login |

Pilot-mustra: The Baby-Sitters Club – 1×01

2020. 07. 07. 15:50 - Írta: winnie

1 hozzászólás | kategória: kritika, pilot-mustra,

Na, kábé ilyen ifjúsági sorozatokat várnék a Netflix-től – nem csak Nickelodeon-kategóriás többkamerás komédiákat lehet készíteni. Kár, hogy pont a Bébicsőszök klubja nem kapott magyar szinkront, pedig úgy talán itthon is bekerülhetett volna a napi top10-ben, mint Amerikában, ahol pár napja a harmadik helyen áll a sorozatos listán.

Annak ellenére, hogy nyilván nem én vagyok a célközönsége az Ann M. Martin 100+ részes, igencsak klasszikus könyvszériájára építkező sorozatnak (20+ percesek a részei az egy-egy könyvet lefedő, de azért nem komédia, minimum dramedy), amikből pár évtizede sorozat és film is készült, de kifejezetten bejött eddig, pedig nincs híján gyerekbetegségeknek. Sőt.

THE BABY-SITTERS CLUB – 1×01 – 6/10

A sorozat címében benne van a története is, négy 13 éves lányról szól, akik egy bébiszitter ügynökséget alapítanak, miután ráébrednek, hogy lenne kereslet ilyesmire. Ennyi. Függöny. Persze a munka mellett iskolai meg családi életet is élnek, meg a tinik összes problémájával is szembesülnek, de a barátságuk mindenen átlendíti őket.

Nyálasan hangzik? Lehet, de alapvetően ilyen pozitív sorozat a The Baby-Sitters Club, de szerencsére nem merül el a posványba, mint a Sweet Magnolias, inkább finomkodva és olykor szellemesen, ironikusan próbál értékeket közvetíteni jópofa és szerethető, és valóban felépített karakterek segítségével.

Azon karakterek segítségével, akik a szívei és a lelkei a sorozatnak. Csak a pilot alapján azt gondolhatnánk, hogy a klubot kitaláló Kristy a főszereplő, hiszen az ő narrálása kíséri a részt, de a folytatásban kiderül, hogy minden epizód másra összpontosít, így más kapja a narrációs teendőket is.

Nyilván a történet középpontjában lévő lányok azt sejtetik, hogy inkább lányoknak szól a sorozat (minden bizonnyal ez így is van), de ettől még simán fogyasztható mindenki számára, nemtől vagy kortól függetlenül, legalábbis olyan szempontból, hogy nem gügyög és nem veszik benne bugyutára a figurát, az pedig, hogy benne a gyerekek olykor gyerekesek, a szememben erény, mint hiba.

Bármennyire bájos (az!) és szerethető (nagyon az!) a sorozat, és bármilyen jól is vannak a karaktereik kapcsán kiválasztva a gyerekszínészek, az eddig látott 3 rész során folyton éreztem a sorozatot nézve valamiféle furcsa esetlenséget. Hiszem, hogy olyasmiről van szó, ami némi belerázódás után elmúlik (vagy ők rázódnak bele, vagy én hangolódom jobban rá), de vagy a színészi játék, vagy a szöveg, vagy a megvalósítás olykor kizökkentett. Tényleg nem nagyon tudom megfogni, de mintha nem gördülne olyan akadálymentesen a sorozat.

Lehet, hogy csak a retró és a modern találkozását érzem benne, amit egyébként nagyon jól sikerült áthidalni, hiszen alapvetően egy több évtizedes történetről van szó, amit úgy sikerült a mába átültetni, hogy nem maradt poros, de közben bizonyos klasszikusabb dolgok (legyen szó akár tárgyról, akár értékekről, akár egyéb gondolatról) is megmaradtak benne.

A Bébicsőszök klubja tele van egyébként is szerethető apróságokkal, amik megdobják a nézői élményt, és már csak ezért sem okoz gondot az, hogy valójában olykor apró-cseprőnek tűnő dolgokat fújnak fel a gyerekek – ezek számunkra nem jelentenek komoly tétet, de abban az életkorban simán lehet, hogy élet-halál jelentőséggel bírtak. Meg aztán nem árt, ha valaki rálát arra, hogy mik számítanak fontos kérdésnek ebben a korban.

Annak ellenére, hogy a pontszám visszafogott, tetszett, amit eddig láttam, a sorozat simán nézős marad számomra, alkalmanként “rá fogok járni” – van pár ilyen sorozatom a Netflix-en, amik ott figyelnek a “Tessék folytatni”-listában, és amikből bármikor meg tudok nézni egy epizódot, még ha direktbe nem is mondanám azt, hogy most ezt a sorozatot akarom nézni. Gondolom, nem csak én vagyok így ezzel, ilyenek lennének az epizodikus nyomozósok, ha a Netflix kegyeskedne pár amerikai darabot bezsákolni, ehh…

És, visszatérve az elejére, azért is örülök a The Baby-Sitters Club-nak, mert egy kicsit kínos volt, hogy otthon a Raising Dion-on (és a Lost in Space-en kívül) csak az előzetes alapján kicsit bugyutának tűnő komédiákat tudtam megmutatni a gyerekeknek a szinkront kapó sorozatok közül, és azok nem győzték meg őket (látszik, kire ütöttek, már most sincsenek oda a műfajért), éppen ezért lenne tökéletes egy ilyen sorozat.

1 hozzászólás Ne habozz!

lalakov - 2020. 07. 19. 21:30

Remélem folytatják, mert szép történetek vannak benne családról és barátságról.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz