi-filmes jeleneteknél meg igazából miért nézzem meg a másolatot, ha nézhetem az eredetit is?

Ami érdekes volt, azok Verdon értelmezései, ahogy próbált hátteret adni a kartáncosoknak, színészekként kezelve őket. De az pl. hogy ez abban az időben valami extra, újszerű dolog volt, szintén nem jön át szerintem a jelenetekből. Csak annyi, hogy Fosse nem képes érthetően instruálni, ő meg igen. Meg persze jópofák voltak az olyan beszólások, mint az akkor még csak judy-garland-lányaként számon tartott Lisa Minellire vonatkozó.

goodjohnwin - 2019. 04. 15. 16:31

Tényleg az van, hogy Fosse-ról önmaga olyan tökéletes filmet csinált (ez az All that Jazz), amit nem lehet überelni és megpróbálni csak akkor érdemes, ha a megközelés alapvetően újraértelmezi a történetet.
Nem baj, hogy megpróbálták és tisztelegnek az életmű, a korszak és a műfaj előtt, csak kár, hogy ettől nem lesz sokkal érdekesebb a dolog, nem lesz “fontosabb” látni ezt a minisorozatot.
Kicsit attól félek, hogy Murphy ezzel a koncepcióval egyfajta “minőségi Glee”-t hoz létre, nem valami alapvető újdonságot.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz