Egy dupla résszel indított a SWAT új szezonja, ami elnézve a nézettségi adatait, szerintem egyben az utolsó is lesz. Amiért kár lenne, mert továbbra is hoz egy olyan, kifejezetten stabil szintet, amiért az is szeretheti, aki a rendőrségi akciók iránt érdeklődik, és az is, akit érdekelnek a karakterpillanatok, vagy éppen a társadalmi problémák, amikkel a rendőrök (és jelek szerint a kommandósok is) gyakran szembesülnek.

Az évadnyitóban a 90-es évek eleji Los Angeles-i lázongásokat idézték meg, amit ugye az évfordulóra terveztek megcsinálni még az előző szezon végén. A rész annyiban kicsit csalódás volt, hogy teljes epizódot vártam a fiatal Hondo-val, nem tudom, hogy mindig “csak” ennyi volt a terv, vagy a vírus tett-e keresztbe az eredeti elképzeléseknek, de akármi is történt, az biztos, hogy elég “érdekesen” jött ki a rész annak köszönhetően, hogy nyáron megint forrongott Amerika, és az évadnyitó akár erre is reflektálhatott volna.

A folytatás már egy klasszikusabb epizód volt, amiben jó volt látni, hogy az akciózás a készítők szótárában továbbra sem csak a közel- és tűzharcot fedi. Most például a csecsen tartózkodási helyének felderítése és Deac tetőn való rohangálása is jól sikerült. Mondjuk Street szokásos renitenskedésén már azt hittem, túlléptünk, de a jelek szerint ezt a kártyát továbbra is bármikor elő lehet rántani.

Nyilván minden, a pozitív végkicsengésre hajtó (tehát nem Law & Order: SVU), “elkapjuk a rosszakat”-rendőrös sorozat hangvétele igen hasonló, de a SWAT-nál az is sokat tesz az összképhez, hogy (mint gondolom, a SEAL Team-ben is) folyton hangsúlyozzák a bajtársiasságot a karakterek között, ami közel sem annyira megsüvegelt dolog a nézők körében, de az ilyen összetartó bagázs feladatait valahogy élvezetesebb nézni, mint a szimpla kollégákét.