login |

We Are Who We Are: vége az 1. évadnak

2020. 11. 08. 21:40 - Írta: Necridus

17 hozzászólás | kategória: Európa is létezik, kritika,

Luca Guadagnino. Na, kinek mi jut eszébe a rendező nevéről? Szerintem legtöbbünknek az Oscar-díjas Call Me By Your Name, amit a maga sajátos stílusában prezentált. Aki azt látta, tudja, hogy a rendezése köznapi szemmel – mondjuk ki – furcsa. Nem hódol be holmi általános íratlan szabályoknak, mer művésziesebb (és kendőzetlenebb) stílusban mesélni úgy, hogy akár látszólag üres, értelmetlen jelenetekkel tűzdeli tele a játékidőt.

És mindez a Call Me By Your Name kistesójára, az Akik mi vagyunkra is igaz. Tényleg szokatlan, de mégis szórakoztató lett a végeredmény, és rendkívül egyedi. Így nem csak a sztori, a karakterek sorsa iránti kíváncsiság és a színészek játéka tapaszthat a képernyőhöz, de még az érdeklődés is, hogyan fog nekünk Guadagnino egy alapvetően nem túl tartalmas sztorit elmesélni. Mondhatni, hogy nem is volt szükség a 8 epizódra, de mégsem neheztelek a sok üresjárat miatt a sorozatra.

Egy alapvetően furcsa, egyeseknek nagyon vonzó, másoknak taszító stílusba helyeztek egy igazán erős és napjainkban elég aktuális mondandót. A sorozat középpontjában két fiatal áll, akik közül az egyik hatalmas különc, a másik pedig nem igazán érzi jól magát a bőrében. De, ahogy a cím is sugallja, ők azok, akik. Hiába akarná a társadalom beskatulyázni őket, még egy szigorú szabályokkal működő katonai bázison sem akarják meghazudtolni önmagukat (ahogy az összes többi fiatal sem).

A tovább mögött spoileresen folytatom.

A rendező különleges stílusa nálam az, amit nem feltétlenül szeretek, de élvezem. Sokszor a már említett művészieskedés érthetetlen és nem odaillő volt számomra. Ott volt például az, amikor másodpercenként fagyasztotta meg a képernyőt, köztük például a bázison sétálgató random ember képével. De mondhatnám a furcsán elnyújtott jeleneteket is, amiknek abszolút semmi jelentőségét nem éreztem – mások nyilván másképp gondolták. Ilyen például az évadzárós koncert, ahol szinte egy egész számot lenyomott nekünk a zenekar, ami talán senkit nem érdekelt.

Ezért nem is mondanám, hogy a legizgalmasabb a We Are Who We Are. Rengeteg hétköznapi pillanatot bemutató jelenetsor van, nincs agyonvágva, inkább a hosszabb jeleneteket kedveli a rendező, ezért is kevesebb történés fér bele. De, ahogy említettem, mégis élveztem. Mert annyira magával ragadó, különös és szokatlan az egész. És ez az ismeretlen, nem kiszámítható, a legcsekélyebb mértékig sem hollywoodosított darab minden héten visszahívott a képernyőhöz, még ha ennél néha explicitebb és tartalmasabb jeleneteket vártam volna.

– Do you like me this way? Like a guy.
– I don’t know. Are you still you?

Fraser a legelején is megmutatta, hogy teljesen más, mint az átlagos korabeli, nem csak stílusát, de múltját és családját tekintve is. Caitlin azonban eleinte teljesen hétköznapi lányként mutatkozott be, majd nagyobb fordulatokat vetett a története azzal, hogy férfiasabbá akart válni. Kettejük közül számomra Fraser volt az érdekesebb, mégis sokszor azt éreztem, hogy egyedül mindkettő teljesen jól működik a képernyőn, mégis akkor, amikor közösen szerepeltek egy-egy jelenetsorban, Fraser szinte csak Caitlin szálát táplálta, szinte sosem ő vezetett, csak tovább lendítette társa történetét.

Nem csak a két központi karakter veti meg a szabályokat és tesz magasról arra, ki mit gondol, ha ki akar teljesedni, de a rendező is. Többször is azt éreztem, hogy rengeteg ötlete van, és hiába nem függenek össze olyan jól, nem fog ő az összekötésükkel bajlódni. A részek egymás után néha teljesen random vették fel a fonalat, szinte fittyet hányva az előzőben történtekre. Ez pedig nem csak a konzisztenciát rombolta, de néhányszor megkérdőjelezte a karakterek döntéseit is számomra, ami némiképp zavaró volt.

Ezt pedig az évadzáró is megsínylette, hiszen Fraser és Caitlin/Harper középpontba állítása konkrétan lelökte a színpadról az összes többi szálat, így azok mind lezáratlanul maradtak. Például a megözvegyült fiatal lány érzései, az édesanya hűtlensége, Caitlin családjának válsága, Fraser vonzalma Jonathan iránt.

Ezek mégis olyanok, amik nem kötelezően lezárandóak, hiszen úgy éreztem, hogy a végére kábé az összesnek adott egy utolsó iránymutató pofont a sorozat, így ki lehet következtetni, hogyan varrnák el a szálakat, mégsem érzem igazán elegáns lépésnek ezeknek ilyen kvázi elhajítását. Pláne, ha mindegyikből igen erős érzelmeket lehet még kifacsarni. De ebbe is bele kell törődni Guadagninónál? Mert mit neki konvenciók és elvárások!

Az évadzáróban végül megkaptuk, amire mind vártunk. És közben mégsem, ami még jobbra sikeredett, mint az eddigi vágyaink. Fraser végre összejött egy sráccal, Harper pedig egy nővel, mégis hátrahagyva őket egymásra találtak. Azonban nem a tipikus romantikus módon. Nyilván a csókolózás azt jelentené, de nem náluk, és ez az, ami annyira széppé tette a finálét.

A két karakter más, mint az átlag. Az, hogy a legelején nemet mondtak a csókra, az még akkor volt, amikor nem tudták, milyen utat fognak bejárni az évadzáróig, amíg ki nem derült számukra, hogy senkire nem számíthatnak annyira, mint a másikra. Az az erős kötelék, ami köztük van, nem fejezhető ki egy öleléssel, ők ezt a bizalmat és szeretet így fejezték ki egymás iránt. Az utolsó pillanatban kvázi békülés, csodálatos helyre szaladás és csók számot tarthatna a klisés címkére, ugyanakkor az egész jelenet érzelmi töltete teljesen más volt, hiszen nem a klasszikus romantikus jelenetet kaptuk.

Majd elrohantak az utcán, a kamera pedig az ég felé irányult, így hagyva nyitottan a történetet a nézőknek. Terv szerint Caitlin családja visszautazik az Egyesült Államokba, mégsem láttuk ezt, csak azt, ahogy ketten Fraserrel elrohannak az utcán. Lehet, hogy velük maradt, de az is lehet, hogy ezek után is elköltözött keserédes zárást adva a történetnek.

A We Are Who We Are tehát egy rettentően egyedi darab. Lehet bőven utálni, imádni, nem érteni és kíváncsinak lenni a következő rendezői lépésre. Nem valószínű, hogy ez az igazi kasszasiker és 10/10 definíciója lesz, de mindenképp emlékezetes marad.

17 hozzászólás Ne habozz!

Shannen - 2020. 11. 03. 15:58

Nem tudtam elképzelni, hogy hogy akarják lezárni az évadot, annyi sejtésem volt, hogy nem egy “nagy” dologra fog kifutni az egész.

És tulajdonképpen jól is gondoltam. Az epizóddal ugyan nem teljesen, de a közvetített üzenettel és az utolsó percekkel abszolút elégedett vagyok. A többit majd ha lesz évadzáró poszt.

Nagyon drukkolok, hogy legyen 2.évad, és az lehetőleg pár évvel később játszódjon, hogy lássuk Fraser-t és Caitlin-t idősebb korukban is (mondjuk egyetemistaként).

sherlock20 - 2020. 11. 03. 23:03

Fúha.
Fúha.
Egyszerre tetszik és nem tetszik a finálé.
Egyszerre szeretnék 2. évadot és érzem nem lenne baj ha itt vége.

Elképesztő atmoszférája volt a sorozatnak. De nem tudom eldönteni, volt-e ennél több…

Mindenesetre remélem Jack Dylan Grazer nevét még sokszor fogjuk látni, mert zseniális amit alkotott a karakterével.

Anni - 2020. 11. 07. 14:26

Maga a rész vonatott volt de az utolsó jelenettel megleptek. :)

Én is így vagyok, hogy magam se tudom szeretnék e 2. évadot. Kerek volt jó lezárással, de érdekelne, hogy mi lesz a fiatalokkal.

Shannen - 2020. 11. 08. 22:15

Nekem abszolút bejön Guadagnino stílusa, és nálam pont azok a pillanatok adtak plusz érzelmi többletet, mint amilyen az elmosódott pillanatképek, vagy a felforgatott lakást lassan körbepásztázó kamera voltak.

Annyira ritkán látni még most is olyan sorozatot, ami ennyire szerzői és ahol a készítőt kb semennyire nem érdekli, hogy ki mit fog gondolni, ő csak megy a saját feje után. Ez persze tud rosszul is elsülni, erre itt is volt időnként példa az értelmetlen provokatív és/vagy teljesen random húzásokkal (Fraser-ék tánca (jó, ezt azért végigmosolyogtam) vagy az átöltözés a parancsnoki terem kellős közepén a kollégák előtt és hasonlók).

Mivel ugye nagy történések nem voltak ebben a 8 részben, haalmas feladat hárult a színészekre, hiszen sokszor szavak nélkül kellett oldalakat mesélniük. És akkor itt kel leírni, hogy Jack Dylan Grazer egy csoda és tutira nagy jövő áll előtte. Ő nem eljátszotta ezt a karaktert, ő maga volt Fraser, minden pillantásában, mozdulatában. Érdemes megnézni, amikor egy-egy jelenetben csak a háttérben van, és akkor is miket és hogyan reagál le. (Btw, nemrég néztem meg az It 2-t és akkor esett le, hogy egyrészt innen volt ő ismerős, másrészt az It-es fiataloknak milyen jó évük van, hiszen év elején ott volt az I am not okay with this Sophia Lillis-szel és Wyatt Oleff-el.)

És persze Jordan Kristine Seamón is remek volt, főleg ha azt nézzük, hogy ez volt az első filmes munkája. Nem volt könnyű dolga, de nagyon szerethető volt, amit csinált.

Azt nem bántam, hogy az utolsó teljesen a főszereplő párosra fókuszált és nem kaptunk “igazi” lezárást a többi szálnak, de nem is volt fontos szerintem. Ez a sorozat Caitlin és Fraser barátságáról, kapcsolatáról szólt és mindenki más csak körítés volt, többségük így is érdekes persze, de ha választanom kell, akkor inkább az érdekelne, hogy Fraser-ékkel mi történik.

A katonai bázis, mint háttér és helyszín nagyon öteletes váalsztás volt, jól kontrasztba állt mind az olasz életstílussal, mind a fiatalok szabadságvágyával. Az is érdekes döntés volt, hogy 2016-ban játszódik a sztori és az elnökválasztás és annak a következményei végig ott lebegnek a távolban.

Nálam az évad csúcsa a 4.rész volt, de tulajdonképpen mindegyiket szerettem. Nem 10/10-es sorozat és nagyon nem mindenki kenyere, de örülök, hogy ilyen is van a palettán.

Ja és ahogy a kibeszélőben már írtam, én nagyon örülnék, ha kapnánk egy folytatást egyszer, akár pár év múlva, amikor Fraser-ék már mondjuk egyetemisták vagy hasonl és megnéznénk, hogy mi is történt velük és hol tartanak most.

Gabi - 2020. 11. 09. 12:16

Lesz 2.évad?

Anni - 2020. 11. 09. 12:37

Lemaradt egy kérés a részemről.

Ti azt mennyire tartjátok valószínűnek, hogy Harper csak azért akart srác lenni, hogy bejöjjön Frasernek?
Most is kérdezgette tőle, hogy tetszik e így neki.

winnie - 2020. 11. 09. 12:43

Lesz 2.évad?

még nem tudni.

turosz - 2020. 11. 09. 14:47

“Egy alapvetően furcsa, egyeseknek nagyon vonzó, másoknak taszító stílusba helyeztek”

Nekem nem a stílus volt taszító, hanem a főszereplő srác, 3 részig bírtam nézni a vergődését, ilyen fokú deviancia nekem már sok volt, és itt most nem a szexuális orientációkra gondolok, mielőtt valaki félreértené :)

winnie - 2020. 11. 09. 16:43

turosz: éreztem én, hogy lesznek bőven, akiknek viszketni fog a tenyere a viselkedése láttán:)

turosz - 2020. 11. 09. 17:02

winnie: az biztos, hogy az érzelmek széles skáláját hozza ki a nézőből :)
A potenciált láttam benne: saját beilleszkedése az idegen környezetbe, “szülök kapcsolata”, az ő kapcsolata velük, a bázisirányítás kihívásai az anyának, de nem láttam, hogy igazán haladnánk ezekkel, és nekem valami minimális kapcsolódási pont kell egy-több szereplőhöz, hogy maradjak, itt ilyet nem igen találtam, max. a mellékszereplőknél.

Necridus - 2020. 11. 09. 18:05

turosz:
Én már ezelőtt is imádtam Jack Dylan Grazer-t, és pont miatta kezdtem bele a sorozatba. Ha a karaktere nem is az a nagyon izgalmas (egyébként én érdekesebbnek tartottam a különc viselkedése miatt. Nem szimpatizáltam vele, de nagyon érdekes volt, hogy reagál egy-egy helyzetre, hogyan viselkedik önmagában és mások előtt), de Jack játékával párosulva tökéletes mágnest alkotott, amivel engem mindig visszahívtak a képernyőhöz a következő hétre is – illetve a többivel, amit a posztban említettem. Szóval részemről sem az igazán szerethető karakter, de nagyon érdekes figura, aki mögött egy tehetséges színész állt.

turosz - 2020. 11. 09. 18:47

Necridus: Színészileg nagyon rendben volt a sorozat, és nálam még az sem játszik, amit a végén írtál, hogy sokan fogják utálni, mert mint írtam, komoly potenciált láttam benne. Csak nekem valahogy nem jött ki, talán a kritikádban szintén említett sok üresjárat, lassúság miatt, amihez jöttek a tőlem teljesen elidegenedő karakterek és együtt már sok volt.
Az meg már egy nem sorozatos vita lehetne, hogy hol húzódnak a különcség-deviancia stb. határai, mit és meddig lehet elnézni-elfogadni az “én ez vagyok/ilyen vagyok/így fogadj el” címszó alatt, ilyen szempontból is gondolatébresztő volt a sorozat.

Gavroche - 2020. 11. 09. 19:47

Számomra pont az adta Guadagnino ès Grazer zsenialitását, hogy olyannak is tudták ès mertèk egy különcnek számító tinèdzser karakterèt ábrázolni, amilyen időnkènt a tinèdzserek nagy rèsze (mèg azok is, akik nem számítanak kifejezetten különcnek) egyèbkènt lenni szokott: tenyèrbemászóan nagy s*ggfejnek.
Sznob, bekèpzelt, a saját vèlt vagy valós “különcsègèt” minden megmozdulásában túlhangsúlyozó, magát mindenkinèl különbnek, jobb ízlèsűnek, haladóbbnak, naprakèszebbnek tartó ès ezt az orrod alá is dörgölő kis görcsnek, akit a hevesebb vèrmèrsèkletűek adott pillanatban akár szívesen nyakon is vágnának.
Miközben persze mègis egy sebzett ès èrzèkeny gyerekről van szó, aki most próbálja kitalálni önmagát, mèg ha ő maga ez ellen tiltakozna is, titkon biztos, hogy ő is arra vágyik, hogy elfogadják ès szeressèk, hogy találjon egy helyet a nap alatt, hogy megtalálja a megfelelő társakat ès elmúljon vègre az a harag, ami belül tombol.

Így kell igazi, hús-vèr tinèdzsert filmen ábrázolni! Guadagnino (ès Grazer) ezt nagyon èrzi!

Gabi - 2020. 11. 10. 11:29

Gavroche ez egy tökéletes kis bekezdés volt. Öröm volt olvasni.Köszönöm.

atreides10 - 2020. 11. 10. 21:00

Néhol szívmelengető, néhol gyonmorforgató volt ez a sorozat. Élveztem és kíváncsian figyeltem majdnem minden percét.
Egy dolog nem teljesen világos számomra: Vajon helyesen vontam le azt a következtetést, hogy a fináléban lévő kis srác, akivel Fraser összehaverkdott, egy újabb képzeletbeli barát volt?
Mert ugye a finálé utolsó pár percében Fraser elbúcsúzik tőle, és pár másodperc múlva furcsa módon puff, köddé válik a srác. Én ebből egyértelműen arra következtettem, hogy nem valós személy volt, esetleg Fraser New York-i barátja, vagy egy ujabb képzeletbeli boyfriend.

Enni - 2020. 11. 10. 22:02

Hú, jó, hogy vége!

Jessica Hyde - 2020. 11. 18. 13:19

Hát, ez nálam az év meglepetése lett, pedig véletlenül néztem bele, ráadásul a témát is amúgy kerülni szoktam… de itt az összes “deviancia” annyira indokolt volt, hogy egyből “érzékenyítve” lettem több “különcségben” is.

Az operatőri munka kiválóságát muszáj megemlítenem: az a fajta, a hangulatot, érzéseket erősítő, nem látványos, sőt, nézés közben inkább észrevehetetlen de pont ettől zseniális, amit amúgy ritkán látok de nagyon szeretek.

(ja, a koncertet kb átpörgettem én is…)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz