login |

When Hope Calls – írta Alice

2020. 03. 05. 14:50 - Írta: vendegblogger

3 hozzászólás | kategória: kritika,

A Ha szólít a szív (When Calls the Heart, a továbbiakban WCTH) kosztümös, XX. század elején játszódó családi sorozat spin-offja, a When Hope Calls, ami nevében is a nagy előddel alliterál, 2019. augusztus végén premierelt. Az első évad során 10 részen át követhettük az árvaházat vezető, gyerekkorukban szintén elárvult testvérpár, Grace és Lillian történetét.

Nemcsak a Hallmark a közös pont, de a készítő is ugyanaz. Míg az előbbi sorozat egy volt bányászvároskában játszódik, az újabb egy marhafarmokkal körülvett pezsgő kisvárosban, Brookfieldben, de valahol lóháton elérhető távolságban a másiktól. Egyazon univerzumban, és láthatóan egy idősíkban is játszódnak.

(Aranyos adalék lehet, hogy 2 részt Megan Follows, sokunk számára „Anna a Zöld Oromból” rendezett, és ajánlom mindenki figyelmébe az árvaház nevét is: New Hope, azaz Új Remény.)

Sorozatunkat jóval nehezebb megfogni, mint azt, amelyikből elágazott, mert még nem forrta ki magát. Egyértelműen gyengébbre sikerült, viszont potenciál bőven van benne. A 2. évadban lesz lehetőség javítani.

Ha a WCTH 1. évadával hasonlítom össze – ami kiemelkedően jó volt, és utána sajnos sokat változott – annak poros nyomába sem ér. Ha az aktuális 6. évadhoz hasonlítom, akkor is alulmarad, de időnként szárnyalni is képes. Ha magában nézem kosztümös sorozatként, egy közepes, de szerethető darabnak látom, és mivel eléggé hiánycikk, van is létjogosultsága.

Még újonc, és még hullámzó a színvonala, gyermekbetegségekkel. Nagyjából az évad harmadára, 3 részre mondanám, hogy kiemelkedően jól sikerült. A pilot pár jelenetet kivéve nem jött be első nézésre, sótlannak, döcögősnek találtam, de aztán az évad közepére egészen magukra találtak az írók. Ahogy az ember kötődni kezd pár szereplőhöz, már nincs megállás. Részemről az 1×03-től rá is kattantam, és kifejezetten sajnáltam, amikor elfogyott a 10 epizód, annak ellenére, hogy pár szálon bizony ásítoztam. Pedig én aztán könnyű préda vagyok e műfajnál.

Erősségei a gyönyörű fényképezés, a tehetséges színészek, az univerzum, és amikor végre humorukra találtak. Vannak jó átívelő sztorik is, a fő szerelmi szál pedig aranyos, megkapó. Gyengesége a súlytalanság, a sok harmatgyenge szál, az ötlettelenség, a kihagyott ziccerek. Néha csak a szemem tudtam forgatni: nem igaz, hogy nem tudtak volna mást kitalálni! A nyomozások például elég bénák, és sok a kétdimenziós megoldás, nulla mélységgel.

Furcsa, hogy a spinoff jelleget alig használják, mintha elég lenne az anyasorozat farvizén sodródni, ahol mindegy, hogy egy széteső tutajt vagy egy komolyabb kishajót kormányoznak.  Nem volt szerencsés az sem, hogy a szereplők bemutatása után 8 hónapot vártak a premierrel, különösebb reklámozás nélkül. A WCTH 5. évad végi karácsonyi dupla részben ismertük meg őket, és csak a következő év augusztus végén tértek vissza újra. És az alapozás ott is megingott, hogy a már megismert gyerekeket valahová szélnek eresztették, de az összeset! (Reméljük, családra találtak, hehe).

A mostani gyerekek sokáig/sokszor csak biodíszletek, a nevüket nehezen vagy egyáltalán nem tudnám felidézni. Az évad végére ketten kaptak több szerepet, az jót is tett a sztorinak.

Az árvaház jelleg gyakran teljesen háttérbe szorul, a szállodában például sokkal gyakrabban járunk. Az árvaház picike egyébként, ne Twist Olivérben tessék gondolkodni, egy nagy családi házról van szó, ahol féltucatnyi gyerkőc lakik. Én a téren is többet vártam minőségben, mennyiségben.

Példának okáért felhoznám a Kisemberek (Little Men) c. rokon sorozat két szezonját, amit adaptációként sokan joggal szidnak, de szeretnivaló, pörgős sorozat, ahol sokkal jobban megoldották a hasonló témákat. Ott ugyan egy kis bentlakásos iskoláról volt szó, de nagy arányban árva, félárva gyerekeik voltak, így sokszor eszembe jutott az évad nézése során, hogy bezzeg ott ez meg az milyen jól sikerült.

Vagy nem is kell 1998-ig visszamenni időben, aki az utóbbi 3 évben nézte a Netflixes Anne sorozatot, annak édeskevés, amit itt lát. Amivel viszont elégedett vagyok, a felnőtt nővérek kapcsolata és interakciói, érzékenyen nyúltak a témához, és sokszor lejön, hogy még nekik is össze kell csiszolódniuk, vagy hogy mennyire sebezhetőek a felszín alatt. Külsőre nemigen hasonlítanak, de a tesó szálakra nem lehet panasz.

A színészeket őszintén jónak találtam, amikor értelmes teendőjük van, akkor ügyesek.

A kedvencem Grace (Jocelyn Hudon) lett. Már a bemutatásukkor is feltűnően kilógott a többiek közül, pozitív értelemben, az ő cserfes karaktere felettébb szimpatikus, színes, és a múltját érintően is sokáig lehet még meglepetéseket előhúzni a kalapból. A színésznő ragyog, az sem zavar, hogy időnként nagyon-nagyon hadar, annyira illik a karakteréhez és annak óriási lendületéhez.

A férfi főszereplőkként hozott két karaktert nem is mondanám főhősnek, nem igazán engedték őket közel a nézőkhöz, az állatorvos srácot (Greg Hovanessian) azért inkább, mint rendőr kollégáját.

Az egész univerzumnak kulcsszereplői a mountie-k, azaz lovasrendőrök. Kicsit szkeptikus vagyok ezzel a Gabriellel. A színész (Ryan-James Hatanaka) jó lenne, vannak rétegei a karakternek is, valahogy mégsem igazán rokonszenves, ő a legtávolságtartóbb szereplő. Jó a rendőr szakmában, de kicsit karót nyelt, kicsit arrogáns, kicsit okostojás, a karizmája messze nincs annyi, mint mondjuk Daniel Lissingnek. Mondhatni az összes többi férfi szereplő érdekesebb nála.

Külsőségek kapcsán azt kell mondanom, hogy a ruhákat nagyon eltalálták, öröm nézni őket. A frizurák szokás szerint túl modernek, a nőknél nem is nagyon erőltették meg magukat, mindenki kiengedve hordja a haját. Főleg Tess-nél zavaró, aki egy velejéig praktikus nő lenne.

Eyecandy-ben a sorozat jól áll, a lányok mindketten meseszépek, akárcsak a kanadai tájak, a fényképezés. Szerény véleményem szerint a fiúknál a WCTH most erősebb. Más szerint is úgy néz ki Chuck, mint egy Keanu Reeves-be oltott Zach Roerig? (Matt a The Vampire Diaries-ből).

Az 1. évadnak 6,5/10 pontot adnék átlagban. Kedvenc részem első nézés után a 1×04 és a 1×05. Az anyasorozatban nemigen győztek meg a lányok, de örülök, hogy adtam nekik esélyt.

A When Hope Calls nehezen indult, vonogattam is a vállamat rá, meg nem épp a műfaj legjobbja, de felkeltette az érdeklődésemet. Aki erre vevő, több potenciális romantikus kapcsolatnak lehet drukkolni-ellendrukkolni.

A tovább mögött apróbb spoilerekkel folytatom.

A spin-off témához visszatérve, a vendégszerepléseket, crossovereket nem vitték túlzásba, és nemigen volt hozzáadott értékük. Lee, Rosemary és Nathan látogatott néha a városba (Grace pedig hozzájuk). Nem lennék meglepve, ha a házaspár visszatérne, és egyszer nem egyedül távozna.

Nathan, a Hope Valley-ben állomásozó rendőr több rövid szereplésének örültem, mert az anyasorozatában később érkezett az évadba, mint a többi újonc, és nem kapott annyi játékidőt, amit itt egy kicsit kompenzáltak.

Hogy hol forgattam a szemem? A tűzesetnél. Annyira lerágott csont, és az anyasorozat is így indult, csak ott más égett le.

Időnként jöttek frappáns ötletekkel és mosolyokkal. Például mekkora volt már, amikor jobb híján az állatorvos kezelte az embereket, amikor a kissrác szakmákkal ismerkedett, vagy a rejtélyes szakállas ember behozatala és fordulatai!

Lilliannek (Morgan Kohen) nincs különösebb szála. Néha mintha alakulna valami, amikor kutatta az egyik árva múltját, Sammel is jók együtt, de Grace egyelőre túlragyogja. A forgatókönyvnél furcsa, hogy bár Lillian elvileg mindig itt lakott, Grace az új jövevény, néha Lillianhez is úgy állnak az emberek, mintha egyáltalán nem ismernék.

Volnának remek karakterek, akiknek lehetne több játékidőt adni, meglepően jó a boltos fickó és a brit nővér is, akármikor lehetőséget kaptak, jó fejnek tűntek. Tess Stewart is ígéretesnek látszott papíron, de alig van szerepe.

Ha lesz folytatás, ugyanígy hetiben nézni fogom, mert pár szál nagyon megérdemli. Aki esetleg szintén belenézett, bátran kommenteljen!

3 hozzászólás Ne habozz!

speranza - 2020. 03. 05. 21:39

Jó látni, hogy készülnek még ilyen szériák, amik visszahozzák azt a nosztalgikusan meleg, családias hangulatot, ami jelen volt régen pl. a Váratlan utazásban, vagy A farm, ahol élünkben. Amiben az egyéniségek kibontakozásán túl nagy hangsúly van a kis közösségek összetartásán is. Megan Follows neve is jól cseng, úgyhogy az írásod alapján egy próbát mindenképpen megér. :)

Alice - 2020. 03. 06. 17:49

Hálás köszönet a lehetőségért és a közzétételért :)

Amióta írtam a szösszenetet, már a 2. évad is bombabiztos lett a WHC-nál, és a S1-et is újra vetítik mostanság.

Nekem is a Váratlan utazás az etalon minőségben, ill. a Dr.Quinn volt még a szívem csücske, nem is tudom, hány nyelven láttam már, bár lehet, hogy nem a végéig, mégiscsak 150 részes. A farm, ahol élünk esetében egyetlen részhez sem volt szerencsém, nem vonzott vhogy sosem. Csak a ’90-es évektől kezdtem a műveket levadászni, a Sullivan-féle Annát kivéve, ami ’85-ös.

Az effajta családi, humoros, szívmelengető feelgood sorozatok szerencsére azért még nem tűntek el teljesen.

Raisen89 - 2020. 10. 12. 22:47

volt régen sok ilyesmi. pl a lovas sorozatok, Futótűz, vagy a Heartland C.A. (utóbbinak rengeteg évada készült). de a legjobb ugye a már említett Farm ahol élünk volt.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz