login |

Belgravia: vége az 1. évadnak – írta speranza

2020. 07. 26. 16:26 - Írta: vendegblogger

3 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

Julian Fellowes egyik idei, 19. században játszódó kosztümös drámája áprilisban ért véget az ITV-n. Már korábban is említettem, a hat részes, minisorozatnak tervezett szériája megosztotta a nézőket, vagy nagyon el voltak ragadtatva tőle, vagy nagyon nem. (A pilot winnie, az idei első negyedév újoncait tartalmazó 103-as toplistáján a nem túl hízelgő 83. helyen végzett.)

Az első két, eltérő hangvételű epizód után még nehéz volt felmérni, hogy pontosan mivel is állunk szemben, de optimista típus vagyok, ezért bizalmat szavaztam a szériának. Minden jel arra utalt, hogy Julian Fellowes ismét egy minőségi munkát tett le az asztalra, és ez külsőségeiben igaznak is bizonyult, de a tartalmat illetően kicsit átverve éreztem magam.

Rengeteg kosztümös alkotással a hátam mögött nem hittem, hogy meg tudnak még lepni valamivel, mégis sikerült, mert ennyire elcsépelt, banális cselekményre nem számítottam. Mintha egy régi, jól bevált, poros recept szerint adagolták volna a hozzávalókat, grammra kimérve, nehogy kimaradjon valami, de közben gondosan elkerülve mindent, ami egy kicsit feldobná, megfűszerezné az elegyet.

Szerelem, árulás, intrika, becstelenség, hűség, és állhatatosság – adottak voltak egy jó drámához, de ezek közül egyiknek sem sikerült igazi mélységet adni, a régimódias báj pedig önmagában kevésnek bizonyult. A Belgravia végső soron inkább csak egy rövid szappanoperaként vonult be a köztudatba, mint komoly drámaként.

Ha viszont ennek tudatában kezdjük el nézni, és szeretjük a műfajt, akkor kellemes hatszor ötven percben lehet részünk, mert a színészek mindannyian kihozták a szerepükből, amit csak lehetett, és látvány tekintetében sem lehet okunk panaszra. Összességében maradok tehát az eredeti értékelésemnél, azaz 6,9/10-nél, a tovább mögött pedig spoilerekkel folytatom.

Az alapfelállás – amit az első epizódban még igyekeztek hangsúlyozni – érdekes felütés volt, de az arisztokrácia és a feltörekvő, újgazdag réteg között feszülő ellentét kizárólag szavakban nyilvánult meg, ennek semmi jelét nem láttuk a cselekményben. Mr. Trenchard (Philip Glenister) ugyan sokat panaszkodik, amiért hátrányt szenved az egyszerű származása miatt, mégis minden fontos eseményre meghívják a családot, és ő maga egyetlen jelentős üzletből sem marad ki.

Sajnálatomra mind az arisztokrata karakterek, mind a személyzet tagjai egysíkú sztereotípiák maradtak. Akit az elején szimpatikusnak ismertünk meg, az az is maradt a végéig, akiket pedig korruptnak, nos, ők sem változtak szemernyit sem. Hihető jellemfejlődésen senki sem ment keresztül. Az egyetlen kivétel Oliver (Richard Goulding) lehetne, de tekintve, hogy őt is csak az utolsó tíz percben éri utol a hirtelen megvilágosodás, ezt nem lehet komolyan venni.

A körülményekhez képest jól felépítették viszont a két idealista, kalandvágyó fiatal, Charles (Jack Bardoe) és Maria (Ella Purnell) kapcsolatát. Valóban mesébe illően szép párt alkottak, és gyorsan elérték, hogy a néző szurkoljon nekik, de mivel végig ott lógott a levegőben, hogy John nem valódi vetélytárs Charles számára, igazából nem volt tétje a rivalizálásnak.

Ami engem a képernyő előtt tartott, az a két főszereplő színésznő (Harriet Walter és Tamsin Greig) teljesítménye volt. Hol együtt, hogy egymást felváltva lendítették előre a fiatalok életét, ahogyan az két szerető, megbocsátó anyához/nagymamához illik. Különösen az a józan megfontoltság tetszett, amivel Mrs. Trenchard a menye, Susan (Alice Eve) félrelépését kezelte, hiszen a lényeg az volt, hogy Olivernek legyen örököse, a családi békét pedig nem éri meg felrúgni egy kis hűtlenkedés miatt.

Ahogyan az összeesküvők leleplezték magukat a végén, és kiderült a „nagy fordulat”, azon már csak a fejemet fogva bosszankodtam, annyira suta és kiszámítható volt minden. John (Adam James) gonoszságát pedig olyan mértékben eltúlozták, hogy az már szinte komikus volt.

Szaporíthatnám tovább a szót, mert lenne még mit kritizálni a sorozaton, de inkább itt be is fejezem azzal a gondolattal, hogy az első megérzésem helyes volt, a Belgravia nem ér fel a Downton Abbey-hez. Jóllehet, az is többnyire szappanopera volt, de mégis több lélek és fantázia volt benne.

3 hozzászólás Ne habozz!

Alamuszi Nyuszi - 2020. 07. 26. 19:31

En olvastam a konyvet, es mivel pont tokeletesen igaz ra, amit a sorozatrol irsz, ezert bele sem fogtam mar ebbe. Fellows tenyleg belemerevedett onmaga nagyszerusegevpbe es pont olyan, mint ahogy az angol sketchekben karakirozni szoktak. ( jegyzem meg, szerintem a Downton vegere is mar latszott, de a Downtown film meg ez visszavonhatatlanna tette: a parodistaknak igazuk van…

Florabell - 2020. 07. 26. 19:51

Teljes mértékben egyetértek a kritikával. Ez a sorozat, teljesen klisé volt, szinte lélektelenül, patikamérlegen adagolta,úgymond a hozzávalókat. Valahogy meg volt minden egy jó kosztümös,romantikus drámához és a titkos összetevő mégis hiányzott. A Jane Austen féle felálllás teljesen rendben van, csak amíg a híres írónőnél szellenes párbeszédek és váratlan fordulatok szegélyezték a boldog befejezésig vezető utat, addig itt ezekből nem sokat lehetett érzékelni. A látvány viszont egyedülállóan gyönyörű volt és a karakterek is szerethetőek, ötletesek,kár,hogy nem bírtak velük mit kezdeni.

Nina - 2020. 07. 27. 09:37

Dögunalom volt… nagyot csalódtam :(

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz