login |

Indebted: vége az 1. évadnak. És a sorozatnak is?

2020. 06. 15. 19:30 - Írta: winnie

1 hozzászólás | kategória: 2019/20 finálék, kritika,

Az idei, vagyis a már mögöttünk lévő országos sorozatévad nettó szégyenfoltja is leköszönt nemrég, minden bizonnyal örökre, de ugye az NBC még nem jelentette be, mi a helyzet vele, így nem is vehetjük biztosra, hogy Indebted soha nem tér vissza a képernyőre, de az ember azért reménykedhet, nem?

Oké, ilyesmit azért mégsem teszek. Nem akarom egy sorozat végét sem kívánni, főleg egy olyanét nem, amit nem is néznék – ellentétben azokkal, akik saját, nézett sorozatuk kaszálásának szurkolnak, pedig… egy sorozatot akkor fognak kaszálni, ha elég néző kaszálja, szóval aki kaszának szurkol, annak nem egyszerűbb saját magának kaszálnia előbb a szériát? Just askin’ for a friend.

Ahogy írtam a pilotkritika kommentjeiben, az Indebted kezdése nálam kimerítette az 1/10-es tényállást, miután egyetlen pozitív reakciót kiváltó momentuma volt csak számomra, de az sem nevetés. Ahogy írtam akkor, “a világon semmit nem adott nekem, nem röhögtem, nem érdekelt egy másodpercig sem, de legalább a helyszíni nézők jól szórakoztak”, és ez most sem változott.

A gyerekekhez hazaköltöző szülők motívuma ugyan kreálhatott volna érdekes alaphelyzeteket, de itt csak fáradt dolgokra futotta, meg sokadjára is elismételt karakter-schtickekre, mindenki ugyanazt a nem poénos egypoénját hozta a fináléban is, amiben egy rokon halála köré sztori volt, egy shivah-val, ami kapcsán utánanéztem, és a készítő, Dan Levy (aki magát is beleírta a szezonzáróba) tényleg megpróbált minél több zsidó alsztorit behozni a sorozat, személyes élmények alapján. Ez legalább pozitívum, hogy személyes lett a végeredmény, de a kalapot emelve is lehet köpködni azt, nem?

A finálé a sztorija szerint egyébként elhúzta előttünk (meg a férj karaktere előtt is) a mézesmadzagot, hogy a szülők végre elköltöznek, de egy totál, számomra megalapozatlannak tűnő csodasztikus párfordulás után mégiscsak maradtak, amiről eszembe jut, hogy nagyjából az volt a sorozat egyetlen pozitívuma, ahogy Adam Pally konstans kiakadt az anyja vagy az apja valamelyik marhaságán. Más kérdés, hogy sem Fran Drescher, sem pedig Steven Weber nem hozott többet, mint amire számítani lehetett volna tőlük. (Abby Elliot SNL-es korszakából pedig kimaradhattam, de számomra az ő karaktere volt az egész sorozat legszürkébbje. Egy másik színésszel az összkép is jobb lehetett volna.)

(Tudjátok, hogy milyen bosszantó, hogy mindig utána kell néznem annak, hogy melyik színész Steven Weber és melyik Gary Cole? Pedig még csak nem is hasonlítanak, csak épp mindenben szerepelnek. Bár idén az egyik a legrosszabb, a másik pedig az egyik legjobb országos újonc komédiában volt benne.)

Szóval ennyi. Remélhetőleg. Ahogy a fináléban is mondták:

It’s for the best.

1 hozzászólás Ne habozz!

goodjohnwin - 2020. 06. 15. 22:26

Drescher hangja már inkább irritál, mint vicces, mint 20 éve volt, amikor először láttam a Dadust.

Abby Elliotot imádtam az Odd Mom Out-ban, itt a “nem kapott teret” értelmezést alkalmazom – tény, hogy lényegesen jobban áll neki a kevésbé hétköznaposított-súlytalanított szerep.

Adam Pally szerintém még mindig ugyanazt a karaktert hozza, mint ahogy a Happy Endingsben megismertem és láttam azóta is. Én vagyok felületes vagy ez valami typecasting, mint Seth Rogennél?

A többieket szerettem, a lánytestvér karakter kifejezetten üdítő volt, bár én nem nézek sok Ntflix genderfluid sorozatot.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz