login |

American Idol: vége a 17. évadnak

2019. 05. 21. 14:50 - Írta: Thomas

Szólj hozzá | kategória: 2018/19 finálék, kritika, reality, video,

Akárcsak idehaza, Amerikában is csökken az énekes tehetségkutató reality-k népszerűsége (ahogy a lineáris tévézésé is, de ez már más kérdés, ám egykoron volt olyan Idolos poszt is a Junkie-n, amihez 176 hozzászólás érkezett!), ennek ellenére ezen a tavaszon változatlanul a két nagyágyú uralta az országos vasárnapokat és hétfőket. A The Voice nézettségben még mindig előrébb jár egy hajszállal, viszont már nem csak a saját (talán kissé elfogult) véleményem szerint az American Idol minőségben köröket vert a vetélytársára.

Mivel idén nem volt írás az évadpremierről, kezdeném a kötelező körökkel. Minden kulcsembert sikerült megtartani a tavalyi, sikeres visszatérés után. Bobby Bones ráadásul előléptetést is kapott, állandó mentorként próbált a versenyzők válláról némi terhet levenni, és még a műsorvezetésbe is belekóstolhatott az elődöntők során, a 16 és fél évad után először lebetegedő Ryan Seacrest helyetteseként.

A zsűriben a helyzet változatlan, Katy Perry imád szerepelni, és szerintem nem is nagyon kell nógatniuk a készítőknek, hogy produkálja magát, de idén mintha Luke Bryan is kicsit lazábbra vette volna a figurát, egyébként maradt a tárgyilagos stílusánál. Lionel Richie még mindig szuperlatívuszokban beszél mindenkiről, de a jelenlegi tehetségkutatós trendeknek megfelelően az építő jellegű kritika már amúgy sem pálya.

De természetesen nem is az American Idolról beszélnénk, ha nem próbálták volna meg ismét „megjavítani” a sok éve működő formulát. Bevallom, a meghallgatások során még nekem is kissé elszállt a lelkesedésem, mert mintha gyökeresen megváltozott volna a készítők eddigi hozzáállása. Az egykoron feszesre vágott, sodró lendületű, szórakoztató műsorrészből lett egy lassú, vontatott, nagyjából 12 percnyi éneklést és 70 percnyi erőltetett viccelődést és végeláthatatlan szomorú háttérsztorikat tartalmazó valami.

A producerek véleménye szerint minderre azért volt égető szükség, mert a nézők többet szeretnének megtudni a versenyzőkről, ezért helyezték őket a korábbinál is jobban a fókuszba. Hogy biztosra menjenek, a Hollywood Week során ezeket a háttérsztorikat újra átvehettük, hogy utána teljesen megfeledkezzünk róluk, hiszen az évad az ígéretek ellenére nem lett hosszabb az előzőnél.

A legkomolyabb ráncfelvarráson a Showcase Round esett át. Ez az a forduló, ahol a sztárjelöltek először mutathatják meg magukat közönség előtt, és idén egy random Los Angelesi klub helyett a Disney hawaii-i nyaralókomplexumába tették át a székhelyüket néhány napra, ahol a zsűri meseszép környezetben törhette össze 20 tehetséges fiatal álmait. A tengerparton felállított színpadon, a lassan lenyugvó nap fényében az Idol történetének leghangulatosabb előadásait láthattuk.

Az elődöntők nagyjából a szokott mederben folytak (először szóló kör, majd duettek sztárokkal), azzal a különbséggel, hogy a megszokott 24 helyett, csak 20 versenyzővel. Ezután pedig az állva maradt 14 énekes elfoglalhatta az idén talán még látványosabb, még több mozgatható kivetítővel ellátott stúdió színpadját, hogy először küzdjenek meg a nézők szavazataiért.

Sajnos a közutálatnak örvendő wildcardok is visszatértek, de ezúttal a zsűri csak 3 embert erőltethetett be a top 10-be a tavalyi néggyel szemben. Míg a régi rendszerben volt ennek létjogosultsága (helló, Clay Aiken!), addig most teljesen feleslegesnek érzem ezt a húzást, mert a jelenlegi gyorsított lebonyolításnak köszönhetően nincs reális esélye a szabadkártyásoknak 1-2 hét alatt ekkorát változtatni a szavazatokon.

És az igazi meglepetés csak ezután jött, ugyanis visszatért a 14. évad után nyugalmazott judges save, ezúttal abban a formában, hogy a döntők első 3 hetében egy alkalommal valakit a zsűri megmenthet a kieséstől. Ez előreláthatóan csak 1 héttel hosszabbíthatja meg valaki útját, mert ha a mentés miatt csak egy kieső van, legközelebb ketten vagy hárman búcsúznak, ennyit kellene hirtelen megelőznie a túlélésért.

A zsűri célja természetesen ezúttal is egy diverz top 10 összeállítása volt, amiben a szavazók nem kifejezetten voltak partnerek, lévén a 7 beszavazott énekesből 6 fehér, illetve 5 férfi volt (és logikusan ezért van valójában szükség a wild cardokra). Nagyot hazudnék, ha azt mondanám, hogy az én döntős álomcsapatom komolyabb átfedésben lett volna az övékkel, de azt meg kell hagyni, hogy nem egy tipikus gárda maradt a végére, hanem a megszokottnál több érdekes, különleges hangot sikerült összeválogatni.

A tovább mögött spoileresen folytatom a győztes, illetve a többi döntős bemutatásával, és az évad legemlékezetesebb előadásaival videók révén.

A 16. évad apróbb kitérője után ismét egy WGWG, egy gitáros fehér (bár negyedrészt ázsiai származású) srác, Laine Hardy vitte el a fődíjat. Régen volt ennyire korán borítékolható győztese az Idolnak, már a megjelenésekor lehetett sejteni, hogy ezt nehéz lesz kivenni a kezéből, és ezúttal nem is borult a papírforma. Mindjárt bővebben is kitérek rá, de előbb a többiekről ejtenék néhány szót.

A döntők első hetében az előző évadokhoz hasonlóan wild cardosok estek ki, mégpedig az utolsó két még versenyben lévő színes bőrű versenyző. Az egyikük, a nigériai felmenőkkel büszkélkedő Uché volt az évad showmanje. Szórakoztató előadásaiban a tánc és a mozgás fontos szerepet kapott, szó szerint uralta a színpadot, viszont ennek az volt az ára, hogy hangilag nem mindig tudott lépést tartani a többiekkel. A zsűri imádta Uchét, a nézők viszont ugyanúgy nem kértek belőle, mint tavaly Michelle Sussettből.

A másik korai búcsúzó, a pályáját egy templomi gyerekkórusban kezdő Dimitrius Graham sokáig sötét lónak számított. A döntősök közül egyedüliként az ő meghallgatása nem került képernyőre, csak Hollywoodban találkozhattunk vele először, amikor beteg édesanyja kapcsán kapott nagyobb figyelmet. Köszönhetünk néhány emlékezetes előadást az érzékeny srácnak, ám akadtak bizonytalan pillanatai és kevésbé szerencsés dalválasztása is.

A következő héten, nem nagy meglepetésre, a harmadik wild cardos, Alyssa Raghu is elbúcsúzott. A fiatal, popénekes lány először tavaly próbálkozott az American Idollal, akkor a top 24-ig jutott. Azóta érezhetően fejlődött hangilag, a színpadon is sokkal otthonosabban mozog, és mivel a zsűri támogatását maximálisan élvezte, egészen odáig eljutott, ameddig ez elegendő volt. Azonban nem sikerült mindig a hangjához megfelelő dalokat választania, így a nézők szavazatát nem tudta elnyerni.

Szintén a top 8 jelentette a végállomást Walker Burroughsnak. A már nem is tinédzser srácban volt valami félénk, kisfiús báj, amivel láthatóan Katy Perryt is levette a lábáról, engem viszont bevallom, néha már idegesített, hogy mennyire kínosan viselkedett a színpadon. Nála viszont megfigyelhető volt egy fejlődési ív, a döntőkre kezdett megjönni az önbizalma, sajnálatosan éppen egyik legjobb előadása után érte utol a végzete.

Az élő adások első komolyabb meglepetése a 6. helyen kipottyanó Jeremiah Lloyd Harmon nevéhez fűződik. A korai favoritnak számító meleg srác sok képernyőidőt kapott a verseny korai szakaszában pap édesapja kapcsán, aki nehezen tudta elfogadni fia másságát. Hiába volt Jeremiah technikailag a legjobb énekes a mezőnyben, hiába volt néhány emlékezetesen nagyszerű teátrális előadása, hiába ismertük meg egyik kiváló saját dalát is, az ő orgánuma érthetően nem mindenki kenyere.

A 4-5. helyen búcsúzó énekesek közös vonása, hogy egészen különleges, pillanatok alatt beazonosítható hangszínük van. Ilyen kvalitásokkal elég nehéz egy közönségszavazáson alapuló énekversenyt nyerni, de az biztos, hogy ha egy réteg rákap az ízére, segíthet messzire jutni.

Az egyikük, Laci Kaye Booth, szintén korai favoritnak számított egészen a meghallgatásoktól kezdve, ahol elvarázsolta a zsűrit lágy, simogató hangjával. Legnagyobb sikereit rockdalok lecsupaszított, saját képére formált verzióival aratta, de Laci természetesen a balladáktól sem esett kétségbe. Egy ilyen kényes hang azonban nem alkalmas minden stílusra, a tempósabb, rockosabb hangszerelés könnyedén elnyomja, ami sajnos az élő adások során a vesztét is okozhatta. A zsűri a countryénekesnek készülő lányt egyszer még megmentette a top 6-ban, de ezzel is csak egy héttel hosszabbította meg az utazását.

A szintén ezen a héten búcsúzó Wade Cota egy metálbandában énekelt tinédzserként, saját bevallása szerint ennek köszönheti reszelős, érdes hangját, aminek akadtak bőven rajongói, de legalább ennyi ellendrukkere is. Wade inkább a sötét ló kategóriába esett, nagy meglepetésnek számított már a legjobb 10 közé kerülése is, de mivel idén nem volt vérbeli rocker a csapatban, ezt a szavazóréteget maga mellé állíthatta. A testes srác a végletek embere volt, hallhattunk tőle félelmetesen jó, és rettenetesen félresikerült előadásokat is, a finálé előtti héten pechjére az utóbbiak voltak túlsúlyban.

A bronzérmes Madison VanDenburg megjárta mindkét végletet az évad folyamán. Meghallgatásával rengeteg rajongót szerzett és a zsűrit is lenyűgözte, azonban nem kisebb terhet kapott a nyakába, minthogy kinevezték az új Kelly Clarksonnak. A hasonlóságok nyilvánvalók, popos hang, ami ráadásul kísértetiesen hasonlít is a felsőbb tartományban. Az ő erőssége is a nagyívű balladák és az érzelmes popdalok, egyszer sem okozott neki nehézséget a csúcspontokat kiénekelni, amivel könnyedén lehet tarolni egy tehetségkutatóban.

Idővel azonban kiütközött a fiatal lány tapasztalatlansága, és a döntők folyamán már sokkal inkább outsidernek számított. Madison képtelen volt érzelmileg átadni a dalait, még a legnagyobb szívfájdalomról is képes volt mosolyogva énekelni, ami megnehezítette a kapcsolat kialakítását a nézőkkel. A finálét elizgulta, pont egy Kelly Clarkson dallal hozta a leggyengébb előadását, ezzel meg is pecsételte a sorsát.

A 2. helyezett Alejandro Aranda akkora favoritnak számított a 0. perctől kezdve, hogy a meghallgatását egy előzetesben kinevezték minden idők legjobbjának. Ez a kijelentés természetesen egy kicsit túlzó volt, de a cseppet sem mindennapi, kellemes hangszíne és elképesztő muzikalitása révén rengeteg rajongót szerzett.

A műsor előtt mosogatóként dolgozó srác ugyanis ontja magából a kiváló, ráadásul elég különböző dalokat, jónéhányat hallhattunk is tőle az évad során. Előadásait pedig gyakran színesítette kiváló gitárjátékával, de láthattuk zongorán, szintetizátoron és valami keverőpult-szerűségen is játszani. A producerek pedig teljes mértékben támogatták a kreativitását, egészen példátlan módon a fináléban négy (!) saját szerzeményét is előadhatta.

A feldolgozásokkal viszont némiképp hadilábon állt Alejandro, saját bevallása szerint nem is szokott ilyesmit énekelni, azonban pár emlékezetes ezek közül is akadt, amelyeket sikerült a hangjához illő, minimalista hangszereléssel átformálnia. Ő volt a közösségi média királya, a legtöbb követője neki volt az idei döntősök közül, de ez, mint tudjuk, nem jelent automatikus győzelmet. Én sem számítottam győzelemre a spanyol ajkú sráctól, de az tagadhatatlan, hogy az évad különleges színfoltja volt.

Laine Hardy az első pillanattól kezdve tökéletes Idol-győztesnek tűnt. Egy fiatal, jóképű, déli fehér srác, aki ráadásul még gitáron is játszik. A hangjában van egy különleges íz, de csak pont annyi, amennyi még nem ossza meg a közönséget. Az sem vált a hátrányára, hogy már tavaly is itt volt, ráadásul emlékezetes volt a szereplése, már akkor rajongókat gyűjtött. Így amikor a zsűri a top 24 kihirdetésekor megvált tőle tapasztalatlanságra hivatkozva, sokan felháborodtak, és várták a visszatérését.

És Laine vissza is tért, nem is akárhogyan, az eltelt egy évben rendszeres fellépései révén színpadi tapasztalatot szerzett, megnőtt az önbizalma, de a külseje is megnyerőbbé vált azzal, hogy az első fogait megcsináltatta.

Stratégiailag is tökéletes játékot játszott, rádiós műsorvezető apjától örökölte az 50-es, 60-as évek rockzenéje iránti szeretetet, amit megjelenésében is átvett, ezzel a fiatal lányok mellett a legnagyobb, ám leginkább alábecsült szavazóréteget is megnyerte: a 60 év felettieket (az American Idol nézettségi mediánja nagyjából 60 év, vagyis ugyanannyi 60 feletti, mint alatti nézője van).

Dalait okosan választotta ki, a legnagyobb kedvencei, Elvis Presley, Chuck Berry és a The Beatles mellett hallhattunk tőle klasszikus blues-rock és country-rock dalokat is, de amikor a heti téma megkívánta, a Queen és Elton John katalógusából is talált kedvére való szerzeményeket. Nagy kockázatot sosem vállalt, ám végig tisztában volt vele, hogy ezt csak ő veszítheti el, így nem is igazán volt rá szüksége.

Az előző néhány évadtól eltérően idén ismét csak egyetlen winner’s single volt, amit mindhárom finalista felénekelt, és végül a győztes neve alatt jelenthetett meg első kislemezeként. Utólag mondhatni tökéletes helyre került, hiszen míg Laine hangja nagyon passzol a fülbemászó pop-rock dalhoz, a másik két versenyző biztosan megszenvedett volna vele. A Flame ráadásul eddig remekül szerepel az iTunes-on, magyar idő szerint hétfő estére már a 2. helyig jutott.

Ennyi volt tehát az American Idol 2019-re, de már egészen biztos, hogy jövőre is találkozhatunk Ryan Seacresttel és egy újabb csapatnyi tehetséggel az ABC műsorán. A zsűri pontos összetételére még várnunk kell, de a készítők megtették az ajánlatukat, ők továbbra is szeretnék, hogy a jelenlegi trió ajnározza a versenyzőket.

Amíg lélegzet-visszafojtva várjuk a fejleményeket, ajánlom figyelmetekbe a tavalyi győztes, Maddie Poppe, a napokban megjelent, Whirlwind című bemutatkozó albumát, a 8. évados Danny Gokey is új koronggal jelentkezett nemrég, és ha minden igaz, már Adam Lambert Velvet című nagylemezére sem kell már sokáig várnunk.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz