I’m Nicolas Cage. Have a great fucking night.

Noha kimondottan szeretem a történelmi témájú dokumentumfilmeket, és a komédiákat se vetem meg, valószínűleg sose jutott volna eszembe megnézni A szitokszavak története című Netflix-szériát, ha nem Nicolas Cage a házigazda. Volt idő, amikor Cage személye nézők millióit csábította a mozikba – köztük engem is – ezért is kaptam fel a fejem, amikor ezt a formabontó sorozatot megláttam a kínálatban, mert hosszú ideje ez az első eredetinek tűnő projekt, amivel összefüggésbe lehet hozni a színész nevét.

A hat részes évad egy fesztelen kultúrtörténeti kalandozás a trágár szavak eredete körül. Nyelvész, író, filmkritikus, szótárszerkesztő, humorista és színész ízlelgeti, boncolgatja, méltatja, és elemzi a legismertebb angol nyelvű szitokszavakat, gyakori használat közben.

A szitokszavak története nem csak arra keresi a választ – tabukat döntögető és néha provokatív módon – hogy miképp alakultak ki ezek a szavak, azt is körüljárják benne, hogyan változott meg a jelentésük az évszázadok során, milyen hatással voltak a kultúrára, a filmiparra, a mindennapjainkra. Mindezt rövid epizódokon keresztül – szavanként feldolgozva – idézetekkel, filmrészletekkel, és animációkkal tarkítva.

With swear words, we can cut, soothe, delight, frighten, insult and seduce.

Míg a komolyabb résztvevők a tudomány oldaláról közelítik meg az aktuális témát, addig a komikusok persze a humor felől, és nem maradnak ki a személyes történetek sem. A mérleg nyelve természetesen a mókázás felé billen, és erőlködés nélkül vicces az egész.

Az „átívelő szálat”, már ha lehet egyáltalán ilyesmiről beszélni, a káromkodások úgy általánosságban képezik. Hiszen káromkodni mindannyian szoktunk néha, megkönnyebbülünk és felszabadulunk tőle, sőt, a fájdalmat is jobban tűrjük. Akadtak olyanok a történelem során, akinek az utolsó szava is a szitokszavak egyike volt.

Nagyjából tudtam, mire számíthatok majd, amikor belevágtam, de kellemes meglepetést okozott, hogy az ingerküszöbömet csak alkalmanként lépte át a profánság mértéke, és nem csak a komikusok, de a többi szereplő is oldottan és érdekfeszítően tudott beszélni a kényes kérdésekről.

Érdekes kontraszt, hogy miközben Cage decens úriember benyomását keltve, öltönyben és nyakkendőben, könyvespolcokkal a háta mögött adja elő a performanszait, addig a többiek gyakran minimális háttérrel, vagy farmerban és pólóban, amitől egy kicsit „homemade” kinézetű lesz az egész, de ez nem von le az értékéből. Lehet, hogy eleve ez volt a koncepció, de azt is el tudom képzelni, hogy a járvány tehet arról, hogy a szereplőket kizárólag egyenként ültették a kamera elé.

Frankly, my dear, I don’t give a damn.

A legtöbbjüket nem ismertem korábban, de egy-két komikust különösen szórakoztató egyéniségnek találtam. Egészen biztos, hogy Zainab Johnson és Nikki Glaser szerepléseit a jövőben figyelemmel fogom kísérni, a házigazda pedig, amennyire meg tudtam ítélni, leginkább önmagát adta.

Őszinte meghökkenésemre a harmadik epizódban egy magyar „résztvevője” is akadt a műsornak. Nem gondoltam volna, hogy Báthory Erzsébet portréját egyszer majd ilyen kontextusba helyezve – azaz„famous crazy bitch”-ként – fogom viszontlátni, de megtörtént, egy rövid megemlékezés keretében, amikor is kiemeltek néhány közutálatnak örvendő nőt a történelem híres személyiségei közül.

Nos, aki kíváncsi arra, hogy milyen szóval illette Ernest Hemingway a saját édesanyját – szigorúan pozitív értelemben -, hogy melyik kifejezést köszönhetjük az Amerikai pite-filmeknek, mi az a Hays-kódex, vagy, hogy ki volt minden idők legtöbbet káromkodó színésze a filmvásznon (nem, nem Samuel L. Jackson), az ne hagyja ki A szitokszavak történetét.

A pontozásra ezúttal nem vállalkozok, de annyit elárulhatok, hogy minden epizód után széles mosollyal az arcomon álltam fel a képernyő elől, és a sorozat végére egyetlen, határozott gondolat fogalmazódott meg bennem: basszus, de jó volt újra elemében látni Nicolas Cage-et!!

Ja, ha valakit érdekelnek a részek címei: “f–k,” “s–t,” “b—h,” “d–k”, “pu–y”, “damn”.