login |

The Undoing – másik szemszögből – írta Critica007

2020. 12. 06. 15:50 - Írta: vendegblogger

9 hozzászólás | kategória: kritika, minisorozat,

Tegnap este fejeztem be a sorozatot. A stáblista alatt hevesen dobogott a szívem, úgy éreztem, hogy a világ legjobb sorozatát láttam. Aztán szerencsére aludtam rá egyet, és most már kellő távolságtartással tudom szemlélni az HBO egyik legjobb, de messze nem tökéletes sorozatát. (A Tudhattad volna már kapott egy évadkritikát – ellenkező előjeleset, ha valakit érdekel a másik nézőpont.)

A történet faék egyszerűségű: Jonathan sikeres gyermekorvos, aki a ráktól menti meg a csöppségeket. Boldog házasságban él pszichológus feleségével, Grace-szel, és 12 éves fiával, Henry-vel. Grace a mintafeleség. Mindig csábító a férje számára, mindig professzionálisan a betegeihez, mindig megértően figyel fiára, és természetesen a szülői munkaközösség tagja egy baromira drága magániskolában.

Ebbe a mintavilágba csöppen bele a nem túl tehetős Elena, akinek fia ösztöndíjjal került be a suliba. Elena sosem precíz, sosem kimért, sosem tartja be a protokollt, sosem érkezik pontosan. Ennek ellenére szeretné, ha ezek a gazdag nők befogadnák, és kerek bambi szemekkel csodálkozik rá, hogy ők nem teszik. Aztán Elenát egy nap holtan találják. Kegyetlen gyilkosság áldozata lett.

Mindenki megdöbben a szörnyű eseten. Főleg Grace. Mivel Jonathant gyanúsítja a rendőrség. A férfit, akit mindig is imádott, mert egy különlegesen jó ember, pedig Grace apja sosem bízott benne. Nem is hinné el az egészet, ha Jonathan nem szökött volna el. A

Nagyjából idáig lehet elmesélni a történetet spoilerek nélkül, de a sorozat erősségét nem is a storyline adja, hiszen abban bőven van logikai bukfenc, sőt a suspense kedvéért olykor teljesen beáldozzák a logikát, illetve a semmiből derülnek ki dolgok, amikre még utalás sem volt korábban. Így mindenki nyugodtan elfelejtheti, hogy a szereplőkkel együtt nyomoz. Hátra kell dőlni és élvezni kell a hullámvasutat.

Természetesen nem szabad elfelejteni, hogy ez a sorozat Susanne Bier (The Night Manager, Bird Box) Oscar-, Emmy és Golden Globe díjas rendezőnő és „játszópajtásainak” a show-ja. Noha a rendezőnő él-hal a fordulatos történetekért (ld! Hogy szeretsz?, Esküvő után – mindegyikben egy nagy csavar katalizálja az eseményeket, amelyek egy újabb csavarba torkollnak) sosem a történet a fontos számára.

Bier inkább a legkisebb, a legapróbb részletekig kimunkál minden jelenetet. Ennek jó példája, hogy Nicole Kidman számára Signe Sejlund jelmeztervezővel (szinte állandó alkotótársa Biernek) olyannyira karakterre szabott ruhákat terveztek, olyannyira újszerűek lettek, hogy egy saját márkán is elgondolkodottak. Biztos is vagyok benne, hogy lenne rájuk kereslet, mert ezek a ruhák elegánsan hétköznapiak, légiesen könnyed darabok, súlyos textíliákból, sötét színekből, természetes anyagokból.

A jelmezek mellett a díszletek, a kiválasztott helyszínek, a zenei aláfestések, a zajok, a csendek, minden a helyén van. Érdemes néha kimerevíteni véletlenszerűen egy-egy képet nézés közben. Minden beállítás ezeregy dolgot elmesél a benne szereplőkről: például amikor a nagypapa – Donald Sutherland – megpróbálja életbölcsességét átadni az unokájának. A testtartásából, a kettő ember közötti térből, a szemeikben búvó értetlenségből született kíváncsiságból többet megértünk, mit a mondanivalóból. Sebészi pontosságú jelenet.

Anthony Dod Mantle (a Gettómilliomos Oscar-díjas operatőrének) kamerája úgy siklik puha felhőkön, hogy már-már mozdulatlannak tűnik a kép, amit látunk. Pedig mozog. Szinte mindig. Siet a szereplők után, odabújik közéjük, majd hirtelen széles plánra vált. Viszont a súlyos csöndekben a kamera pihen. Hosszasan elidőzik a szemeken, amik ekkor beszélnek, komplett történeteket mesélnek el. Lényegesen többet mondanak el, mint a szereplők vagy azok tettei. (Edgar Ramirez a tanúk padján a legzseniálisabban alkalmazza ezt a technikát.)

Itt térjünk is át a színészekre, akiknek szinte egytől egyig jutalomjáték a sorozat. De legfőképpen Hugh Grantnek, aki szerintem élete alakítását nyújtja. Noha az első epizódban még kapunk a szokásos laza-kissé-szégyenlős-de-aranyos-és-nagyon-jóképű pasiból, amit megszokhattunk tőle, de aztán fokozatosan egyre több és több színt kapunk belőle (szerintem a Felhőatlaszban kellett még ennyire megdolgoznia a gázsiért). Érzékeny, intelligens játéka természetesnek hat, pedig tudjuk, hogy Bier az utolsó mozdulatig kidolgozta a figurát.

Nicole Kidman most sem okoz csalódást, évről évre, szerepről szerepre jobb lesz. Az egyik ámulatból a másik iszonyatba eső családanya érzelmi viharai ellen küzdő kimért és konok pszichológus egy testben rejlő párharcát kellő érzékenységgel jeleníti meg. Noah Jupe most is kimagaslóan hozza a rémült, de éppen férfivá váló gyermek karakterét, mint a Hang nélkülben. Donald Sutherland pedig lubickol az aggódó apa szerepében. Neki ritkán, de igazán ütős pillanatok jutnak. A vallomás, amit a lányának tesz, a börtönben folytatott „párbeszéd”, az éppen csoszogó vénember pillanatnyi, de elemi erejű dühkitörése.

Noma Dumezweni védőügyvédjét annyira jó kedvelni, szurkolni neki, és közben pedig megbotránkozni a lelketlen, mindenkin a cél érdekében átgázoló (etikátlan?) magatartásán. Sajnos a karaktert nagyon csúnyán „kinyírják” egy nagy fordulat oltárán, de ez senkinek nem fog nézés közben feltűnni. Szegény Lily Rabe-ről inkább nem nyilatkoznék. A tehetsége alig bontakozhat ki a fontosnak szánt, de súlytalan karakter megformálása közben. Sajnos ő lett a szabályt erősítő kivétel.

A sorozat minden epizódja fele annyi időnek érződik a kiváló megvalósítás miatt, noha nem pörögnek az események. Az utolsó epizód utolsó negyed órája karfaszorítóan izgalmas jeleneteit pedig még évek múlva is emlegetni fogjuk.

Összességében elmondhatjuk, hogy az elmúlt évek egyik legjobb sorozatát hozta el nekünk az HBO, ami egy jobb történettel klasszikussá válhatott volna. Talán az idősebb junkie-k még emlékeznek a szép emlékű Murder One-ra. Annak volt ilyesmi a hangulata, és az is ennyire jó volt.

9 hozzászólás Ne habozz!

Snoopyzit30 - 2020. 12. 06. 17:20

“az elmúlt évek egyik legjobb sorozatát hozta el nekünk az HBO”

Huh, az idei év egyik legnagyobb csalódása. Szerintem itt szélsőséges értékek fognak kijönni, mert akivel eddig beszéltem senkinek sem tetszett. Az utolsó rész picit húzott rajta, de minimálisat.

Diapolo - 2020. 12. 06. 17:31

“A sorozat minden epizódja fele annyi időnek érződik a kiváló megvalósítás miatt, noha nem pörögnek az események.”

Lehet a téli korán sötétedés miatt, de szinte minden részen elálmosodtam, legalább kettőn el is aludtam, pedig délután néztem még. A tempó lassú volt, de sajnos ráerősített az is, hogy sehova nem haladt sokszor a történet. Nem tudom, mikor aludtam el utoljára sorozaton, az “alvós sorozataim” nem számolva.

Cretangirl - 2020. 12. 06. 18:03

Amugy milyen erdekes, hogy nekem pont a leirtak miatt tetszett. Nem porgott, nem voltak felesleges mondatok. En szeretem a “lassu” sorozatokat, ahol egy nezes mond tobbet, vagy egy csond. Mintha egy konyvet olvasnek. Persze ebben a kategoriaban.
Ugyanakkor tudok rajongani egy Warrior-ert is, ami cseppet sem mondhato lassunak. :)

dexike3 - 2020. 12. 06. 18:33

OFF:
ha az év legjobb sorozatára, vagy epizódjára vagytok kíváncsiak egy másik poszt alatt keressétek.

de a sorozatról már korábban kifejtettem, hogy amiatt volt erős, mert egy antiszociális személyiségzavaros mennyire el tud rejtőzni mindenki elől (lsd. Ted Bundy) és sajnos most Grace húzta a rövidebbet.

Florabell - 2020. 12. 06. 19:55

Nekem nagyon tetszett a hangulata miatt, meg, hogy nem a rejtélyre koncentrált, hanem a nyomozás, tárgyalás mögött meghúzódó emberi érzésekre, hogy kit, hogy érint valójában egy ilyen esemény. Úgymond betekintést kaptunk a kulisszák mögé. De az biztos, hogy nagyon megosztó.Nem feltétlen telitalálat ez a rejtélyt mellőző irányvonal, különösen, hogy a trailerekben annyit titokzatoskodtak.

Ildikov - 2020. 12. 06. 20:50

Nekem ütős volt…Az tudja igazán átérezni, aki volt nárcisztikus embererrel kapcsolatban.

totoro - 2020. 12. 06. 22:10

Kétségtelenül profi sorozat volt, de a maga kimért, vértelen és lelketlen módján, miközben a történet nem volt eléggé kidolgozva, a felvezetés és a történetvezetés stílusa nem illett a tartalomhoz. Az egész a csavaros sztorira volt felépítve, majd az utolsó részre elkanyarodott, és csak a rejtőzködő személyiségzavarosság maradt különösebb előzetes megalapozottság nélkül. Olyan mintha ötleteltek volna két-három lezárásról, és a végén erre bólintott volna rá a producer.

Eszter - 2020. 12. 06. 23:45

Végre egy nekem tetsző kritika. Minden szavával egyetértek. Köszönöm 👍😄

casi - 2020. 12. 07. 11:47

Nem volt rossz, bennem végig meg volt a kétség a gyilkost illetően, illetve reménykedtem, hogy nem a nyilvánvaló lesz.
Grace ruhái nagyon szépek voltak, főleg a kabátok tetszettek.
Az egyetlen, ami nem tetszett igazán az, hogy folyamatosan mutattak múlt béli eseményeket, amik az előző részben történtek, meg, amit Grace elképzelt, tök felesleges időhúzás volt.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz