login |

The Forest of Love – Deep Cut – írta Shyllard

2020. 07. 29. 15:50 - Írta: vendegblogger

Szólj hozzá | kategória: Ázsia sorozatozik, kritika,

Az idén áprilisban megjelent sorozat, A szerelem erdeje – Húsbavágó részletek az azonos című, 2019-es Netflix-film nagyjából egy órával kibővített szerializált változata. Sion Sono alkotása valós történéseken alapul, meglehetősen szabadkezű művészi adaptálással, így a 90-es évekbeli, áldozatait mindenfélée rávevő sorozatgyilkos, Futoshi Matsunaga sztorija, az ámokfutását ismerőket is számtalan meglepetés érheti a 7 epizód során.

A platform nem ad ki nézettségi adatokat, így az eredeti változat népszerűsége nem ismert, de erősen kétlem, hogy túl széles körben lenne elterjedt, ami a sorozatra is vonatkoztatható. Elődjéhez hasonlóan úgy éreztem egy méltatlanul elhanyagolt darabról van szó, amiről mindenképp érdemes pár sort írni.

A filmet ismerőknek, és legfőképpen azt szeretőknek teljes szívvel tudom ajánlani a sorozat megnézését, hiszen a „rendezői változat” egy olyan koherens egésszé varázsolja az alkotást, amiben szinte minden korábbi történetvezetési hiányosság eltűnik. A cselekmény folyása természetesebb, és valahogy főbb fordulatok időzítése is jobbkor történik. Az epizodikusság jellegéből fakadóan pedig néhai szünet tartása ezúttal nem okoz lelkiismeret-furdalást, vagy kizökkenést. Időnkénti pihenőre ugyanis tagadhatatlanul néhol erős szükség van.

A történet középpontjában négy karakter áll: The Naked Director-ból ismerős Shinnosuke Mitsushima által játszott, Tokióban szerencsét próbáló Shin; a szerelmi háromszög tragédiájában szenvedő Kyoko Hinami Taeko-ja és Eri Kamataki Mitsuko-ja; végül, de nem utolsó sorban, pedig Kippei Shîna szoknyapecér Joe Murata-ja.

Sorsuk szokatlan módon fonódik össze, amibe számtalan mellékkaraktert is bevonnak. A fókusz viszont végig négyükön marad, még ha néhol hirtelen váltás is övezi az éppen középponti karakter mibenlétét. Karakterizációjuk kétségkívül hagy némi kívánnivalót maga után, egyes tetteik, megnyilvánulásaik közel irreális mértékeket öltenek, de az őrület, ami szép fokozatosan kerül az előtérbe már az első pillanattól jelen van.

A nyitó jelenettől fogva fokozatosan egyre fontosabb szerepet ölt a valós gyilkosságok felderítése, miközben Murata növekvő agresszivitással építi fel a szekta-szintű csoportosulását. A gyilkos mibenlétének felderítése nem érdeke a készítőnek, elég hamar sejthető miről van szó a háttérben, és szerencsére nem is kerülgetik sokáig a forró kását a sorozatban.

Tagadhatatlanul fordulatos, de nem kiszámíthatatlan a fő szál, a benne zajló csavarok lényegileg a jellemek személyében történnek, ahogy egyre jobban megismerjük motivációikat, történetüket és hátsó szándékaikat. Számomra ebben semmi kivetnivaló nem volt, viszont a japán kultúrát, filmeket, legfőképpen horrorokat nem ismerők sok érthetetlennek és képtelennek tűnő döntésnek lehetnek szemtanúi, ezért nekik semmiképp sem ajánlanám a sorozatot. A keményebb, főleg az elvontabb japán művek kedvelőinek viszont kész jutalomfalat a 7 epizód.

A sokszor campy-szintű brutalitás csak egy groteszk maszk, amin felváltva nevetünk és borzadunk, s mindez mögé rejtik az igazi mondanivalóját a sorozatnak, amit néhol a készítő saját hiányosságai miatt nehéz előtérbe helyezni. A gyomorforgató jelenetek hiába szolgálnak egy nagyon konkrét célt, s nélkülük a felszínre kerülő hisztéria kevésbé lenne átérezhető, többször is az az érzésem támadt mintha a rendező csupán azért tartotta volna a kamerát hosszabb ideig az egyes momentumokon, mert úgy érezte megteheti. Ezzel viszont sokszor pont, hogy előtérbe hozta a sorozat campy mivoltát, potenciális kultklasszikust kreálva, ami az internetes reakciókból leszűrve nem igazán sikerült neki.

Ennek ellenére az emberi gonoszság mibenlétében az ehhez fogható mértékű lubickolás egy rendkívül elhanyagolt téma, ami szélesebb körű értelmezést is megérdemelne. Mindenképpen dicsérendő, hogy erről a motívumról egy percre sem volt hajlandó letérni Sono, s a kétségesebb pillanatokban is megtette azokat a lépéseket, amiket a sok évadra tervező készítők körében már egyre ritkábban látunk.

A célhoz, pedig nem hogy asszisztálnak, de teljes lelküket beleadják a színészek, akik egytől-egyig, több mint helyt állnak. Egyáltalán nem lehetett könnyű dolguk, hiszen sokszor percről-percre kellett váltaniuk a szerény áldozat és a megtört elkövető szerepe között, miközben szenvedésüket végig hitelesen kellett átadniuk.

Sajátos japán-horror módjára számtalan ordító, felhevült, túlkapott jelenetnek lehetünk szemtanúi, amit a nyugati kultúrán nevelkedve nehéz megszokni. Kyoko Hinami és Eri Kamataki viszont a stílus berkein belül remekelnek, karakter szinten nekik kell a legtöbb komplexitással megbirkózniuk. A kevés szívet is, amije van a sorozatnak ők szolgáltatják, s nekik köszönhető, hogy épphogy nem embertelen a teljes tortúra.

Aki viszont dominálja a szériát, az Kippei Shîna Joe Murata-ja, aki az első jelenetétől fogva egy konstans kérdőjel. Tettei nem csak hátborzongatók, de visszataszítók is egyben, s nem egyszer tesz tanúbizonyságot empatikus képességeinek teljes hiányáról. Mindezek ellenére jeleneteit teljesen dominálja, szerepét hitelessé varázsolva az eszméletlen abszurditások zömében, sok tőle mentes részletben pedig azon kaptam magam, hogy már vártam a felbukkanását.

Nem emlékszem már mikor volt ennyire jó valakit utálni egy sorozatban, de Joe Murata számomra egyértelműen ott van a legnagyobbak között. A néző, mint a karakterek figyelmét és szemét magához ragasztja, s egy pillanatra sem engedi el, egy ragadozó élősködőként rátelepedve a sorozatra a szereplők életéhez hasonlóan.

A történethez és karakterekhez illeszkedve a hangulat, színek, sokszor tompák és rikítóak, vakító effektekkel megtoldva, hogy az élmény szürrealitása és abszurditása egy percre sem felejtődjön el. A földöntúli, számtalan alkalommal felcsendülő Pachelbel: Canon In D Major, pedig egyszerre gyönyörű és hátborzongató, egy visszatérő elemet kölcsönözve a részekhez, a cselekményben pedig egy nagyon specifikus jelentőséget birtokolva.

Összefoglalva egy, a japán horror rajongói által ismert stíluselemekkel teletűzdelt rövid széria The Forest of Love: Deep Cut, ami az emberi gonoszság, szociopata jellemek érméjének két oldalát mutatja be. Groteszk, agresszív, sokszor hátborzongatóan undorító jeleneteket tár a nézők elé, legtöbbször nem is véres gyilkosságok, hanem emberi viselkedés formájában. A képi világ a maga módján rendkívül esztétikus, a történet is felejthetetlen. Az viszont, hogy miért, azt már embere válogatja.

Lezárásképp bevallom, nem is tudom kinek ajánljam a sorozatot, hiszen annyi elemét tekintve tudom teljes megértéssel eltántorítani az érdeklődőket. Sion Sono elkötelezte magát egy látomás mellett, amit sorozata formájában teljes mértékben sikerült is véghez vinnie. Úgy érzem, a főbb pontokat felvázolva sikerült átadnom lényegét a szériának, s mindenki saját felelősségre képes eldönteni érdemes-e bepróbálnia.

A többségnek úgy érzem, nem fog tetszeni, viszont akinek igen, annak egy rendkívül egyedi élményt képes mindez nyújtani. A Netflix-et meg nem értem, de mindenképpen dicsérem, hogy teret adott ennek az ámokfutásnak, mert az utóbbi évek végtelen adaptációit, folytatásait tekintve igenis nagy szükség van a médiumnak friss vér befecskendezésére. Még ha a The Forest of Love: Deep Cut nem is éri el teljes mértékben ezt a célt, de egy fontos csepp a független filmesek elismerésének tengerében.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz