login |

Aunty Donna’s Big Ol’ House of Fun: az 1. évad

2020. 11. 17. 15:50 - Írta: winnie

Szólj hozzá | kategória: Ausztrália megmutatja, kritika,

Nyilván egy ausztrál szkeccssorozat itthon nagyon kevés embert fog érdekelni, de mivel Netflix-premierről van szó, így lehet, hogy páran belefutnak a Aunty Donna: A móka háza című komédiába, vagy nem bánják, ha rászánnak 20 percet az első részre, főleg, hogy az egykor a Banshee-ben, most pedig a The Boys-ban remeklő Antony Starr is idétlenkedik benne.

Maga a sorozat annak ellenére, hogy szkeccsesnek mondható, nem összefüggés nélküli, random komikus jelenetekkel operál, hanem három lakótárs köré fűznek fel egy átívelő “történetet”. Persze kell az idézőjel, mert az egész csak keretként szolgál, olykor elég abszurd és komolyan vehetetlen (és nem egyszer fantáziajeleneteket tartalmazva ki is lép a korlátok közül, például tévét néznek a szereplők), de legalább megvan benne egyfajta állandóság, és így sorozatként is könnyebb fogyasztani.

Az Aunty Donna egy ausztrál, abszurd komédiával foglalkozó társulat (Mark Samual Bonanno, Broden Kelly és Zachary Ruane alkotja), ők a főszereplői és készítői ennek a szériának, ami 3 jóbarátról és lakótársról “szól”, akik… élik az életüket, a szomszéddal kommunikálnak, lakótársat keresnek, olykor besérülnek egymásra, hétköznapi problémákkal szembesülnek, miegymás.

Aki elkezdi a sorozatot, annak nem hiszem, hogy külön figyelmeztetés fog kelleni, de a sima jelenetek mellett még éneklősök is vannak – eleve egy ilyennel indul a sorozat (itt megnézhető). A “Minden használható dobként” elég idiótán indult számomra, de a végére elkezdtem értékelni a hülyülést, és az a csavar másfél percnél nagyjából definiálja is azt, hogy mire kell számítani a csapattól.

Egy valami mindenképp lenyűgözött a sorozatban, mégpedig az elkötelezettség. Ez már az első jelenetből kiderül, hiszen 2 perc alatt elég komoly amortizálást visznek véghez a srácok, és nem sokkal később, a lakótárs-interjús szkeccsben (ez az), ismét csak elég nagy melóval készíthették el azt a 2 percet, hiszen vagy 20 lakótárs-jelöltet villantanak fel 1-2 másodpercre némi szójátékozás kedvéért, és mindegyikhez külön jelmezt prezentálnak. Megtehették volna, hogy nem fektetnek ennyi energiát ilyen kevés tartalomba, de nem, ők odatették magukat.

Lehet, hogy valakinek eszébe fog jutni párhuzam (biztos van, akinek a műfajban kiterjedtebb a tudása, mint az enyém), de az Aunty Donna’s Big Ol’ House of Fun nem igazán hajaz az általam ismert szkeccssorozatokra, elég egyedi volt, mint ahogy a komikusok stílusa is az. Szó se róla, szokni kell, olykor szemeltakarósan gagyinak éreztem némely jelenetet, de általában kiderült, hogy mindennek oka van, legalábbis nem a képességek hiányában keresendő a kulcs.

Az első részes Antony Starr-vendégszereplést az 1×02-ben Egg Ed Helms-é követi – teljesen elborult sztori keretében. Helms, aki a sorozat executive producere, a sorozat kereti közül kilépő Autty Donna-sok sorozatának executive producerét alakítja, némi meta ízt adva a résznek, jópofa volt. És a későbbiekben is vannak kellemes meglepetések.

Az, hogy az Aunty Donna’s Big Ol’ House of Fun-ban bőséggel van kreativitás és szellemesség, az nem kérdés, itt inkább az lesz a vízválasztó, hogy kinél mi a telitalálat és a luft poénok aránya. Nem lett a kedvencem, nem hiszem, hogy top3-amba kerülne a sorozat a Netflix-es szkeccsszériák közül, de közel sem volt olyan negatív a véleményem, mint azt előzetesen vártam, sőt, ahogy a fent linkelt első jelenet első másodperceiben gondoltam.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz