login |

Grand Army: vége az 1. évadnak

2020. 11. 11. 21:30 - Írta: Shannen

4 hozzászólás | kategória: kritika,

A Netflix új tinédzser drámasorozata (itt a pilotkritikánk róla) lehetett volna az Euphoria-pótlék azoknak, akik nem bírnak decemberig várni (akkor érkezik majd Zendaya sorozatának első különkiadás-epizódja), de az ígéretes kezdés ellenére inkább a 13 Reasons Why későbbi szezonjaira emlékeztetett az összkép az évad végén.

Az, hogy ez negatívum-e vagy sem, mindenki döntse el maga, számomra ez inkább csalódást jelentett, de így is megérte megnézni ezt a kilenc részt.

A Grand Army egy képzeletbeli jónevű brooklyni középiskola, ahol mindenféle társadalmi hátterű és etnikumú diák jár, akik miközben igyekeznek jól tanulni vagy kiemelkedően sportolni, hogy minél jobb egyetemre jussanak be, nyilván élik a 16-18 évesek féktelen és egyben szorongó világát.

A sorozat öt fiatalra és az ő baráti köreikre fókuszál. Azonban ellentétben a klasszikus tinidráma sorozatokkal, ők együtt nem alkotnak egy csapatot, inkább csak egy szélesebb közösséget, ahol a történeteik időnként keresztezik egymást, de szorosabb kapcsolat nincs köztük.

Egyrészt azt érezni, hogy szándékosan nincs egy konkrét fókusza a sorozatnak, másrészt idővel az egyik karakter mégis kiemelkedik a többi közül annak ellenére, hogy részeken át nem kerül közvetlen kapcsolatba velük. Ez mondjuk annak is betudható, hogy a sorozat a készítő, Katie Cappiello Slut című korábbi színdarabja alapján készült, aminek az említett karakter a főszereplője.

A Grand Army azt a vonalat viszi tovább, ami igyekszik a Z-generáció mindennapjait a maga valójában megmutatni, lehetőleg minél nyersebben. Látszólag nincs tabutéma, nincs finomkodás, őszinteség viszont annál több. A baj csak az, hogy ezt a nyerseséget egy pár epizód után elveszti a sorozat és az alapvetően sem túl egyedi technikai megvalósítás idővel tényleg nem lesz több közepesnél.

Komoly és a fiatalok számára valóban releváns témákat érint az évad (nemi erőszak, rendszerszintű és mindennapi rasszizmus, coming out, szegénység, identitáskeresés, stb), azonban a mennyiség a minőség rovására megy. Ennyi karakterrel, ennyiféle sztorit nem lehet érdemben kibontani egy kilenc részes évad alatt. Konkrétan mind az öten megérdemeltek volna egy saját sorozatot, és én majdnem mindegyiket meg is néztem volna.

Igen, ezek mind olyan témák, amiket láttunk már máshol is kibontva, de nyilván minden történet más és itt a közeg és a karakterek is voltak annyira érdekesek és sokszínűek, hogy érdekeljen, hogy mi fog történni velük. Az érzelmi hatás végül azonban közel sem volt akkora, mint vártam volna a kezdés alapján.

Pedig a fiatal színészek például mindent beleadtak. Kifejezetten jól sikerült a casting, jórészt friss arcokat sikerült összeszedni, akik nagy része tényleg csak pár évvel idősebb az általuk játszott karakternél (ez nálam egy tinidrámánál mindig plusz pont). Muszáj külön kiemelni Odessa A’zion-t és az újonc Odley Jean-t, akik tényleg szívvel-lélekkel játszottak miközben egyiküknek sem volt könnyű feladata.

Összességében olyan 7,5/10 lett nálam az évad, aki szereti a hasonló típusú sorozatokat, annak egy próbát mindenképp megér, eléggé nézeti is magát. A tovább mögött spoileresen még ejtek néhány szót a különböző történetszálakról.

Gondoltam kicsit kifejtem az öt szereplőnk történetét és azt, hogy miért éreztem azt, hogy egyikük sem kapott annyi játékidőt, amennyit a saját témája érdemelt volna.

A sorozat ugye egy terrortámadással indít, ami ugyan arra szolgál, hogy kvázi összehozza egy térbe a szereplőinket, de komolyabb utóhatása nem igazán volt, egyedül talán Sid története kapcsolódott érdemben hozzá, de ott ugye a szexualitásának felvállalása nagyobb hangsúlyt kapott idővel.

Érdekes húzás, hogy a végül tulajdonképpen fő fókuszba kerülő nemi erőszak csak a harmadik részben történik meg, így viszont az első két rész lehetőséget ad, hogy megismerjük a karaktert és ne csak egy bulizós csajt lássunk az erőszak áldozataként. Ez a nemi erőszak már önmagában annyira erős, érzelmileg megterhelő esemény, ami mellett nehéz a többi történetszálnak “levegőhöz jutnia”.

Látszik, hogy Joey utazása volt a leginkább kidolgozva, tényleg remekül bemutatták az áldozat dilemmáit, az elkövetők értetlenségét, a közösség ellentmondásos reakcióit. Azt mondjuk kevéssé értettem, hogy miért pont egy egyházi iskolába kellett átíratni a lányt, de lehet én maradtam le valamiről.

A haiti-amerikai Dominique történetén éreztem leginkább, hogy kissé túltolták az írók a problémákat. Az egy dolog, hogy a lánynak egyszerre kell helytállnia az iskolában és suli után dolgoznia, hogy anyagilag támogassa a családját, de hogy még egy zöldkártya-házasságot is rákényszerítsenek, miközben éppen kibontakozóban van a szerelme a régóta kiszemelt sráccal, azt már egy kicsit túlzásnak éreztem. Nyilván a valóságon alapszik ez is, de itt már egyszerűen túl sok volt a dráma és túl kevés az idő, ahhoz, hogy hihetően kidolgozzák például a család változó hozzáállását az ügyhöz.

A rendszerszintű rasszizmus témáját két szaxofonos srác, Jayson és Owen történetén keresztül mutatja be a sorozat, elég húsba vágóan. Jó lett volna többet látni abból, hogy Owen hogyan élte meg az esetet, kicsit több játékidőt szánhattak volna ennek a sztoriszálnak. Persze a finálé utolsó pillanatai Jayson kiállásával így is ütöttek.

A sorozat egy elit amerikai iskolában játszódik, ahol a szólásszabadságnak és az önmagunk felvállalásának komoly hagyományai vannak. Itt bátran felvállalhatja bárki a másságát, mert látszólag ez egy biztonságos tér. Sid esetében azonban a problémát a családja és az indiai származása jelenti. És ez megint egy olyan téma volt, aminek a kibontása végül el lett kapkodva. A szülőkkel és a barátnőjével való beszélgetéseket összecsapottnak éreztem, hiszen itt is még annyi minden kimondani és kibontani való dolog lehetett volna.

És végül itt van Leila, aki… nos, ő nekem egy nagy kakukktojás. Mindenféle szempontból kilógott a sorozatból. Ő a legfiatalabb, a legnaivabb, ami bizonyos szinten magyarázza a viselkedését, de egy idő után az önzősége és a beteges megszállottsága (és a bombával való fenyegetése) irritálóvá tette a karaktert. Ráadásul őt tudták a legnehezebben a történetben tartani az írók, konkrétan ha kivágnánk az ő jeleneteit, észre sem vennénk a hiányát. Az animált The Walking Dead-es zombi képzelgései pedig csak arra voltak jók, hogy kizökkentsék a nézőt az epizódok közben.

Alapvetően minden megvolt ahhoz, hogy igazán jó sorozat lehessen a Grand Army, hiszen az első lépés ehhez mindig a karakterekben rejlik, de sajnos a készítők elfelejtették, hogy a kevesebb néha több. Egyelőre nem tudni, hogy lesz-e második évad. Ha nem, akkor sem fogok búslakodni, mert nyilván lehet folytatni még a szereplők történeteit, de azért ez így is kerek volt. 

4 hozzászólás Ne habozz!

human - 2020. 11. 11. 23:24

a spoilermentes rész alapján 1 másodpercre sem néznék bele :(

Eltiron - 2020. 11. 13. 19:40

@human: én megtettem helyetted, semmit sem veszítesz. Mondjuk én már a legelején gyanítottam, hogy én nem leszek itt maradós, merthogy már arról sem volt fingom se, hogy ki az a Cardi B, akit 5 másodpercenként emlegetnek.

winnie - 2020. 11. 14. 21:19

de nem az a lényeg, hogy a fiatalok olyanról beszéljenek, akiről nem tudod, hogy kicsoda? elég meglepő lenne, ha mondjuk leonard cohen lenne a főtéma meg a tépőzár.

Thomas - 2020. 11. 16. 20:17

Érdekes, hogy nekem az első 3 rész még 8/10 körül mozgott, és akkor még játszottam a gondolattal, hogy ez be fog kerülni a top 3 idei újonc közé. Aztán a “nemi erőszaktól” (ami olyan bénán volt felvéve, hogy azt sem tudtam igazán eldönteni, hogy mi is történt, meg hogy hogyan is fordult át egy pillanat alatt a dolog, mert addig csak azt láttuk, hogy egy vagány, bevállalós csaj játszadozik a három sráccal) részenként 2 pontot esett, így az utolsó kettőt már meg sem néztem. Ez nem sorozat lett, nem azért hozták létre, hogy elmeséljenek vele egy sztorit, vagy hogy bemutassák egy közösség életét (lásd szappan), hanem hogy csináljanak egy tablót a manapság összes divatos társadalmi problémáról. Hát gratulálok, pedig olyan jól indult, baromira tetszett az a stílus, amivel indítottak! Nekem nem is az Euphoria meg a 13 Reasons jutott róla eszembe, amiket gyorsan kaszáltam, hanem a 2009-es Fame (new yorki utcaképek, meg ahogy hazamentünk mindenkivel a családjához), amit imádtam, aztán meg a Dare Me, amit szintén kaszáltam, de azért bőven a nézhető szinten mozgott nálam, de a végén kiderül, hogy ezt tényleg a 13 Reasons szintjére lőtték be, kár.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz