login |

Tha Haunting of Hill House: az 1. évad – írta jack_bauer

2020. 10. 08. 15:50 - Írta: vendegblogger

17 hozzászólás | kategória: antológia, kritika,

Az eddigi legjobb horrorszériával van dolgunk? Nem ma fejeztem be a Netflix 2018-as hatalmas durranását (A Hill-ház szelleme magyarul, de elég helytelenül…), de még mindig tisztán élnek bennem azok az érzések, melyeket Mike Flanagan vizuálisan konkrétan beleépített a tudatalattimba. Ilyen sorozatélmény nem sokszor éri az embert, és bár nem szokásom túlzásokba esni, ezúttal a 10/10 nem maradhatott el részemről.

Szóval mondanom sem kell, hogy mennyire várom a holnapi “folytatást”, de addig is, mivel nem volt írás az első szezonról, elevenítsük fel, hogy miért is volt ennyire jó.

Shirley Jackson 1959-ben megjelent, azonos című, gótikus horror novelláját egészen parádésan gondolták újra, a klisékkel teletűzdelt ijesztgetés helyett pedig kaptunk egy lélektani horrornak álcázott mély karakterdrámát, melyben eszementül fontos kérdéseket feszegetnek: hogyan határozzák meg a gyermekkorban elszenvedett sérelmek a felnőtt ember mentális állapotát? Mit jelent örökölni valamit, ami negatívan hat majd a személyiségünkre, meg úgy egyáltalán: mitől felbecsülhetetlen dolog az, ha a családtagok számíthatnak egymásra?

Ennyi kérdést 10 epizód alatt majdhogynem lehetetlen kellő precizitással megválaszolni, de a Hill House-nak úgy is sikerül, hogy mellette kellően nyomasztó atmoszférát is sikerül kreálnia, mi több, a kissé háttérbe szorított félelemkeltésnek is bőven jutnak erős pillanatok. Jackson klasszikusát nem fogom szóról szóra elmesélni, maradjunk annyiban, Flanagan megfelelő tisztelettel, némi szerkesztéssel ugyan, de talán erőteljesebben tudta bemutatni az USA-ban mindmáig legendásan kedvelt (és rettegett) történetet.

Az írói és rendezői bravúrok valóban egymást követik, mert a Hill House valami eszméletlenül elegánsan lett újragondolva, s olyan eszközökkel mutat be egy közel 60 éves sztorit, amellyel gyakorlatilag úgy teremt kultuszt maga körül, hogy sokáig emlegetett zászlóshajóvá válhat a Netflix történetében.

A sztori szerint, 1992 nyarán, a Crain-família új házba költözik, méghozzá a felújításra váró Hill House-ba, amely egy röpke megállónak tekinthető Crainék életében, minek után a két szülő, Hugh és Olivia gondos renoválása újabb költözést ígér, méghozzá álmaik otthona felé. Nyilván az álom valóban álom marad, s az első epizód azonnal in medias res üti fel az alapkonfliktust: Hugh, a családfő az éjszaka közepén rázza fel gyerekeit, s betessékelve azokat a családi járgányba, rögvest elmenekülnek a házból, miközben Olivia a sötét éjszakában látszólag az ablakon keresztül szemléli az eseményeket.

Nem titok, a Hill House több szálon akar cselekményt építeni, ráadásul az idősíkok közötti ugrálás csak tovább bonyolítja ezt – néha már-már túl bonyolultan és nehezen értelmezhetően. Mégis, a végeredmény valami olyan vizuális és lelki élményt nyújt a nézőnek, amit nem igen láttunk még horrornak nevezett, fű alatt besurranó újonc sorozattól.

Jól kivehető Flanagan munkáján, hogy az első öt résszel kvázi felvezeti az erőteljes végjátékot, ami a hatodik etapnál kezd magasan kicsúcsosodni (s szerintem ott ér igazán a THoHH a tetőpontra). A tovább mögött inkább spoilerekkel folytatnám, mert a felszínt kapargatva nem igazán lehet az évadról beszélni.

Míg az első részekben karakterépítésben mutatja meg a készítő, hogy miként kell ezt az egészet mesterfokon űzni, addig az utolsó felvonás megpróbál magyarázatot és kőkemény pontot tenni a történet végére.

Ahogy Hugh kimenekíti gyermekeit az éj közepén, csak szép lassan derül rá fény, kinek milyen felnőtt életet dobott a gép: Stevenből sikeres (ál)horror-író lett, Shirley a temetkezési vállalkozásában próbál feledni, Theo a gyermekpszichológián keresztül szeretne megbirkózni látnoki képességével, míg a hányatott sorsú ikreknek, Nellnek és Luke-nak csak a szenvedés jutott. Nell ráadásul már az első epizódban a másvilágra kerül, s tulajdonképpen az ő halála rántja újra össze a famíliát.

Ettől függetlenül sokáig gondolkodtam azon, ki az igazi főszereplője a történetnek, azon túl, hogy engem, mint nézőt, melyik szál érintett meg a legjobban. Szerintem Flanagan is ilyesmire játszhatott, mert ha valakinek a sorsát 10 részen keresztül igazán szívén viselte az ember, az minden kétséget kizáróan a kábítószerbe menekülő, gyakorlatilag csődtömegként szédelgő Luke-é volt. Így valahol össze is fut a kettő. (Itt jegyezném meg, hogy Oliver Jackson-Cohen élete alakításában tölti meg mély érzelmekkel a karaktert, s ebben a parádézásban a többi színész is kegyetlenül erősen teljesít.)

Egyáltalán nem csodálom, mert egy karakterdrámának ezzel kell leginkább operálnia, mivel a Hill House-ban nem az ijesztgetés, a jump scare-ek töltik meg izgalommal a cselekményt, hanem a zseniálisan megírt és előadott párbeszédek, monológok (emellett apró, de annál fontosabb kérdésekben is állást foglal, mint például a pedofília). Nem akarok valótlant állítani, de talán az elmúlt évek AAA-s sorozatainak legjobb alakításainak lehetünk szem és fül tanúi. Két kezemen sem tudom megszámolni, hány olyan jelenete volt a szériának, amely megmaradt a fejemben az erőssége miatt.

A rutinos Timothy Hutton szerintem zseniális, de Carla Gugino (ő különösen), Michiel Huisman és Kate Siegel is kiválóak (nem véletlenül nagy kedvencei és állandó szereplői Flanagan munkáinak). A kölyök Luke például szintúgy telitalálat, a kicsi Nell kimaxolja a cukiságfaktort, Shirley és Theo gyermekkori megfelelőire pedig olyan gyerekszínészeket sikerült találni, akik egyrészt kiköpött másaik a felnőtteknek, mellette pedig hitelesen is játszanak.

Az, hogy a ház milyen démonokat és szellemeket rejt magában, másodlagosnak éreztem. Baromira nem érdekelt (vagy csak kevésbé), hogy mi sétál el épp a háttérben, vagy milyen figura járkál éjszaka a folyosókon, mert mindezek csak asszisztálnak a fő mondanivalóhoz: ha nem vagyunk elég szerencsések, a démonokkal gyermekkortól kezdve, életünk végéig együtt kell élnünk.

Míg Steven meg van arról győződve, hogy valamiféle mentális deformáció okozta anyja és Nell halálát – hiszen ő sosem látott szellemeket -, addig Shirley problémái sem ijesztő alakokban öltenek testet: a halál egész életében meghatározó szerepet játszik temetkezési vállalkozóként, a munkát megkövetelő precizitás pedig a legmélyebb kapcsolati szintekig rágja magát. Luke démonjai ugyanakkor láthatóan jelen vannak az életében, de ezeket a kábítószer hatásainak is betudhatjuk. Nell látomásai pedig örökletesek is lehetnek (például az örökletes betegségre sokat mondó jelenetek azok is, mikor önmagát látja gyerekkorában a törött nyakú nő képében – kvázi az elkerülhetetlen emberi sorsot szimbolizálva ezzel), ahogyan azt Steven is állítja.

Egyedül Theo az, aki láthatóan „normális életet” él, olyan képességek birtokában, amelyek teljesen egyediek és szokatlanok: intuitív módszeren keresztül tud az emberek bőre alá férkőzni, s képes meglátni olyan dolgokat, amelyek számos alkalommal értelmet adnak gyermek páciensei különös látomásainak. Ez persze nem igazol semmit, hiszen Theo megérzései másból is fakadhatnak, ergo a 10 epizód alatt egyértelmű bizonyíték nincs azt illetően, hogy a Hill House-t tényleg körbejárja valamilyen túlvilági entitás, vagy “csak” mentális zavarok tömkelege elevenedik meg a képernyőn.

Az anya, Olivia tettei sem igazolják feltétlenül a szellemek tevékenységét: gondoljunk csak bele, az aurás migrén, az alvásparalízis mind-mind olyan tünetek, amelyek magyarázatot tudnak adni az anya viselkedésére, látomásaira, egyúttal hozzá is járulnak ahhoz a magyarázathoz, hogy a családanya valamilyen mentális betegség révén tette, amit tett. Az, hogy a gyerekekkel mérget próbál itatni, már a végső stádium volt a széthullást illetően, hiszen egyedül nem akart távozni, így vitte volna magával Luke-ot, Nell-t és a gondnok házaspár kislányát, Abigailt is.

A kulcs ebben a kérdésben Hugh, a családfő. A 10 epizód alatt végig azt állítja, hogy valami él a Hill House-ban, valami elvette tőle a feleségét, s máig fogva tartja a falak mögött. A kérdés csupán az, hogy honnan közelítjük meg a dolgokat: a racionalitás felől vagy engedünk a képzeletnek?

Mert gyakorlatilag a Flanagan-féle The Haunting of Hill House erre épít, a kettősségre: vagy elhiszed, hogy a kísértetek ott vannak, vagy pedig magyarázatokkal állsz elő minden pillanatában. Szerintem észérvekkel Hugh viselkedése is magyarázható: képtelen volt elfogadni és megérteni, hogy felesége beteg lett, saját gyermekeit meg akarta ölni, majd öngyilkossághoz folyamodott. Józan ésszel belegondolva, ezt tényleg képtelenség lehet feldolgozni. Sőt, valamelyest utalások is vannak arra, hogy a családfő poszttraumás stressz-szindrómában szenved, elég csak Olivia folyamatos jelenlétét megfigyelni, illetőleg a kissé kommunikáció képtelen személyiséget.

Hugh nem tud a gyermekeivel értelmes kapcsolatot ápolni, mert rögeszmésen egyetlen témában tud közös pontot találni velük: a Hill House kapcsán. Ebből a szempontból tényleg „van valami” a házban. Aztán polemizálhatunk arról, hogy számos alkalommal megerősítik a szereplők, tényleg nem evilági entitásokkal van dolguk, másrészről viszont mintha Flanagan is két síkon lavírozna: a nézőre bízza, hogy mit higgyen. Ezzel pedig két tábort is kielégít, mellette bedobja a mentális törések kérdését, melyek kezelésének elmulasztása, ki nem beszélése az egész életünkre hatással lehet, egyúttal leteszi a voksát a családi összetartás fontossága mellett (főként Nell és Luke egyéni küzdelmeit illetően).

A kiváló zenei aláfestésen túl valami brutális képi világgal taszít minket a mélybe a Hill House. Nem tartom magam akkora junkie-nak, hogy minden széria operatőri munkáját fejből előhúzzam, de amit a hatodik részben produkáltak Flanaganék, azt majdhogynem páratlannak érzem.

A nagyrészt egy térben (ravatalozóban) játszódó epizód ugyanis egyedülálló technikával készült: közel 15-20 percen keresztül, vágás nélkül tudták felvenni a jeleneteket. S azért az idősíkok miatt kaptak jelenetet a gyerekszereplők is, Flanagan egy későbbi interjúban azt is kifejtette: a színészi teljesítmények elképesztőek voltak, mert már elsőre is, hiba nélkül nyomták le a színészek a sok-sok oldalas párbeszédeket.

Ezen túl is remekül van fényképezve a sorozat, minden porcikájából árad a profizmus, a különböző színekkel is jól játszottak: nappal a Hill House kvázi paradicsomi, de antik helyszínnek tűnik, éjjel pedig a sötétkék árnyalatoké a főszerep, sok-sok vörössel vegyítve (az ajtó is, ugyebár). Egy a lényeg: a képi világ óriási „segítség” volt ahhoz, hogy a néző is kemény érzelmi hullámvasútra üljön fel, néhol pedig már annyira depresszívnek éreztem az egészet, hogy egy rész megnézése bőven elég volt arra a napra.

Dudley-ék felbukkanásai például mindannyiszor valamilyen rossz érzést keltettek bennem, még szellemnek is gondoltam őket (egyfajta regélői voltak a házról kialakított félelmetes képnek), holott nagyon is valósak voltak, ahogy a tragédiáik is (Abigail szellemként való kezelése is remek húzás volt, s nagyon ütött a végén, persze akkor már lehetett erre a fordulatra számítani).

A sztori lezárását kereknek mondanám, valószínűleg minden a helyére került, ami két szempontból jó: én speciel 10 részen keresztül izgultam az összes szereplőért, így örültem a kvázi pozitív végkicsengésnek – valamint az sem elhanyagolható tény, hogy a történet kereksége miatt nem kapunk folytatást a Hill House-nak. Jön majd egy másik történt, az a Bly Manor-ről.

Mindent összegyúrva, a The Haunting of Hill House-t formabontó sorozatnak éreztem mind történetmesélés, mind megvalósítás terén, amelyet talán túlzás is horrornak nevezni. Crainék sztorija ennél jóval több műfajt kever, rendkívüli profizmussal.

17 hozzászólás Ne habozz!

winnie - 2020. 10. 08. 15:57

nálam minden idők egyik legjobbja lett, sima all time top 20, de talán top 10 is. szinte minden szinten nagyon erős volt, elsősorban családi dráma, és csak másodsorban horror, de piszok jól működik, nagyon erős az érzelmi komponense. ez az a típusú sorozat, amiről piszok sokat tudnék írni vagy beszélni, nem csak a szezonról vagy egy részről, de még egyes jelenetekről is.

de már két éve sem hittem, hogy túlzottan népszerű lesz majd, meg is lepett, hogy bőven akadtak nagyon pozitív visszajelzések.

Reamreal - 2020. 10. 08. 16:27

Én nagyon dühös voltam a sorozatra, mert nagyon akartam szeretni, minden porcikája pazar volt. Az ötödik rész volt maga a katarzis, konkrétan a “The Bent-Neck Lady” volt szerintem az évad fináléja és onnantól zuhant a minőség és kaptam egy olyan zárást összedobott lezárást… bárcsak ott kikapcsoltam volna. Addig 10/10 volt, de a lezárás rémesen gyenge lett és erőtlen.

stargatelost - 2020. 10. 08. 17:34

Nálam is a vége csapta el az egészet, ahogy felettem írják, mert amúgy valóban egy remek sorozat lett, a Bent-Neck Lady csavar zseniális, a 6. részről pedig tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Az is tetszett, ahogy minden rész mindig valaki másra fókuszált.

Valószínűleg már csömöröm van a sok AHS szellemes évadtól, de csak a szememet tudtam forgatni a végén… mármint hogy az lesz szellem, aki a házban meghal, és akkor gyorsan be kell vinni, hogy ott halljon meg… *bored sigh*

wickee - 2020. 10. 08. 17:41

Top 10-es sorozat lett nekem is, már többször újranéztem. :D A legutóbbi újranézésnél azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon a család még életben levő tagjai is oda mennek majd meghalni, hogy aztán örökre együtt “éljenek” szellemként? Vagy ez már végképp túl szirupos? :D

spetra - 2020. 10. 08. 17:43

Nem gondoltam volna, mikor anno random belefogtam, hogy mennyire nagy hatással lesz rám ez a sorozat. Legalább háromszor megnéztem, ha nem többször, elolvastam a könyvet, interjúkat… egyszerűen zseniális, mennyire jól össze van rakva, minden apró részlet számít, nem csak történetileg is, de megvalósításban is.
Imádtam a puzzle-szerű építkezését, hogy minden szereplő szemszögét megismertük egy-egy részben, és mindenki része kellett ahhoz, hogy összeálljon az egész kép (pl. az első részben Luke és Steve találkozása Steve szemszögéből, vs. a negyedik részben Luke szemszögéből).
És tényleg rengeteg apróság volt, amiket első nézésre észre se lehet venni, ilyenek a háttérben bújkáló szellemek (én magamtól anno csak egyet vettem észre, a legelső jelenetben – de azt kb. szó szerint az arcunkba tolták), a Red Room rejtélyére is rengeteg utalás volt (elejtett megjegyzések, az ablak, a színek…).
Egyébként én személy szerint a paranormális értelmezés pártján állok, de ettől még ugyanolyan erős benne az emberi dráma.

wickee - 2020. 10. 08. 17:47

Bocs a dupláért, de még valami eszembe jutott, amire többszöri újranézés után se jöttem rá. Hogy tulajdonképpen mi is ez a ház? Ugye általában az ilyen házközpontú horrortörténeteknek az az alapja, hogy indiántemetőre épült stb… De itt semmi ilyesmi nem volt, legalábbis nem rémlik. Tehát hogy lehet eredendően gonosz egy ház és hogy ragadhatnak ott szellemként azok, akik meghalnak benne? Meg eleve miért őrülnek meg páran?

winnie - 2020. 10. 08. 17:50

hogy én is: nekem kicsit hiány érzetem volt annak kapcsán, hogy nem derült ki valami nagyobb múltbéli mitológia, durva emberi disznóság, ami ilyenkor szokott, csak annyi, hogy a ház, de a vörös szoba szuper jó volt, főleg, ahogy előre felvezették.

wkolomp - 2020. 10. 08. 17:51

Ki volt a holttest a falban? Csak a fickó befalazta magát és annyi?

wickee - 2020. 10. 08. 17:52

Az csak annyi volt, hogy befalazta magát az a pasi, mert picinek érezte magát, vagy mi… azért lett utána a szelleme brutálisan magas.

Shannen - 2020. 10. 08. 17:55

Jó rég volt már ez az évad, ilyen részleteséggel biztos nem tudnám elemezni, de az biztos hogy nekem is 10/10esként maradt meg. Nagyon meglepett ezzel a baromi erős karakterdrámával, miközben sima horrorra számítottam.
Tényleg minden nagyon egyben volt, szerintem is nagyon kerek volt a sztori, nekem semmi bajom nem volt az évad második felével.
Az 1×06 máig az egyik legkiemelkedőbb sorozatepizód amit valaha láttam.

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy hasonlóan ütős és gyomorbavágós lesz-e a Bly Manor.

motch - 2020. 10. 08. 18:16

Az a 20 perces váGatlan jelenet nekem benne van minden idők legjobb jelenetei között, vagy százszor megnéztem már, zseniális. Viszont a vége nekem se tetszett annyira, nem szeretem ha az ilyen szellemes sztorik túlságosan szájbarágják a befejezést ha már eddig hagyták a nézőt gondolkodni akkor most miért nem?? Ettől függetlenül 10/10 abszulút nézős.

dexike3 - 2020. 10. 08. 18:36

nekem a virrasztós epizód tetszett, amikor az öreg is visszatér.

Alex - 2020. 10. 08. 19:30

Nekem nem sikerült megszeretni, ettől függetlenül nem rossz.

Trallala - 2020. 10. 08. 21:56

Brutálisan jó első évad volt. Remélem a második évad is hozza ugyanezt a szintet. Holnap kiderül.

m.anna - 2020. 10. 09. 13:47

az év sorozata volt nálam (mert csak most pótoltam). hozsannákat tudnék zengeni róla, milyen jól van megírva, megrendezve, mekkorákat alakítanak a színészek. és a gyerekszereplők! h egyik se idegesítő, v túl megcsinált, v túl cuki. az ahogy a könyvhöz nyúltak,szintén nagyon elegáns. a végénél úgy éreztem, talán 8 epizód jobb lett volna. de akkora élmény volt, h befogom a számat és nem keresek benne direkt hibát. nagyon várom a másodikat, …és kicsit félek is tőle.

m.anna - 2020. 10. 09. 14:18

@wickee @winnie h miért nincs megmagyarázva a “háttértörténet”: a shirley jackson regényben a ház egyszerűen “gonosz”. “…valahogy néhány forma furcsa egymáshoz való viszonyulása, egy-egy rosszul álló peremszeg, a tető és az ég találkozása azt eredményezte, hogy Hill House átkozott helynek tűnt, sőt még félelmetesebbnek, mert úgy látszott, mintha Hill House homlokzata élne: vakablakok figyelnek, párkányzat szemöldökök húzódnak kárörvendő ablakpillantások fölött.” “… ez a ház azonban úgy tűnt, valahogy saját magát formázta meg, saját tervei alapján állt össze, nőtt magasabbra az építők keze alatt, hozta létre önmagát (…)az emberiségnek tett bármiféle engedmény nélkül. (…) Ördögűzés nem képes megváltoztatni egy ház szellemét, Hill House ilyen marad, míg le nem romboltatik” stb. A regényben az írónő említi Hilléket, akik építtették, hogyan tette tönkre a ház az ő családjukat is, és kb. ennyi. Nem rak mögé különösebb mitológiát (eleve semmit nem magyaráz el). Szerintem ez Flanagan-ék felől egy alapvető tisztelet volt, hogy nem találtak ki mögöttes történetet – így is éppen eléggé át lett dolgozva, skkal de sokkal “horrorabb”, mint a könyv.

Florabell - 2021. 02. 28. 22:35

Én azon kevesek közé tartozom akik előbb látták a Bly Manort, mint a Hill House-t, így most kicsit csalódott vagyok, mivel a Bly Manor sokkal jobban hatott rám. Úgyhogy én is megerősíthetem, azt a nézetet, hogy nem szabad az egyiktől a másikat várni. Engem speciel jobban érdekelt a rejtély megoldása, mint a karakterek kálváriája, szóval leginkább a hàttérsztori elmaradása okozott csalódást. Ezt a hiányosságot aztán a Bly-nál talán túlzottan is bepótolják Flanaganék. A fordulatok, és az elején az egy rész-egy karakter koncepció egyébként nagyon bejött, és a vörösszoba rejtélye is talált. Tényleg egyedül az ok hiányzott, meg a kísértetek háttértörténete. Az még külön jó volt, hogy nem halálra rémiszteni kívántak a kísértetekkel, hanem közelebb hozni őket, mint megoldandó problémákat. A végére teljesen familiáris viszonyba kerültem az összessel. A befalazott bácsi története külön pluszpont nálam a sorozatnak.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz