login |

Pilot-mustra: The Healing Powers of Dude – 1×01

2020. 03. 15. 15:50 - Írta: winnie

Szólj hozzá | kategória: kritika, pilot-mustra,

VÉGRE! Egy ideje már próbálkozom a Netflix ifjúsági komédiáival, de a gyenge és a korrekt, bár nem nézős próbálkozások után végre találtam egy olyat, amit lehet, hogy még én is néznék, és amiről el tudom képzelni, hogy bejönne a gyerekeimnek. És akkor pont ez érkezik szinkron nélkül? Ejnye!

Oké, a Haver gyógyító ereje nem tipikus ifjúsági komédia (bár ifjúsági és komédia is!), és a többiektől (Alexa & Katie, No Good Nick, Team Kaylie, The Expanding Universe of Ashley Garcia) abban is eltér, hogy nem többkamerás, azaz nem élő közönség előtt felvett, poénvezérelt széria, hanem lehet mélyebb és koncentrálhat jobban a történetre. Meg a karaktereire is, és itt ez utóbbi a hangsúlyos.

THE HEALING POWER OF DUDE – 1×01 – 6,5/10

Manapság ugye egyre több sorozat készül olyan főhősökkel, akiket korábban nem volt sikk főhősnek megtenni, nem biztos, hogy azért, mert nem volt erre irányuló készítői szándék, egyszerűen csak a csatornák/platformok másfele tendáltak, talán nem mertek rétegekhez szólni, ami számomra kicsit fura, mert attól, hogy valaki PTSD-s, vagy meleg, vagy depressziós, vagy nem fehér, vagy autista, vagy szellemileg, esetleg fizikailag korlátozott, a története még érdekelhet széles közönséget, hiszen a történet a fontos, meg a karakterek, nem?

Nos, ennek fényében a The Healing Powers of Dude egy 11 éves srácról, akinek szociális fóbiája van, afféle szorongásos zavara, ami hatására emberek között olykor pánik tör rá. És őt próbálják meg szülei évek otthoni taníttatása után, felső tagozatba lépve egy normál iskolába íratni, emberek közé. Az első nap nem sikerül túl jól, a srác már a kapun sem jut át, ezért rátukmálnak egy lelki-társ állatot, egy efféle feladatokra valójában nem túl alkalmas kutyát. Na, ő Dude, vagyis Haver.

Haver a kutyaiskolában nem volt túl ügyes, nem is merték segítő kutyának alkalmazni, így jobb híján a különösebb erőfeszítést nem igénylő lelki társ pálya irányába segítették (és sózták rá a főhős családjára). Persze mindezt nem csak a képességek hiánya okozta, hanem a kutya személyisége is. Mert olyan is van neki. Ami a sorozatban úgy jelenik meg, hogy beszél, vagyis narrál, azaz hangosan gondolkodik (olykor más kutyákkal társalog) – bár szerencsére nem hallják azt, amit mond.

Kifejezetten szimpatikus volt a The Healing Powers of Dude kezdése, és szerintem azért, mert nem leereszkedve akart szólni a fiatalokhoz, partnerként kezeli őket, mert pontosan tudja, hogy ma a fiatalok megszólításához több kell gügyögésnél és túljátszásnál. Persze engem az Ally McBeal óta elég könnyű megnyerni a főhős fejében játszódó fantáziajelenetekkel, és gőzöm sincs, hogy a célcsoport az ilyesmit miképp fogja értékelni, de nálam a kreativitásért mindig jár a plusz pont.

Mint ahogy azért is, hogy a gyerekszereplők köré ismerős arcokat raknak. Ez mondjuk a többi fent említett sorozatnak is ment (Tiffany Thiessen – Alexa & Katie, Melissa Joan Hart és Sean Astin – No Good Nick), de itt tök jó volt látni Tom Everett Scott és Larisa Oleynik duóját, még akkor is, ha utóbbit szoknom kellett – na, nem azért, mert idősebb lett (az ilyesmin túl tudok lépni), hanem mert mégiscsak anyuka, ami, Mad Men ide vagy oda, a sok gyerekszerep után egy nagyobb ugrás.

Igazából csak tisztességből kezdtem el a sorozatot, elsősorban azért, hogy megnézzem, mert a pilotokat muszáj megnéznem, szeretek mindennel képben lenni valamilyen szinten. Azonban a kvázi kötelesség hamar szórakozásba csapott át, és bár az első rész nem tette még véletlenül sem kihagyhatatlanná a The Healing Power of Dude-ot, annyit mindenképp elért, hogy maradjak még legalább két epizódra.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz