login |

Giri/Haji – írta Shyllard

2020. 08. 04. 21:28 - Írta: vendegblogger

8 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

Az eredetileg BBC-re, az Egyesült Királyság és Japán együttműködése alatt készült tavaly októberi krimi sorozat idén januárban debütált a rövid nyolc részes első évadjával a Netflixen, Kötelesség / Szégyen címen.

A streaming platform „recommended” e-mailjeinek a sikerességét jelzi, hogy egyszer nem dobta fel nekem, mint érdeklődésemet megcélzó történet, pedig angliai és japán címek kifejezett előnyt élveznek böngészéseim során. Ennél fogva igen meglepett mikor a RottenTomatoes, az utóbbi hetekben nagy hirtelenséggel a fő-oldalán is elkezdte ajánlani a sorozatot, meglehetősen ígéretes százalékok birtokosaként (jelenleg kritikusok: 100%, nézők: 92%-ban ajánlják).

Persze ez nem biztosíték semmire, de a két szigetország együttműködése végképp hab volt a tortán, így amint lehetett bele is vetettem magam a krimibe.

A sorozat mindenképpen egyedi élménnyel tudta gazdagítani nyaramat, a továbbiakban pedig tényleg csak enyhe spoilerekkel, csupán az alaphelyzet felvázolásával kifejtem miért is.

A történet középpontjába a Mori család áll, közülük is Takehiro Hira által játszott Tokyo-i nyomozó, Kenzo; a rejtélyes körülmények között eltűnt testvére, Yôsuke Kubozuka Yuto-ja; a detektív lánya, Aoi Okuyama Taki-ja, illetve a hármuk kapcsolati hálója adja a sorozat gerincét.

Egy, a kezdő jelenetben mutatott gyilkosság miatt Kenzo a Yakuza és a helyi rendőrség megbízására Londonba utazik, hogy felgöngyölítse az ügyet, illetve, ha testvére életben van, hazahozza őt. Mélyebb részletekbe nem mennék bele, mert az első pár rész izgalmát pont a kirakós összerakása adja.

A kezdeti, és alapvetően végig megmaradó könnyen követhető és egyszerű történet szálai mesterien vannak összekötve, amiket a készítők végtelen nyugalommal, de egyre fokozódó lendülettel kapcsolnak egymáshoz. Ennek ellenére nagy fordulatokra és izgalmakra nem igen lehet számítani, hiszen a gengszterfilmek és sorozatok nagy rákfenéjeként itt is rendszeresen, sőt számomra kellemesnél többször is deus ex machina-féle probléma-megoldásokat alkalmaznak az egyre gyakrabban felbukkanó nehéz helyzetek rendezésének érdekében.

Sok műfajtársával ellentétben a Giri/Haji efféle megoldásai a legtöbbször viszont sosem annyira mesterkéltek, mert karaktereinek nagy része olyan szépen van felépítve, hogy lépéseik általában a saját maguk által kivájt mederben maradnak. A gond akkor jelenik meg, mikor szereplőket a történet szolgálatába állítanak, jellemükhöz idegen döntésekkel, sokszor sajnálatos módon nagyon is komoly helyzeteknél. Hiába van értelme sokszor dramaturgiai szempontból az Isteni beavatkozásnak, amikor nincs, akkor nagyon nincs.

Ez a gond, pedig minden esetben a gengszterszálon figyelhető meg, aminek a gyökere a sorozat identitáskrízisében leledzik. Ugyanis a téma és a kezdés egy, a nézők számára nagyon félrevezető felütést ad a szériának, abba a hitbe ringatva minket, hogy egy kettős-kultúraábrázolással megszínezett bűnügyi drámának lehetünk majd a tanúi. A valóságtól viszont mi sem áll távolabb, mert az igazi szívét és lényegét a sorozatnak a Mori család drámája adja, ami meg kell hagyni egy páratlan erővel, mélységgel és lélekkel rendelkező történet. A Yakuza, a londoni gengszter-ügyek lényegében csak körítésként szolgálnak, amik szerepük ellenére jelentős játékidőt töltenek ki.

A 8 rész alatt egy folytonos kettősség bujkált bennem, mert egyszerre élveztem és utáltam is a sorozatot. Csupán a végén jöttem rá, hogy ez nem a minőség, hanem a készítők által felépített várakozások és annak ki nem elégítése miatt történt. Az elviselhetetlenül lassú első két rész, ami a szereplők sakktáblára helyezésével foglalkozott utólag már teljes értéket nyertek, de az első epizód tempós kezdése miatt a nézés során képtelen voltam élvezni, mert nem az volt, amit ígértek és mutattak.

A maffiatörténetet is mesélni akaró sorozat ezen szála hiába jó és szolgáltat nem egy elismerően csettintő jelenettel, a családi drámával párba állítva a minőségbeli különbségek zavaróan szembetűnőek. A család karakterábrázolása közel hibátlan, minden közösen töltött jelenetük érzelmes és súlyt hordoz magába, nem egy esetben váratlan, de nagyon is realista irányt véve.

A három fő szereplő mellett az otthon maradtaknak is van esélye fényleni, és a londoni szálon megismert Kelly Macdonald Sarah-ja is remek párt alkot mindenkivel, illetve a nyomozónő maga is, egy kifejezetten érdekes és számomra szokatlan történettel rendelkezik.

A probléma viszont megint a bűnügyi részen, elsősorban a londoniaknál üti fel a fejét, ahol az erősen Peaky Blinders-re hajazó Charlie Creed-Miles Abbott-ja, illetve Justin Long Vickers-je tölteléknél egy pillanatra sem képesek több lenni. Will Sharpe Rodney-ja pedig hiába van megformálva egy számomra imádott színész által, története már egy ezerszer lerágott csont.

Mindez viszont nem a színészeknek róható fel, a főszereplő Takehiro Hira remekül hozza a sztoikus nyomozót, lányát alakító Aoi Okuyama pedig messze a legkedvelhetőbb karakter az egész évadban, és nem csak forgatókönyv miatt. Will Sharpe-ot előbb is említettem, de külön kiemelném, hogy kémiája minden színésszel valami fantasztikus, és nála egyértelműen kijelenthető, hogy ő menti meg magát a szerepet. Kelly Macdonald-ot, pedig személy szerint órákig tudnám hallgatni akcentusa miatt, és alakítására sem lehet panasz.

Egyedüli igazi bajom Justin Long-gal volt, aki vagy nagyon jól lett szerep-válogatva, vagy karaktere csak azért került be, mert külön neki írták. Az általa alakított Vickers konkrétan a színész szinte minden szerepe egybegyúrva, ami nem meglepő módon, semmilyen szinten sem illik bele a környezetébe. A legtöbb alakítás Long-gal ellentétben viszont csöndes és visszafogott, amit nagyban segít a sorozat iszonyat egyedi stílusa.

Az esetek nagy részében, a jelenben hagyományos, ámde szép képeket kapunk, viszont sok visszaemlékezésnél, főleg a Tokióban játszódóknál a képráció is átmegy filmesbe, gyönyörű fényekkel, színekkel, drámai beállításokkal megörvendeztetve minket az izgalmas pillanatokban. Mindez csak a hab a tortán, mert csöndes flashback-eknél fekete-fehér beállításokat alkalmaznak, egyes eseményeknél pedig érdekes, szép, jellegzetes kameramozgásokat és még számtalan trükköt vetnek be a készítők.

Félreértés ne essék, korántsem egy túlstilizált sorozatról van szó, az ilyen pillanatok bár gyakoriak, egyáltalán nem dominánsak, s szerepüket, az egyes pillanatok kiemelését, tökéletesen betöltik. Melléjük a drámaian csendes és kedves dallamok, harci jelenetekben hangosan dübörgő dobolás, epizódok végi népszerű számok pedig tökéletes ritmust adnak a jeleneteknek, összességében gyönyörű filmes élménnyel örvendeztetve meg minket.

Összefoglalva tehát hiába róttam fel számtalan hibát a sorozatnak, egyszerűen nem lehet nem élvezni. A családi dráma páratlan, a sok kis történetbéli apróságra odafigyelés egy külön élvezeti forrás, (nagyon egyedi és szórakoztató látni, ahogy a japánok szemein keresztül tapasztaljuk meg a londoni világ „furcsaságait”) az említett stílusbeli érdekességek pedig egy nagyon sajátos hangulatot kölcsönöz a Giri/Haji-nak.

A 8 órás, akár lezártnak is tekinthető japán család története, gondjai, konfliktusai a vártnál sokkal ismerősebbek is lehetnek sokaknak, s a két kultúra ütközésének bemutatása egy európaiak számára szokatlan szemszöget képes mutatni. A gengszter szál nélkül még az év egyik legjobbjaként, így viszont „csak” egy nagyon jó sorozatként tudom ajánlani a Giri/Haji-t, aminek egyetlen lényegi hibája, hogy a két fő építőeleme közül az egyik zseniális, míg a másik csupán szórakoztató.

8 hozzászólás Ne habozz!

indeus - 2020. 01. 12. 18:41

nagyon beszippantott a hangulat, rendezés, szereplők, minden. A sztori nem nagy szám (eddig), de maradunk. Különleges ízt ad a japán nyelv. Amúgy a sztori Londonban, Tokióban játszódik és visszaemlékezések (sima flashback) is vannak, de nem zavaró.

wagabond553 - 2020. 01. 13. 16:29

sajnos a kezdeti lendület elfogyott nekem túl sok az üresjárat, hollywoodi csöpögés, felesleges és már ezerszer kijátszott sablonos giccs csöpögés . Kár , mert nekem ígéretesebbnek indult. A sztorit szerintem 3 részben végig lehetett volna zavarni!

Sikerült a végéig szenvedni magam egy szó van az egészre: Haji

heidfeld - 2020. 01. 14. 09:19

egy 7.5/10 jár neki, részemről.
Maga a történet, nem volt a legerősebb. Néha kiszámítható volt. Újra, és újra, hiába próbált segíteni testvérének.. Sajnos, vannak olyanok, akik szinte csak lejjebb rántják, körülöttük lévőket.
Viszont beszívott minket a hangulata. Japán kultúrát szeretjük,. Én csak az ókori rómat, jobban. Színészek jók, skót csajnak eszméletlen a kiejtése. jakuza-vezetőjének, fiatal helyettese, dagi nyomozó különösen jó volt. És tetszettek a Japánban maradt asszonyok dolgai is. És az angol gengszterek vezetőjének saját sorozatot!
Megnéznénk az esetleges folytatást!

ericghar - 2020. 01. 14. 14:31

A legjobbak a Japánban játszódó részek, nagyon jó a girlpower, ott a legfinomabb a humor is. A londoni szállal nem tudtam mit kezdeni, gyakran vitte a “műsoridőt” feleslegesen.

Pacsker - 2020. 01. 25. 01:30

Hát én a végén már majdnem tökön szúrtam magam, annyira untam a sok szenvelgést, a tetőtéri balettnál meg rámtört a röhögés. A japán tájak szépek voltak.

Dearborn - 2020. 02. 08. 10:59

Nekem nagyon bejött a hibài ellenére is. Szerethető karakterek, jó sztori, tökéletes humor/dràma aràny. Nem làtok sok esélyt a folytatàsra, ha lesz, én ott leszek.

szocika - 2020. 08. 05. 12:01

Csak a Trainspottingos Diane (Kelly Macdonald) miatt maradtam.
Annyira unalmas és vontatott lett a közepe. Szégyen.

Shyllard - 2020. 08. 05. 13:55

ericghar: Nekem is a girl power szál volt az egyik kedvencem, eleinte azt hittem az a rész teljesen háttérbe fog szorulni, aztán mégis milyen jó dolog kerekedett belőle.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz