login |

The Third Day: vége az 1. évadnak – írta Shyllard

2020. 10. 21. 21:30 - Írta: vendegblogger

6 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

A Sky/HBO-sorozat pilotjáról, első három részéről már született írás, illetve a Nyarat követő Őszről is van egy külön poszt, így az évad lezártával elsősorban az utolsó, Telet felölelő epizódról fogok írni. A széria erényeiről és hátrányairól már jócskán volt szó, ugyanazon pontokra nem fogok visszatérni, kivéve összehasonlítás gyanánt.

A még negatív véleménnyel rendelkezők sem nagyon vitathatják, hogy valami nagyon szokatlant tudott nyújtani a Harmadik Nap az évad első felében. Egyéni szempont alapján ez lehet jó, vagy rossz, de biztos hogy a sorozat párját ritkítja nem csak az HBO-n vagy a Sky-on, de minden további csatornán is. Ennél fogva, stílusban és hangulatban mindenképpen magasra tette a lécet Jude Law tortúrája, aminek folytatását én magam is erős kétségek között vártam.

A tovább mögött spoileresen folytatom, aki fordulatok lelövése nélkül kíváncsi mit tud nyújtani a széria, a már említett írásokban találhat bemutató szövegeket.

Szerencsére, a 4. epizód tudta tartani a lépést, az időbeli ugrásnak köszönhetően hiába állt végre össze a kép a fejünkben a félévadzáró után, ismét első részhez hasonló sötétben tapogatás vehette kezdetét. Összehasonlítva az 1. és 4. részt, számomra az utóbbi mindenképpen élvezetesebb volt. Már valamennyi ismerettel rendelkeztünk Osea-t és lakosait illetően, így az újra felbukkanó helyszínek és szereplők egytől-egyig fokozták a baljós hangulatot. A színes nyárt a szürke tél váltotta fel, s rögtön egyértelművé vált, hogy valami nagyon elromlott a szigeten. A kérdésre, hogy mi, nem kaptunk könnyen választ. 

A kiégett, életkedvüket vesztett vidám és mániákus helyiek jobbára hiába tündököltek negatív szerepekben, az hogy efféle embereket képes valami ilyen mértékben letörni, nagyon érdekes ízt adott a 4. epizódnak. Az omladozó, megrongált épületek, a helyi tisztaság eltűnése, a már palástolatlan agresszió nem csak az új jövevények, de egymás iránt is kendőzetlenül feltűntek. A Martin házaspár továbbra is zseniális volt és tökéletesen reprezentálták a váltást, míg az előző írásomból kihagyott John Daeglish Larry-ja is képes volt megmaradni az ellenséges erők manifesztációjaként.

Pár új helyi megjelenítésével pedig sokkal életszerűbbé vált maga a sziget is, mutatva, hogy nem csak egy nagyon szűk kör irányítja itt a dolgokat. Utóbbinak én nagyon örültem, hiszen számtalan kisvárosi sorozatban belecsúsznak a csapdába, hogy egy pár száz fős faluban csak ugyanazon 10 ember körül forog minden. A vezetők továbbra is jelen vannak, de pl. Paul Kaye cowboy-ja új aspektusait tudta bemutatni a közösségnek, minden más újonccal egyetemben.

Azért is írtam először magáról Osea-ről, mert lényegében maga a sziget a sorozat főszereplője. A karakterek terén, ezúttal Jude Law-tól Naomie Harris Helen-je vette át a stafétabotot, gyermekeivel osztozkodva a feladat terhén. A 4. epizód végi nagy leleplezés nem igen okozhatott senkinek sem meglepetést, igyekeztek palástolni a két főszereplő kapcsolatát, de az első pillanattól kezdve egyértelmű lehetett miről van szó. Ennél fogva a cliffhanger leleplezés számomra nem is igen működött.

A lezárással ellentétben viszont minden további pillanat méltó folytatása volt az első három résznek. Erős színváltás következett be, az új karakterek megismerése is többi-kevésbé ügyesen volt megoldva, Helen-t Sam-hez hasonlóan nem feltétlenül varázsolták kedvelhetővé, de mindenképpen egy olyan karaktert állítottak a központba, akinek tudtunk szurkolni.

Saját belső küzdelme Nathan elvesztésének gyászával a feldolgozási folyamat teljesen más oldalát tudta bemutatni. Az eddigi, reményteli vágyódást, ami az apát jellemezte a tagadás és felejtés váltotta fel, amely érzelmekhez a színváltás remekül közrejátszott.

Az időbeli váltásnak, a sziget újbóli, eddig ismeretlen helyeinek felfedezésével pedig egészen ijesztő jeleneteket sikerült produkálniuk, ami az eddigieket annyira nem jellemezte. Az anya és gyermekei kutatása az épülő házban engem a székhez szögezett, hiszen az előzményekből már tudhattuk, hogy gyermekéletek sem feltétlen szentek a készítők szemszögéből.

Hiába keltették fel a reményt azzal, hogy Jude Law nélkül is simán megy a sorozat, az ötödik résszel sikerült minden jóindulatomat is teljesen lerombolni, ami valamennyire átfolyt az évadzáróba is, bár ott már kisebb minőségbéli javulás mutatkozott. Katherine Waterston éles jellemváltása még úgy-ahogy megmagyarázható volt, viszont az utolsó epizódban is említett gyermekei elhanyagolása már annál kevésbé

Úgy éreztem valahogy őrület kezdeti szakaszát próbálták vele ábrázolni, de a háttérbe szorításával ez nem igen sikerült. A kezdésben egy mindennél fontosabb elemet emeltek ki róla, márpedig, hogy a két lánya az élete értelme, s az eltaszításuk egyszerűen sehogy sem lett megmagyarázva.

Lehet nekem maradt ki csak valami, elképzelhető, hogy az új csecsemő jelentőségteljes születésével és sorsfordító következményeivel mindez támogatható, de nekem nem vált be. Vezetői pozícióba való emelése bár megkérdőjelezhető, a sziget közösségének működése szempontjából teljesen rendben volt, hiszen új leszármazottal a hasában, státuszbéli előjutása Osea-n belül logikus esemény.

Ehhez hasonlóan az 5. rész sem igen működött, nagyon átmeneti és építkező volt, így jelentőségteljesebb dolgok nem történtek a születést leszámítva, illetve a végén levő megtalálását Sam-nek. Külön negatívum volt a két gyermek előtérbe állítása, akik közül Ellie sztorija csak szimplán érdektelenre sikeredett, míg a kisebb Talulah klasszikus sorozatos gyermekbetegséget kapott el, amiből egészen az utolsó pillanatokig nem tudták kigyógyítani. Butaság, amit elkövethetett elkövetett

Emellett az őt játszó Charlotte Gairdner-Mihell valami borzalmasan játszott. Nem szeretem ennyire kiemelni mikor gyermekszínésszel vannak problémák, de itt mivel előtérbe is helyezték, s ezáltal a többi színésszel összehasonlíthatóvá tették őt, nem tudom szó nélkül hagyni. Jobb lett volna a háttérben tartani, s Talulah és Jess konfrontációja közel röhejesre sikeredett.

Az évadzáróra az előbbiek fényében az én szememben hatalmas teher nehezedett, hiszen nem csak be kellett fejezni Sam és Helen sztoriját, de a kisváros történéseinek ívére is pontot kellett tennie, miközben valahogy újra meg kellett váltania a Harmadik Napot a borzalmas ötödik részt követően. Látva a befejezést úgy érzem többé-kevésbé ez sikerült is a készítőknek, még ha nem is olyan maradéktalanul, mint ahogy arra a harmadik epizód lezárásakor lehetett számítani.

Először a legfőbb negatívumot említeném meg. Jess-ről már ejtettem szót, de hozzá hasonló gyermekelhanyagolási probléma Sam-nél és Helen-nél is felütötte a fejét a lezárásban. A család szétszabdalása az előző epizódban egyszerűen nem működött, s itt a folytatásban ahogy foglalkoztak ezzel annál kevésbé. Ugyanis nem is foglalkoztak vele.

Megbocsáthatatlannak tartom, hogy egy sorozat, ami ennyire a szülő-gyermek kapcsolatot helyezi központi konfliktus forrásába képes volt bemutatni azt, ahogy anya és apa a két lányukkal nem is foglalkozva szalad az életükért, miközben alig ejtenek egy-két szót gyermekeikről. Talulah megtalálása teljesen véletlenszerű volt, míg Ellie szövetségváltogatása az eleinte pozitív karaktert egy elég negatív irányba vitte el.

Ezen elemek ellenére viszont a történet lezárása mégis képes volt működni. Jude Law visszatérése Sam-ként továbbra is remek volt, s hogy ezúttal nem az ő szemszögéből, hanem elhagyott feleségéből láthattuk miket csinál megmutatta más oldalát is. Az eleinte is megjelenő sötét oldala az időugrást követően teljesen átvette az irányítást felette, s a gyengeségei már nem csak részei voltak, hanem fő elemeivé váltak a karakternek.

Egyszerre volt szomorú, ijesztő, de mégis megérthető a karakter. Sam története remek ívet futott be, s bár tényleges lezárást nem kaptunk nála, tragikus bemutatása, hogy mi történik, mikor valaki nem képes szembenézni a gyászával maradandó élményt tudott nyújtani.

Az pedig, hogy a visszatérése több volt egyszerű visszautalásnál, pedig Helen-nel való interakcióinak voltak köszönhető. A gyász két oldalának találkozása erőteljes, érdekes és drámai jeleneteket produkáltak, nem utolsó sorban a két színész játéka miatt. Naomie Harris a többi színészhez hasonlóan mindent beleadott. Karaktere férjével ellentétben valamennyire képes volt megkapnia feloldozását, bár a lezárásnak köszönhetően nem tudjuk, hogy megkegyelmezett-e neki a történet. Nem is számít, hisz elkezdett szembenézni problémáival, ezzel felül is kerekedve nem csak önmagán, de Osea-n is.

A sziget sorsa pedig megint kapott egy lezárást, ezúttal még baljóslatúbbat, mint Sam hatalomátvételét. Jess megnyerte a háborút, de Helen-ék bevonásával elindult egy lavina, aminek köszönhetően Jude Law karaktere is elkezdett végre felelősséget vállalni a tetteiért.

A sötétség elragadta, de végre képes volt aktív főszereplővé válni az eddigi passzivitását felváltva, ami ki tudja milyen következményekkel fog járni. Őszintén nem is szeretném tudni mi fog történni, mert úgy érzem Dennis Kelly elmesélte, amit elakart, minden további már csak egy lerágott csont lenne.

Összefoglalva tehát a Harmadik Nap egy különleges hat résszel volt képes megajándékozni minket, amiben a gyász központi karakterként osztozott Osea lakosaival. A sziget közössége, ahogy előző írásomban is említettem számtalan érdekes társadalmi aspektusát volt képes bemutatni emberek együttélésének, amit szerencsére az utolsó három részben sem hanyagoltak el.

A sorozat egy érdekes vizuális élmény, szokatlan történettel és szereplőkkel, számos kisvárosi rejtélyes szériabéli közhelyek gyökeres fejre állításával, ami számomra mindenképpen az év legjobbjai között sorakozik. Képes volt saját útját járva kitűnni a minőségi produkciók tömegéből egyedi, s elgondolkoztató évadot leszállítva.

6 hozzászólás Ne habozz!

Shannen - 2020. 10. 21. 23:08

Nekem kellett a második három rész ahhoz, hogy úgy álljak fel az évad végén, hogy igen, ezt megérte végignézni és valóban egy nagyon különleges sorozatot kaptunk.
A második etap sokkal közelebb állt az én ízlésvilágomhoz, mind történetvezetésileg mind technikai megvalósítás szempontjából.

Azzal egyetértek, hogy az újszülöttel és a Nathan iránti gyásszal szemben, a többi gyerek furcsa módon háttérbeszorult mind Jess, mind Helen-ék oldalán. Itt szimplán egy elhibázott írói húzásról van szó szerintem, mert érezhetően az előbbiek voltak a fókuszban és az utóbbiakkal nem nagyon tudtak mit kezdeni. Azzal mondjuk nem értek egyet, hogy a Lula-t alakító kislány rossz lett volna, sőt szerintem kifejezetten jó volt a maga természetességével.

Ami nagyon szép volt az a gyász bemutatása Sam és Helen szemszögén át. Nagyon megrázó volt nézni minden jelenetüket, de főleg a konfrontációjukat miután Sam odavitte Helen-t a kisfiúhoz.

Nekem az nem jött le teljesen, hogy miért lett ennyire szuper fontos Jess és Sam gyereke, azon kívül, hogy Sam leszármazottja. Hiszen Ellie és Lula is Sam gyereke, ráadásul idősebbek, szóval nekik kéne az utódoknak lennie, nem? Pl ezért akarta Jess megölni Lulát. De lehet én néztem be valamit. Mindenesetre Jess végig nagyon irritált, bár ez lehet szegény Waterston miatt van, sajnos őt még nem sikerült semmiben igazán megkedvelnem.

Összességében tetszett, hogy két ennyire különböző félévadot kaptunk, nagyon szép kerek egészt adott ki a végére. Jude Law előtt meg századszor is le a kalappal. Baromi megterhelő lehetett ez a szerep, és amit az Autumn-ban végigcsinált, az tényleg minden elismerést megérdemel.

Pont ezért jó, hogy a Peak TV korában élünk, mert ilyen különleges, igazán egyedi kincsek is elkészülhetnek, amik ugyan sose fognak óriási nézőtábort bevonzani, de legalább teret adnak az alkotói szabadságnak és a kísérletezésnek.

Geza Kovacs - 2020. 10. 22. 02:03

Szörnyű volt. Végig vártam a csattanót, ami majd értelmet ad ennek a hülyeségnek, mert az látszott, hogy sokat dolgoztak vele. De ez elmaradt. Valószínűleg lehetne valami rejtett szimbolikus értelmezést keresni az egészre, hogy mi mire utalt, stb., mint ahogy a Mátrixnál 21 éve tették sokan, sőt teszik azóta is, de a jól elkészített ilyen műveknél alapból is élvezhetőnek kell lennie a történetnek, ez meg nem volt az. Nagy csalódás. Legalább a fura vallásról lehetett volna némi szó, de azt is kihagyták.

dexike3 - 2020. 10. 22. 08:08

mivel minden részt megnéztem, nálam helyre kerültek a dolgok. bár érdekes, hogy az Autumn kétszer olyan hosszú, mint az adásba került epizódok. utóbbin nem tudom, hogy érdemes e egy rövid poszttal elintézni, vagy inkább ahhoz is kellene egy hosszabb írás.
a mitológiába így most nem is mennék bele.
a tippem nagyjából bejött a “halhatatlansággal” kapcsolatban. bár nem tudom, hogy csak a Father leszármazottaira vonatkozik e vagy sem.
Jess és Sam közös gyereke, azért is volt fontos, mert a szigeten született, Sam pedig nem. Sam ezért sem (meg másért sem, amit az Autumn fejt ki) vált be, mint vezető.
ha a sorozat parabolikus értelmezései közül szemezgetünk (mert lehet sok kapaszkodót találni a “9/18” részben), akkor az öregedő európai (vagy csak brit) társadalmak egyik kritikáját is felismerhetjük a sziget világában.
nekem ez az összetett világ (mégha a történet néhol döcögött is) nagyon tetszett és örülök, hogy nem folytatják, mert így kerek az egész számomra.

egyben biztos vagyok, hogy Osea szigetének turizmusa (amint vége a Covid-nak) biztos fellendül majd a sorozat hatására.

Kongatime - 2020. 10. 22. 12:25

A masodik fele az evadnak teljesen tonkre tette az osszhatas. Pedig nagoyn jol indultuk, egy The Wicker Man szeru story volt az elso 3 resz es abba is kellett volna hagyni ott.
A masodik harmas, de leginkabb az utolso resz teljesen tonkre tette az egeszet. Leginkabb a nonsense character motivaciok, mint pl Ellie partfoglalasa wtf volt.

elso fele 8/10
masodik 4/10
6/10 – not great, not terrible

Python - 2020. 10. 22. 21:31

Nekem a második fele az évadnak jobban tetszett, összességében egy igen érdekes mozgóképes alkotást láthattunk.

bara - 2020. 10. 28. 18:20

Elég ellentmondásos érzésekkel álltam fel a végén: egyrészt szuggesztív, valahol zseniális és nem tudtam abbahagyni, másrészt nem tudom, hogy fogalmazzam meg, de kiszívja belőlem az életet, mentálisan terhes, érzelmileg semmit nem ad. (Viszonyításképp: pl. a Killing ugyan más műfaj, nem épp feelgood az se, de ott nekem szóba se jött, hogy lecsapolná az életkedvet is belőlem.)

A zene viszont tényleg együtt “él”, univerzumot teremt a tartalomhoz, csak dicsérni tudom. https://www.youtube.com/watch?v=qu0ApJAgepQ

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz