My name is Cassie, and I see ghosts. Sometimes they send me a message, and sometimes they just show up.

Igen. Pont ezért szállok ki a The InBetween-ből. human már írt az NBC utolsó 2018/19-es újoncáról, aminek a halottakkal beszélő főszereplője besegít a rendőrségnek, és nagy meglepetésemre kifejezetten bejött neki. Nekem is bejött, 6,5/10-re hoztam ki a pilotot, de a folytatást már egyszerűen nem tudtam hová tenni, egyszerűen nem látom, hogy mi akar lenni ez a sorozat, csak egymásra vannak halmozva benne dolgok.

Az az igazság, hogy amiket most negatívumként fogok felhozni, másnak talán pozitívumok lesznek, illetve még reálisnak is tűnhetnek, már amennyire a témában lehet realitásról beszélni. Először is az irány hiánya alapvetően arra utal, hogy nincs egy konkrét sablon, amire fel lehetne húzni a részeket. Mondom, az akár üdvözlendő is lehetne, mert bármi jöhet bármikor bármilyen formában, de számomra pont a random történetmesélés húzta le az értékelést.

A másik meg az, ami a fenti idézetből lejön. Egyszerűen zavarja a nem létező OCD-met, hogy a főhősnek nincs egy konkrét módszere a látomásokra, nincs semmi visszatérő mechnika. A Ghost Whisperer-ben megvolt, hogy Melinda miképp kapja őket, a Medium-ban pedig Allison Dubois mindent álmában látott. Itt viszont teljesen véletlenszerű minden. Az is, ahogy jönnek a látomások, az is, amit lát Cassie, az is, ahogy látja. Hol érintésre, hol közelségre, hol csak úgy – hol lát valakit, hol találkozik egy szellemmel, hol pedig bekerül egy halott bőrébe és az ő szemén keresztül tapasztal meg mindent.

Tippre egy “valódi médiumot” sem egy konkrét recept szerint rohannak le a víziók, de itt azért fel kellett volna szerintem áldozni a “realitást” a tévé kedvéért, mert egyszerűen így nincs íve az epizódoknak, és tényleg az az érzésem, hogy csak ötleteket dobáltak egymásra. Az első 3 rész olyan volt, mintha 3 különböző sorozat egy epizódját néztem volna meg.

Nyilván ilyen szempontból az ügyek is változatosak akad, ahol a rendőrség konkrétan nyomoz valaki után, és még rejtély is van, máskor pedig csak valamit ki akar deríteni a főhős, de annyira all over the place az élmény, hogy besokalltam. És az az igazság, hogy egyébként is minden döcög a The Inbetween-ben, kezdve a megvalósítástól egészen a főszereplő játékáig. (Például gőzöm sincs, hogy viszonyul a látomásokhoz. Van, hogy megrémül, pedig tudja, hogy nem valódiak, máskor direkt keresi őket, és azt is csak úgy random bedobták, hogy alkohollal elnyomja őket.)

Nem is folytatom, mert napestig tudnám folytatni mondjuk a szellemek hol egyéni, hol tömeges megjelenésével (ld. a kórház), akik hol horrorba illenek, máskor tök normálisan néznek ki, rendelkezzenek bármilyen sötét sztorival. (Ide tartozik a főhős mellé szegődött kvázi Hannibal Lecter, aki ötletnek ismét csak jó, de jelentősége nem nagyon volt, csak némi repetitív lelkizést kényszerített ki.)

Azt meg külön sajnáltam, hogy a pilottal ellentétben a 2. és 3. részben nem volt szellemnek segítős mellékszál.