login |

Pilot-mustra: What We Do In The Shadows – 1×01

2019. 04. 16. 14:50 - Írta: winnie

14 hozzászólás | kategória: kritika, pilot-mustra,

We moved here from Europe about 200 years ago because there was a lot of prejudice against vampires at that time. They don’t like the color of our skin. Or the fact that we killed and ate people.

Disclaimer-rel kezdeném: 2014-ben a legjobb mozifilm a What We Do In The Shadows volt. Mármint számomra, természetesen. Az itthon Hétköznapi vámpírok címen vetített áldokus komédia minden szempontból zseniális volt, szóval a poszt további sorai elé ezt a szemellenzőt érdemes odaképzelni.

Sőt, van egy másik disclaimer-em is, miszerint az áldoku, azaz a mockumentary a kedvenc műfajom, mind sorozat, mind pedig film formájában – szinte napra pontosan 10 évvel ezelőtt még alapfogalomként is definiáltam, a posztban fel is sorolok sok címet, és lehet, hogy nemsokára bővíteni is fogom, mert a 2009-es év óta jó pár újabb képviselőt jegyezhettünk fel. Például az FX pár hete debütált komédiáját.

WHAT WE DO IN THE SHADOWS – 1×01 – 8/10

A sorozat alaphelyzete ugyanaz, mint a filmben: van egy vámpírközösségünk Staten Island-en, négy vámpír, akik egy házban élnek együtt: Nándor, a könyörtelen, Laszlo, az egyéniség, Nadia, a csábító és Colin Robinson, a napfényt is bíró különleges energiavámpír (meg Guillermo, a szolga, aki vámpírlétre vágyik). Nem gonoszak (de enniük azért csak kell), ezért is éri őket váratlanul, amikor egy ősvámpír megérkezik, és közli velük, hogy anno 100 éve azért érkeztek az Újvilágba, hogy leigázzák azt.

Csapatunk azonban nem az az igázós bagázs, szóval nem lesz egyszerű a feladat, de szerencsére egy dokumentumfilmes stáb követi őket és rögzíti minden mozdulatukat, így láthatjuk, ahogy szerencsétlenkednek, bénáznak, denevérré változnak, és ami a legjobb (mert határtalanul muris), ahogy a több évszázados ösztönös vámpírgondolkodásukat mi világunkra alkalmazzák

Pontosan tudom, hogy az áldoku műfaja olyan, hogy miközben én visítva röhögök és/vagy idült mosollyal nyugtázom két másodpercenként, hogy milyen zseniális egy-egy félmondat, gesztus vagy egyéb húzás, addig más fapofával, totál közömbösen fogja nézni a történéseket (most integethetnék a feleségemnek), és nem fogja érteni, hogy mi a vicces abban, amit lát.

I was a very ferocious soldier in the Ottoman Empire. Which meant a lot of killing, lot of pillaging. People would say, “Please, don’t pillage me.” And I would say, “No. I’m pillaging everyone, you included.”

Pedig a What We Do In The Shadows esetében azért ez jóval egyértelműbb, mint például a sokszor kínos poénokkal és a kényelmetlen hallgatásokkal operáló The Office-ban, itt konkrétan erőteljesen ki van emelve, hogy mi a poén, és talán ez volt az egyetlen apró negatívuma számomra a kezdésnek, hiszen simán elviseltem volna egy, de akár két fokkal is kevésbé egyértelmű, sokkal “fedettebb” poénokat.

A What We Do In The Shadows, ha képes folyamatosan megújulni és ötletes maradni (amit EL NEM TUDOK KÉPZELNI – remélem, elfogadják a kihívásomat), akkor nálam egy tipikusan olyan 10/10-es sorozat lehetne, ami egyébként egy 10/10-es epizódot sem hoz – nagyjából úgy, mint a Monk.

Energy vampires drain people’s energy merely by talking to them.

Egyszerűen szinte minden pillanatáért oda voltam: a random sziszegésekért, a kamerába sandításokért, az ellopott pillanatokért, az olyan elvetemült ötletekért, mint az energiavámpír (vagy a folytatásban az érzelmi vámpír), a letűnt régi idők lényeinek és a modern korszaknak a szembeállításért, a karakterek rigolyáiért, a teperő familiárisért, (kivételesen) az akcentusokért, a zenéért (és a végedalért), a félreértésekért, a vérfarkasokért – és persze a papíron abszurd módon képtelen alaphelyzet hétköznapiságáért. Még ha a vámpírok hétköznapisága másképp is van értelmezve.

– We should get a chariot led by 12 black alligators.
– I like that.
– That’s a lot of alligators, a lot of paint.

Imádtam a kezdést. Nem volt annyira újító és hasfalszaggató, hogy maximumra értékeljem, és nyilván a film után pontosan tudtam, hogy mire számíthatok, de piszkosul bejött. Olyannyira, hogy most gyorsan félre is teszem az epizódjait, hogy majd random időpontokban elővegyem, és megnézzek egyet-egyet belőlük. Az ilyen sorozatokat nem szeretem darálni, el akarom húzni őket, azt akarom, hogy bármikor elő tudja belőlük kapni egy részt, hogy megnézzem őket. (Erről a hülye szindrómáról nemrég tettem is fel kérdést.)

14 hozzászólás Ne habozz!

JKJ - 2019. 04. 04. 09:13

Nézem az első részt, de sajnos nem vicces.

jamesz - 2019. 04. 13. 10:39

Az első két részen szakadtam.
Mondjuk a filmen nem lép túl, de ugyanazt azért hozza.

Kissur - 2019. 04. 16. 15:05

De jó, hogy írtál róla winnie, mert totálisan elfelejtettem, hogy jön ez a sorozat. Amint lesz időm, neki is állok.

Sawyer - 2019. 04. 16. 15:20

Gundel Takács Gábor is főszereplő?

Mate815 - 2019. 04. 16. 15:44

Óriási akárcsak a film, imádom minden percét!

Heianorge - 2019. 04. 16. 17:52

2018-as Wellington Paranormalt is érdemes megemlíteni, kvázi spinoffja a filmnek, ugyanazok a készítők és szintén áldokumentumos stílusú.

winnie - 2019. 04. 16. 17:57

arról már írtunk tavaly, meg aztán nem lett annyira hivatkozási pont, hogy jobb referencia legyen. clement miatt a flight of conchordson gondolkodtam, de végül kihagytam.

Gevin - 2019. 04. 16. 21:14

A filmet nagyon szerettem, de ott sokat számított Waititi zsenije és humora.

Ebben a pilotban volt kb 3 poén és az sem az írók érdeme. Rettentően erőltetett nekem.

Lajosék a másodikról - 2019. 04. 16. 21:37

Nehéz ügy ez, mert Kayvan Novakot nagy ívben kerülöm, Matt Berryt meg imádom. Utóbbi teljesen jól hozza Steven Toastot ebben is, furcsa.

winnie - 2019. 04. 17. 06:02

basszus…, ezerszer láttam leírva a neveket, de eddig sem a toast of london nem ugrott be, sem a fonejacker novak kapcsán. ez nagyon gáz, hogy nem tudtam összekapcsolni őket a régi sorozataikkal, bár így nem is zavart a dolog, most viszont folyton ez van bennem:)

juhaszvik - 2019. 04. 17. 09:53

kell, kell, kell, a film annyira jó volt, hogy ez kihagyhatatlan…

tartogatni, mint a mókus, én is szoktam, a legjobb példa erre a Galavant, a mai napig nem értem a végére :)

pluhi - 2019. 04. 19. 20:20

Nem rossz ez, csak nem elég sűrű. A harmadik rész volt eddig a csúcs. A vérfarkas szál is adta, a két EV sztorija meg zseniális volt. A többi részben volt üresjárat azért.

Mate815 - 2019. 05. 09. 22:02

Jó nem bírom :D Eddig is sírva röhögős volt minden rész de az 1×07 mindenen túltett. Szavak nicsenek rá annyira betalál Waititiék baromkodása.

jamesz - 2019. 05. 16. 10:16

Annyira király volt a 6-7-rész.
Ez nem a térdcsapkodós vicc, hanem amit másnap magadban felidézel, és göcögsz rajta, hogy ezek de hülyék baszki.
Azért az a vámpírbalett, amit a tanács előadott (több évtizedig készültek rá) …epic.
Na meg a cameok, fuuh….:-))

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz