login |

I May Destroy You: vége az 1. évadnak

2020. 09. 08. 21:30 - Írta: Shannen

3 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

Michaela Coel önéletrajzi alapokon nyugvó sorozata, a BBC gyártásában (és az HBO beszállásával) készült Tönkretehetlek a nyár egyik legjobb és (bár nem szeretem ezt a szót használni kritikákban, de most mégis idekívánkozik) legfontosabb újonca.

A 12 félórás részből álló évad a szexuális beleegyezés és erőszak témakörét járja körbe, így nem könnyű menet, darálni sem javasolt, ellenben annyira magával ragadó, emberi a megközelítés, hogy megéri belevágni.

A főhős Arabella, a ghánai származású, Londonban élő, a 20-as évei végén járó nagydumás, kezdő író, aki Twitter bejegyzéseiből írt könyvével hamar az Y generáció ismert ikonjává vált, épp a második könyvének írásával küszködik, amikor egyik este barátaival bulizni megy, majd másnap arra ébred, hogy otthon van, de fogalma sincs hogy került haza, és az előző estéről is csak emlékfoszlányai vannak.

Viszonylag hamar összeáll valamelyest a kép, ami alapvetően rengeti meg Arabella magabiztosságát, önképét és lelki egyensúlyát.

Hogyan tudja feldolgozni egy fiatal nő, ha bedrogozzák, majd megerőszakolják? Hogyan változtatja meg egy ilyen esemény a családjával és a barátaival való viszonyát? Hogyan tudják egyáltalán a barátai támogatni egy ilyen helyzetben? Mi van a szexuális visszaélés egyéb eseteivel, amelyek nem annyira egyértelműek, mint egy erőszak, mégis nyomot hagynak az áldozatokon?

A tovább mögött spoilermentesen folytatom.

Rengeteg kérdés, amelyeket felvet a sorozat és amelyekre univerzális válaszok nincsenek. Az I May Destroy You-ban Arabella (a készítő, Coel megformálásban) és barátai szemszögéből látunk lehetséges válaszokat, de nyilván minden eset más. Itt például miután Arabella az emlékképei alapján összerakja, hogy mi történt vele és úgy dönt, hogy elmegy a rendőrségre, rögtön két női nyomozót kap, akik az első perctől kezdve hisznek neki és nagyon támogatóak. Szemben mondjuk a hasonló témát boncolgató, szintén igaz történeten alapuló Unbelievable-lel.

A sorozat nem egy bűnügyi dráma, a hangsúly nem az elkövetőn és nem is a tetten van, hanem az áldozaton, az ő személyes megélésén, a lelki folyamatokon, amelyek lejátszódnak benne a tagadástól kezdve, az értetlenkedésen át az elfogadásig. Egy nagyon intim, személyes sorozat, ami minden gyomrosa ellenére, időről-időre tudja oldani a feszültséget, lehet rajta mosolyogni, olykor nevetni is, hiszen az élet nem áll meg és Arabella is azon van, hogy mielőbb fel tudja dolgozni a történteket.

Ebben nagy segítségre vannak a barátai, a színészkedéssel próbálkozó Terry és a meleg Kwame. A hármuk kapcsolata nemcsak azért van jelen, hogy Arabella olykor konfliktusokkal terhelt, mégis támogató közegét adja, hanem ők maguk is kapnak értelmes, önmagukban is megálló saját történetszálakat, amelyek újabb kérdéseket vetnek fel a szexuális visszaélésekkel kapcsolatban más és más szemszögből.

A lineáris történetmesélést időnként flashback-ek tarkítják, így kapunk például bepillantást Arabella-ék gimis időszakába, ami csak még inkább színesíti a családjával és a barátaival való kapcsolatát. A trauma feldolgozást és azt a megfoghatatlan, lebegő állapotot pedig, ami ilyenkor jellemző, az álom-szerű jelenetek erősítik. Coel remek érzékkel nyúl tabu vagy ritkán feldolgozott témákhoz, nem fél a komikus oldalát is nézni a komoly dolgoknak, miközben mindvégig őszinte és hiteles marad.

Az epizódok közben a néző nem tud szimplán külső szemlélő maradni, annyira szuggesztív az egész megvalósítás, a rendezésen, a játékon, a zenén át, hogy azonnal magával rántja és ő is Arabella-val együtt megy végig ezen az érzelmi hullámvasúton.

A kritika elején azt mondtam, hogy ez egy fontos sorozat. Nem azért mert tanmese lenne arról, hogy a szexuális erőszak rossz (hisz mind tudjuk, hogy nyilván az), hanem mert itt a hangsúly az áldozaton (áldozatokon) van, és arra a ritkán szóba kerülő dologra fókuszál, hogy mi történik vele, az emberrel, milyen nyomot hagy rajta az erőszak és hogyan válik újra a saját életének alakítójává.

És persze azon is, hogy mi történik az elkövetővel? Lecsukják, az áldozat bosszút áll rajta vagy épp megbocsát? Ezek mind lehetséges szcenáriók, és fontos lépcsői lehetnek a traumafeldolgozásnak, de ahogy a sorozat bemutatta, az elkövető csak egy szereplő a történetben, a főhős az áldozat, az ő sorsa kell, hogy érdekeljen minket elsősorban, az az, ami igazán számít.

3 hozzászólás Ne habozz!

Federer - 2020. 09. 08. 22:27

Hát, igen, ezt tipikusan mindenkinek látnia kell, aki nem csak a szemét befogva akar rózsaszín álmokat vagy hamis elképzeléseket kergetni… Tetszett, hogy milyen témákat vettek elő benne, abszolút nem erre számítottam, és nem ilyen tálalásban, amikor kiderült, hogy jön ez a sorozat.

És most mindenki nézheti meg a Chewing Gumot. Mármint, akinek tetszett a hangvétel.

Python - 2020. 09. 09. 14:53

Jó és fontos sorozat! De sajnos nem lesz belőle a széles tömegek sorozata, mert intellektuálisabb humora és témamegközelítése van az alkotónak, mint az a szélesebb nézőközönséget jellemezné. :(
Nekem tetszett, 8/10, de az utolsó pár epizódra elfogyott a lendület.

Neel - 2020. 09. 10. 21:16

Jól indult, de a második fele az évadnak azért csalódás. A főszereplő csaj nekem végig unszimpatikus volt annak ellenére, hogy természetesen sajnáltam, ami vele történt.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de megtartjuk magunknak)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz