login |

The Pale Horse

2020. 03. 15. 21:14 - Írta: winnie

5 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika, minisorozat,

Sometime less is more.

Sarah Phelps megint szétszedett és megszentségtelenített egy Agatha Christie-könyvet? Mondhat bárki bármit, amellett, hogy mindenkinek az igazát elismerem, szerintem a legjobb dolog, ami Agatha Christie-vel történt az elmúlt években, az Sarah Phelps volt. Nem mondom, hogy minden posztmodern Christie-adaptáció tetszett, de azok után, hogy a BBC a sorozataival kábé kimaxolta a Poirot- és Miss Marple-történeteket, arra számíthattunk, hogy ennyi volt, bezárhatjuk a boltot, ami Agatha Christie tévés jelenlétét illeti, mert már tényleg láttunk mindent.

De jött Phelps és megkért minket, hogy fogjuk meg a sörét, és elkezdett olyan minisorozatokat készíteni, amik bár sok mindenben hű adaptációk, mégis mernek bátrak, másfélék, olykor vakmerőek lenni. A Tíz kicsi néger, azaz az And Then There Were None nagyon jó volt, A vád tanúja (The Witness For The Prosecution) nem lett a legjobb, Az alibi (Ordeal By Innocence) szuper lett szerintem, az a kedvencem, az ABC-gyilkosságok (The ABC Murders) pedig… nehéz ügy.

A legújabb BBC-s adaptáció a 2 részes The Pale Horse, azaz a Bűbájos gyilkosok volt, amit nem olvastam. Na, ez is újdonság, de igazából csak a felületességem bizonyítéka, mert bár többször is beterveztem, csak nem sikerült elkezdenem. Egyszerűen azért nem került sor erre, mert nem vonzott, hisz nem volt benne Christie egyik állandó nyomozója sem, bár Ariadne Oliver azért szerepet kapott.

Szóval ezúttal tényleg szűz szemmel közelíthettem, így nyilván az esetleges könyvhűség, vagy inkább -hűtlenség kapcsán nem tudok kritikát megfogalmazni. Pedig biztosan meg lehetne, hiszen ahogy utánaolvastam, bőven történt változtatás, de inkább csak a tálalás tekintetében, a végkimenetel megmaradt. Illetve…, a lényeg megmaradt, mert egyébként a sorozat legvégső kimenetele biztosan nem az volt, ami a könyvben.

Épp ezért nincsenek illúzióim a fogadtatás kapcsán, de nekem bejött a The Pale Horse. Na, nem maradéktalanul, de attól a ponttól, hogy ráéreztem, hogy kikristályosodott előttem, hogy miről is akar szólni, már gond nélkül felültem a vonatra. Magát a sztorit bonyolultan is körbe lehetne írni, de tényleg bőven elég annyi, hogy furcsa halálesetek történnek, és a főhős egyrészt a nevét egy “halállistán” találja, másrészt pedig azzal kénytelen szembesülni, hogy a halálokért minden jel szerint három boszorkány, azaz jósnő felel.

Persze a sorozat nem így kezd, hanem a főhős feleségének halálával, ami után előbbi gyorsan újra házasodik, és szépen fel is építik Rufus Sewell karakterét, miközben nekünk fogalmunk sincs, hogy lesz ebből Agatha Christie-sztori. És ez okozott számomra leginkább nehézséget, annak kivárása, hogy végre felvegye a megfelelő irányt a The Pale Horse. Utána már nem volt gond.

Az kifejezetten eredeti volt, hogy nem klasszikus nyomozást mutat meg a mini (bár van nyomozó és a főhős is vizsgálódik), mégis kezelhető whodunit-ként. Olyan “Ki tette?”-sztoriként, ami minden ellenkező előjel ellenére működik az agathachristie-s világban, bár ezzel lehet, hogy nem a sorozatról, hanem magáról a Bűbájos gyilkosokról mondok véleményt. (Mondjuk a flashback-es vonal számomra kicsit túlzás volt.)

A fent már említett lassúság mellett a The Pale Horse természetesen elég sötét tónusú (ahogy a korábbi új adaptációk is), és stílus tekintetében sem olyanra kell számítani, amilyet annak idején Agatha Christie írt volna, nyilván amit látunk, a sorozat karaktereihez hű, és nem az írott alapanyaghoz, és ilyen formában én abszolút üdvözölni tudom az újításokat, vagy ha akarom, az alkalmazkodásokat.

Annak nagyon örültem, hogy engem végig homályban tartottak a végkimenetel kapcsán, bár gyanakodtam ide-oda, de szerencsére a tippjeim nem jöttek be, így a rejtély aspektusért mindenképp jár a plusz pont, negatívum max az volt számomra, hogy biztos voltam abban, hogy nincs semmi természetfölötti a megoldásban, így ez a suspense-komponens odaveszett. Hogy aztán a megoldás végül tartalmaz-e ilyet, nem lövöm el, de ettől még a gondolkodásomban nem merült fel.

Mondom: Sarah Phelps a legjobb, ami történhetett Christie-vel, bár nem tudom, hogy az, akinek az ő adaptációi kevésbé jöttek be, az mennyire kezeli pozitívan azt a tényt, hogy LEGALÁBB VANNAK ADAPTÁCIÓK! Igen, csoda, ha évi egyet kapunk, és egyébként is ott van Kenneth Branagh a klasszikusabb megközelítésű mozifilmjeivel, de szerintem még akkor sincs sok negatív vetülete annak, hogy léteznek ezek a minisorozatok.

És most vitára bocsátom ezt a meggondolatlannak ható kijelentésemet!

5 hozzászólás Ne habozz!

speranza - 2020. 03. 15. 21:56

Hmm… nehéz kérdés. :)
Alapvetően én is üdvözlöm, hogy újabb adaptációk készülnek manapság Agatha Christie műveihez (meg sok minden máshoz is). Az sem zavar, ha változtatnak valamelyest az eredeti művön – mert ha már olvastuk a könyvet és megnéztünk minden korábbi adaptációt, akkor is legyen benne valami meglepetés faktor, DE… azt azért elvárnám, hogy pl. aktuálpolitikai történéseket ne akarjanak ráhúzni/belebeszélni, és legalább alapjaiban maradjanak hűek az író eredeti elképzeléseihez. Elég egy-két dolgon változtatni ahhoz, hogy újszerűnek hasson, de ne menjen teljesen szembe az eredeti koncepcióval. ÉS még valami: bármennyire is szeretem A. C. műveit, azért nem feltétlenül akarok 4-5 évente új verziót látni ugyanabból a történetből. :)

cherockee - 2020. 03. 15. 22:12

Nem ismerem az írónő munkásságát első kézből, csak a tíz kicsi néger legutóbbi mini verzióját (az nagyon tetszett), és ezt néztem meg (a többit pótolni akarom)…

Ez valami eszméletlen fogós hangulatú volt nekem, nem kedveltem benne senkit, de ilyen rövid futásidőre ez nem is volt gond, a végére pont jó volt a hatása. Egy kritikám lenne: két részben? Minek. Egyben nézve egy jó film, és ennyi. Javaslom így fogyasztani.

Rumple - 2020. 03. 15. 22:14

Nem volt rossz. Én direkt újraolvastam a nyáron a könyvet, hogy emlékezzek rá, mert már nagyon régen volt a kezemben. Ami Agatha Christie-adaptációknál valahogy mindig bosszant, ha megváltoztatják azt, hogy ki-kit-gyilkolt meg-hogy. Mert AC-történeteinek ez az esszenciája, és szerintem ezt a velőt nem szabad átszabni. Ezért gyűlöltem minden remeksége ellenére Az alibit – mert szinte már egy más történet lett.

A Fakó lónál inkább csalódottságom van:
– Vanebles-t csúnyán háttérbe szorították
– Mark szeánsza a bosziknál is kimaradt, ami szerintem a legerősebb jelenete a regénynek
– meg úgy a banyák valahogy kevésbé lettek rémisztőek, mint a könyvben. Ráadásul az egyik nagyon jó kritikát fogalmazott meg a modern emberről.

A páromnak nem tetszett a vége, én viszont úgy vagyok vele, hogy ebben a környezetben egy ilyen lezárás kellett. Ezeknek a sorozatoknak az az erőssége, hogy Phelps is ismeri annyira az embereket, mint Christie, és hiteles lélektani portrékat kapunk a főszereplőkről.

nargli - 2020. 03. 25. 12:45

Sziasztok! Ez most nekem is sokkal jobban tetszett, mint az előző, főleg Rufus Sewell miatt. Egyébként leírtam, milyen kép alakult ki bennem az öt adaptáció után, ha valakit érdekel:

https://puffcinq.blog.hu/2020/03/24/tiz_kicsi_katona

Florabell - 2020. 05. 09. 23:13

Ez a sztori könyvben sokkal izgalmasabb,kidolgozottabb volt. Persze örültem,hogy nem ugyanazt vitték képernyőre,és minden rendben is volt,csak durván le lett egyszerűsítve az egész nyomozós komponens. Ariadne Olivert kiírni csakúgy,az viszont nagy csalódás volt.Egyébként örülök Phelps adaptációinak és mindegyik nagyon tetszik.Itt is rögtön megfogott a hangulat,de lehetett volna hosszabb is,hogy legyen idő a nyomozós részt is rendesen kibontani.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz