login |

Pilot-mustra: How To with John Wilson – 1×01

2020. 10. 30. 15:50 - Írta: winnie

1 hozzászólás | kategória: kritika, pilot-mustra,

Az év csalódása? Azt hiszem, hogy ezt már ellőttem a Little Fires Everywhere-re (és, ha nem jön be, akkor a The Undoing-ra is el fogom), így mondom azt inkább, hogy az év legnagyobb koppanása volt nálam az HBO hibridszerű dokukomédia-sorozata, a John Wilson tanácsai. És, szemben az LFE-vel, most egy kritikusok által azért nagyjából agyondicsért darabról van szó, én meg kvázi tanácstalanul nézek körül, hogy “KOMOLYAN?”.

És nem hiszem, hogy az a baj, hogy nagyon vártam a sorozatot. John Wilson-t nem ismertem ugyan (itt a rövidfilmes munkássága a Vimeo-ról, amit mindenképp érdemes csekkolni, ha valakinek bejött a pilot – ugyanaz a stílus), de Nathan Fielder első HBO-s projektjéről van szó (executive producerként), és a koncepció is tetszett, miszerint egy félszeg, szorongó New York-i lakos gondolatait halljuk és szemlélődő kamerájának képeit látjuk.

HOW TO WITH JOHN WILSON – 1×01 – 3/10

Azt mondjuk nem tudtam (bár a címből igazán leszűrhettem volna…), hogy afféle epizódonkénti témakörbejárásról lesz szó, az első részben például azt tanulhatjuk meg, hogy kezdeményezzünk small talk-ot (csevegést? bájcsevejt? felületes társalgást?), és mindezt egyrészt olyan tétován adja elő, mint Joe Pera a Joe Pera Talks With You-ban, csak őt nem nagyon látjuk a képernyőn.

Szóval történetről nem nagyon lehet beszélni, nem nagyon van íve a pilotnak, inkább csak kisebb gondolati szegmensei, ami közben a small talk fogalmát járja körbe bizonytalankodva a narrátor. Azt, hogy hogy lehet kezdeményezni, hogy milyen témákat lehet bedobni, s teszi mindezt meglehetősen személyesnek tűnő tapasztalatok példaként való emlegetésével.

A fő gondom az volt a sorozattal, hogy nem vicces. Nyilván nem akar hasfalszaggató lenni, inkább csak a maga módján a képekkel és a szavakkal mosolyt csal az ember arcára még olyan dolgokkal is, amiken egyébként nem mosolyognánk, de azért valahol vártam, hogy megérintsen, és ez csak egyszer történt meg, amikor 15 perc körül a párokról mutatták a snitteket. Az kellőképpen érzelmes és melankolikus volt, de utána a váltás a mexikói spring break-re teljesen értelmetlennek és randomnak tűnt.

Oké, nem ismerem a hátteret, és az, hogy kiszúrták őt a tömegből az MTV-sek, az kőkemény WTF volt, és a Chris-interjúban is volt valami, de az összképet mindez már nem tudta nálam feljebb tornázni. Egyszerűen végig az volt a fejemben, hogy (majdnem) ugyanezt már láttam sokkal jobb sorozatban. Igen, a Joe Pera Talks With You teljesen más stílusú, és a How To with John Wilson a Nathan For You-val sem vethető igazán össze, de bármennyire is eredetinek érződik a széria, pont az eredetiség VARÁZSA hiányzott belőle számomra.

A képi anyag kapcsán olykor eszembe jutott, hogy van-e bármiféle tervezettség az egészben. Oké, tudom, hogy ha valaki rászán sok időt a “kukkolásra”, az utcák pásztázására, nagyon sok apró pillanatot el tud kapni, és ezek mindegyike egyedinek és különlegesnek hathat utólag kiválogatva, azt a kérdést generálva, hogy “ezt meg hogy sikerült?”, de akkor is furcsa volt látni a holttest elejtését vagy némelyik random snittet (főleg a Kyle MacLachlan-eset, amit utánaolvasva sem tudtam értelmezni), és volt beszélgető partner is, aki túl tökéletes volt (megint csak, nem tudom, hány emberrel próbálkoztak), de az SMS-váltás is furának érződött.

Ettől még, ha valaki Wilson-ra tud hangolódni, akkor élvezni fogja a sorozatot. Simán megértem a kritikákat (bár remélem, hogy akad negatívabb is, mert nem hiszem, hogy egyéniség lennék ezzel a letörtséggel), de szerintem az én álláspontomat is meg lehet érteni. Azt viszont el kell ismernem, hogy a képekhez írt szöveg helyenként nagyon szellemes és nagyot is szól ebben a stílusban előadva, bár nekem nagyon bénának tűnt a szó szerintiségre alapuló illusztrálásos megoldás.

Ennyi. Don’t @ me. Tudom, hogy mindenki imádja. Mármint, aki tudja, hogy mire számítson. (A folytatásban állványozás, memóriafejlesztés, bútor-letakarás, számlafelezés és rizottósütés témájában hallhatjuk John Wilson tanácsait. Szó se róla, felkeltették a figyelmemet, mert valahogy nem tudom elképzelni, hogy az utcaképeket miképp fogják behozni, de szerintem erőt veszek magamon.)

1 hozzászólás Ne habozz!

k.dave - 2020. 11. 15. 09:19

Hát a negyedik részben sikerült olyat látnom, amit nem hittem, hogy valaha streamingplatformon fogok :D Egyébként engem nagyon elkapott, de – és ezt nem egóból szeretném mondani -, mindenképp igényeltetik hozzá társadalmi-, szociális érzékenység, türelem és koncentráció. Tipikusan olyan, mint az élet, a részletekben rejlik a csodája.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz