Romantikus komédia, de a felnőttebb fajta. Aki legyintene a zsáner említése miatt, az ne tegye, a Netflixre a héten érkezett Szerelem és anarchia nem egy Emily Párizsban, hanem északi, pontosabban svéd hülyülés.

A történet középpontjában egy 40 körüli üzleti tanácsadó nő áll, aki épp új megbízást fogad el, egy könyvkiadónál kezd dolgozni, őket kell áthoznia a 21. századi digitális világba az aktatengerből. El is kezd ezen munkálkodni, de a 25 körüli informatikus srác nagyon zavarja, rosszkor fúrja a falat meg ilyesmi.

Aztán rögtön az első este, amikor Sofie egyedül marad az irodában, akkor magához nyúl (szokása), amit lefotóz a véletlenül valamiért visszajövő srác. Innen valami durva zsarolás is lehetne a főszál, de “csak” egy Mekis ebédet kér cserébe a kép letörléséért, és itt indul el egy játék közöttük, ami eleinte csak csínyszerű dolgokból áll, például a nő mászkáljon hátrafelé az irodában, de valahogy közelebb is hozza egymáshoz őket ez az évődős játékosság.

Mondjuk, valójában a nő életközi válsága az egyik oldal, hiszen a férje kőkemény realista, az mindennapok monotonak, amit masztizással enyhít a nő. A fiatal srácnál pedig daddy, vagyis mommy issues áll fenn, mivel anyuka nem szerette, ezért idősebb nők elfogadását keresi, és könnyen meg is találja, mert olyan K-drámásan szép. Talán. Annyira nem értek a férfi szépséghez, de tapadnak rá a nők.

Mindeközben viszont szerintem tök érdekes volt a könyvkiadó szála is, mert a felvásárlás fenyegeti őket, és többször is előkerül a művészet-ipar ellentét, amit mindig kedvelni szoktam. A könyvadaptációról szóló rész pedig *chef’s kiss*. Feldobta a “random munkahelyen” felnőttek összejönnek kliséket.

Igazság szerint amíg játékos volt a sorozat, addig nagyon tetszett, de a komolyabb részeknél szerintem nem ment elég mélyre, pedig olyan érzés volt, mintha akarna, főleg az utolsó két részben. Érdekes amúgy, hogy például ebben a svéd sorozatban az idősebb karakterekkel is teljesen normális mindenki, ráadásul még a szexualitás sem tabu. Sőt, a #metoo-s témák sem “cancel”, meg “Húha!” módon voltak elővéve.

Olyan egészségesebb volt az összhang. Már persze ha valakinél a családi problémák megcsalásos ábrázolása nem b*ssza be a kaput rögtön. Pedig ugye csak jól ki van forgatva a pasi csalja a feleségét klisé, amit már nagyon sokszor ábrázoltak sorozatokban és filmekben.

Az az igazság, hogy a finálé nem igazán tetszett, és ott visszaköszöntött a romantikus sorozatos hepiend dolog. Érdekes volt, hogy miközben ment egyre realistábba a történet, addig a végénél mintha ráébredtek volna, hogy ezt nem kéne, és visszaugrottak a mesevilágba.