login |

It’s a Sin

2021. 01. 28. 15:50 - Írta: Shannen

17 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika, minisorozat, ,

Akkor meg is van az idei év első olyan sorozata, ami egész biztosan rajta lesz az év végi toplistámon.

Az angol Channel 4 új ötrészes minije, mely itthon Ez bűn címmel teljes évados premiert kapott az HBO GO-n, egy fiatal baráti társaság történetén keresztül  mutatja be, hogy milyen volt melegként élni Londonban az 1980-as években az AIDS-válság kellős közepén. Az elég borús téma ellenére, amely a történet előrehaladtával egyre komorabbá válik, a sorozat tele van humorral és sugárzik belőle az életigenlés. Mindez annak köszönhető, hogy ez nem egy újabb AIDS-sztori, hanem sokkal inkább egy történet a barátságról és az embertelen körülmények közt is megbúvó reményről. 

Az It’s a Sin készítője az a Russel T. Davis, aki többek között a kultikus Queer as Folk (Fiúk a klubból) angol eredetijének megalkotója, és aki engem legutóbb a Years and Years minisorozattal nyűgözött le. Nem véletlenül ezt a kettőt emelem ki a munkásságából (amely egyébként a Torchwood-tól kezdve a Cucumber-ön át az A Very English Scandal-ig terjed). Míg az első a témája miatt, a második a szerkezete okán juthat az Ez bűn nézőinek eszébe.

Az, hogy egy kiemelkedően jól sikerült sorozatról lesz szó már az első epizód végére sejthető lett, az It’s a Sin ugyanis az utóbbi hónapok egyik legerősebb sorozatkezdését produkálta. Mindössze 45 perc alatt bemutatta és össze is hozta a főbb karaktereket, megteremtette a 80-as évek semmivel össze nem téveszthető nosztalgikus, feelgood hangulatát, belengette a szereplők előtt álló tragédiákat és az utolsó perceiben a néző hidegrázósan vehette tudomásul, hogy olyan karakterekhez kezdett máris kötődni, akik közül biztosan lesz olyan, aki nem fogja megérni a sorozat végét.

So, where do you see yourself in five years’ time?

Az öt rész egy évtizedet ölel fel 1981-től kezdve. A történet elején három alig 20 éves meleg srác álmaikat követve Londonban találja magát. Roscoe, miután felvállalja másságát a vallásos Nigériából bevándorolt családja előtt, lelép otthonról, Ritchie, aki titkolja konzervatív családja előtt homoszexualitását, egy szigetről érkezik a fővárosba, hogy színész lehessen, a szégyenlős Colin pedig Wales-ből érkezik, hogy egy menő szabóságnál legyen tanonc. A fiúkat hamar összesodorja az élet és úgy döntenek, hogy egy fedél alá költöznek, ahol csatlakozik hozzájuk Ritchie legjobb barátja, a színésznőnek készülő Jill és egy másik közös barátjuk, Ash is.

Miközben a csapat éli a huszonévesek átlagos életét, azaz tanulnak, dolgoznak, buliznak és igen aktív szexuális életet élnek, a kis közösségük színes, vibráló buborékjának apró repedésein át először csak szimplán furcsa, majd idővel egyre aggasztóbb hírek kezdenek bekúszni egy Amerikában terjedő vírusról, ami rákot okoz, de csak a meleg férfiak körében. Ez annyira abszurdnak tűnik (honnan tudná egy vírus, hogy ki meleg, ugyebár?), hogy a fiúk jó ideig nem is veszik komolyan a fenyegetést. Egyedül Jill az, aki próbál utánajárni dolgoknak és óvatosságra inteni a barátait.

A tovább mögött folytatom spoilerek nélkül.

Angliában ekkor már a homoszexualitás ugyan nem volt büntetendő, de ajánlott sem volt nyilvánosan felvállalni azt. Amikor pedig egy súlyos betegséget kezdtek ezzel az amúgy is elítélt társadalmi csoporttal azonosítani, sokáig senki nem akart érdemben megoldást keresni és segítséget nyújtani. A meleg közösség magára lett hagyva. Az sokat elmond a helyzetről, hogy még 1983-ban is Londonból egészen New York-ig kellett menni, hogy érdemi információhoz lehessen jutni a HIV vírusról és az AIDS-ről.

Most, hogy mindenki a saját bőrén tapasztalhatja, hogy milyen az, amikor egy ismeretlen vírus üti fel a fejét, amiről mindenki minél gyorsabban hiteles információhoz szeretne jutni és megbizonyosodni arról, hogy megfelelő ellátásban részesül, ha odakerülne a sor, akkor érdemes belegondolni, hogy mennyire frusztráló lehetett egy hasonló szituációban lenni egy elnyomott társadalmi csoport tagjaként internet nélkül 40 évvel ezelőtt.

A rengeteg álhír és tabu miatt éveknek kellett eltelnie, amíg a betegek érdemi és humánus ellátásban részesülhettek. Ezt a folyamatot, ahogy eljutunk az izolált, kulcsra zárt kórtermektől, ami mindenféle veszélyes házi praktikák preventív jellegű kipróbálásán át, a külön az AIDS betegek kezelésére kijelölt állami kórházakig, remekül bemutatja a sorozat. Ahogy azt is, hogy hiába telik el egy évtized, a betegséget és magát a homokszexualitást övező tabuk továbbra is fennálltak/nak.

There’s a lot of boys who go home these days. More and more of them, every month, going home. And I don’t think we’ll ever see them again, do you? Promise me, don’t go home.

Akárcsak a Years and Years esetében, itt is globális folyamatok egy mikroközösségre gyakorolt hatásait látjuk az ő szemszögükből. A szereplőink nem a hírekből informálódnak (hiszen azok alig foglalkoznak a témával), hanem sokkal inkább a saját bőrükön tapasztalják meg a következményeket, ahogy először a szélesebb ismeretségi körükből, majd a szűkebb baráti társaságukból kezdenek szó szerint eltűnni emberek. A világban zajló történéseket apránként szövik bele a sztoriba, nem az lesz a hangsúlyos például, hogy Afrikában mennyi nő és gyerek hal meg ugyanebben a betegségben, hanem, hogy ez hogyan hat az egyik szereplőnek a családjával való viszonyára.

De ahogy a kritikám elején is említettem, a sorozat abszolút nem depresszív, ugyanakkor nagyon érzelmes. Egy bohém, vidám, gondtalan és olykor féktelen világot rajzol fel, aminek a lelkét ennek az öt fiatalnak a barátsága adja. A sorozat a fiatalok életszeretetét ünnepli egy olyan korszakban, amikor a barátok családtagokká váltak és sokszor az egyedüli támaszt jelentették a legnehezebb pillanatokban is.

Pont ebből a szabadlelkű, fiatalos attitűdből árad a humor, ami kellően kiegyenlíti a komolyabb részeket. Egészen szórakoztató például, amikor egy 80-as évekbeli sci-fi sorozat forgatását látjuk megelevenedni, vagy amikor a Stephen Fry alakította parlamenti képviselő, aki egy huszonéves sráccal tart fenn titkos viszonyt, nevetséges izgalommal készül Margaret Thatcher fogadására.

Az, hogy ennyire magával ragadott a sorozat, nagyban köszönhető a brutál erős színészgárdának. Közülük is Olly Alexander-t és Keeley Hawes-t emelném ki. Előbbi inkább a Years & Years frontembereként ismert, mégis a bulizós és a betegségben kételkedő Ritchie figuráját mintha ráöntötték volna. Utóbbi pedig főleg a fináléban ad hatalmas gyomrosokat a nézőknek. Az igazat megvallva azonban egyetlen gyenge pontja sincs a castingnak. Még a fel-felbukkanó, pár mondatos karakterek is képesek áll-leesős pillanatokat okozni.

Most, hogy ennyit dicsértem a sorozatot, jöjjön az egyetlen dolog, amit negatívumként tudok megemlíteni, bár valójában ez is inkább csak szőrszálhasogatás. Ugyan az öt rész alatt eltelik 10 év, ám Jill magánéletéről alig tudunk meg valamit. Sajnáltam, hogy őt csak a fiúkkal való viszonyrendszerben láthattuk, és nem ismerhettük meg igazán az életének rajtuk kívül eső részét. Lydia West azonban így is hatalmas szívvel alakította a barátaiért bármire kész lányt, az aggódása és törődése pedig pont azokra az érzelmekre rezonált, amelyek a nézőt is hatalmukba kerítik az epizódok közben.

Ezen az apróságon kívül azonban tényleg minden nagyon egyben volt, a fényképezéstől kezdve, a rendezésen át, egészen a dalokig. Az It’s a sin egy igazi mestermű, ami egyszerre tölt fel energiával és vág a  padlóhoz a végén, hogy aztán napok múlva is veled maradjon, ahogy a szereplők sorsán gondolkodsz. Ugyan nem gyakran pontozok, de azért álljon itt, hogy ez bizony simán 9,5/10 volt (és csak azért nem 10/10 mert azt tényleg nagyon ritkán, mondjuk ötévente egyszer osztogatok).

La!

17 hozzászólás Ne habozz!

Necridus - 2021. 01. 28. 16:40

Én is végignéztem, de nem jutok szóhoz talán még most sem pár nap után. Nagyon örülök, hogy írtál róla Shannen, mert remek kritika lett és abszolút egyetértek. Öröm volt olvasni azokat a gondolatokat, amik az én fejemben is keringtek, csak még a sorozat hatása alatt állva nemigen tudtam megfogalmazni. Köszi! Valóban zseniális, nálam messze a legjobb sorozat lett az It’s a Sin a maga öt részével az elmúlt néhány évből.

Nagyon örülök, hogy az LMBTQ+ társadalom ilyen szörnyű időszakáról szóló sorozat elkészült, tényleg olyan szinten magával rántott, mint régóta semmi. Az az önfeledt, energikus jelenetsor az első részben, már ott tudtam, hogy ez kiváló lesz. A végére pedig remekül átment a komor hangulatba úgy, hogy közben nem vesztette el önmagát. Az édesanya középpontba helyezése valami brutális volt, úgy összeszorította végig a szívem azon jelenetekben, hogy néha a könnyeimmel küzdöttem.

Régóta hallgatok Years & Years-t, nagyon megmosolyogtam, amikor meghallottam, hogy Olly Alexander a Years & Years sorozat készítőjével dolgozik együtt:) És milyen ügyesen! Nem csoda, hogy többen is megemlítették a hét alakítása poszt alatt. Ott a helye!

Negatívumnak még annyit tennék hozzá, hogy nálam Ash is hanyagoltnak érződött, nem csak Jill. Bár megmondom őszintén, utóbbi érdekesebb volt, pláne onnantól, hogy egyre nagyobb szerepet vállalt a betegek életében.

Tényleg nehezen tudok mást mondani. Fantasztikus darabja a mai sorozatoknak, remekül kezeli a betegséget és a (szerencsére ma már egyre kevésbé) elnyomott társadalmi csoportot, öröm volt nézni ezt a reprezentációt is.

La!

Ui.: Olly bandája, a Years & Years ki is adott egy It’s A Sin feldolgozást, azt is érdemes meghallgatni, elég jól passzol az utolsó epizódhoz.

leslieb - 2021. 01. 28. 16:47

Nagyon szép kritika és csak csatlakozni tudok hozzá: nem tudom, hogy lesz -e idén még ilyen sorozat, ami ennyire tud majd hatni rám, mert szíve-lelke van a sorozatnak. Olly Alexander remekel és az utolsó rész -amely egy erős gyomros (pedig fel voltál rá készülve) és sírni fogsz- pedig megmutatta, hogy miért egy Keeley Hawes kellett az anya szerepére. A Jill-t játszó színésznőt pedig megjegyeztem.

wintender - 2021. 01. 28. 17:48

A Jill-t játszó színésznő már a Years and years sorozatban (ne keverjük össze a postban szintén említett zenekarral :) ) is remekelt, konkrétan kislányt és felnőtt nőt is játszott, ahogy teltek az évek.

Kis pontosítás: Ritchie sci-fi felbukkanása nem akármiben volt, hanem szintén Russel T. Davies nevéhez köthető Doctor Who egyik (vélhetően csak ehhez a sorihoz készített) jelenetében volt szereplő.

Amúgy tényleg nagyon erős sorozat, imádtam minden pillanatát. A casting tökéletes volt, a karakterek nagyon jól meg lettek írva, a sztorivezetés meg végig élvezetes.

Várom, hogy végre mások is megnézzék az ismerőseim közül, hogy mondhassam nekik, hogy

La!

Shannen - 2021. 01. 28. 18:26

“Kis pontosítás: Ritchie sci-fi felbukkanása nem akármiben volt, hanem szintén Russel T. Davies nevéhez köthető Doctor Who egyik (vélhetően csak ehhez a sorihoz készített) jelenetében volt szereplő.”

Pedig gyanúsan ismerősek voltak azok a robotszerűségek. :D De sajnos nem nézek Doctor Who-t, úgyhogy ez a kis utalás valóban elment mellettem.

De ha már említésre került, akkor most utánaolvastam és ez a jelenet egy kvázi főhajtás Dursley McLinden előtt, aki az 1988-as Remembrance of the Daleks részekben alakította Mike Smith-t, és aki maga is AIDS aktivista volt, és ebbe is halt bele.

Bazil - 2021. 01. 28. 21:43

Jó írás, gratulálok.
Számomra is csak egy kérdőjel maradt a végén: Jill. Ki volt ő? Ha fél pont levonás, akkor legyen emiatt. (Ha van értelme pontozgatni.) Rendkívül erős, emlékezetes darab, és ez a lényeg!

Decibell - 2021. 01. 28. 23:18

Úgy volt, hogy ledarálom ezt az 5 részt de nem tudtam egyben megnézni. Nagyon megrázó. Különösképp az utolsó rész, napokig ezen kattogott az agyam

ChristineJane - 2021. 01. 29. 15:59

Félve kezdtem bele, szívszorító, de nagyon-nagyon jó.

LilyCat - 2021. 01. 29. 16:00

Tegnap kezdtem el, két rész volt meg eddig, egyszerre fájdalmas és jó nézni.

sherlock20 - 2021. 01. 29. 22:32

Uh, ez is az a sorozat ami közben egyszerre nevet és borzong bele a dolgokba az ember.
Zseniális.

bulababa - 2021. 02. 01. 00:00

Én is hiányoltam Jill magánéletét, aztán az jutott eszembe, hogy talán azért nem volt senkije, mert valójában végig Ritchie-t szerette.

nargli - 2021. 02. 01. 16:24

bulababa: ez nekem is eszembe jutott, és sok mindenre magyarázatot is ad, ugyanakkor még így is tündérmesei az ábrázolás. Jillnek semmi gondját-baját, saját döntését nem látjuk, csak a barátaiért él. Emellett a szülei is szuperek, elfogadóak, együttérezőek. Szóval, ez tényleg egyoldalúan pozitív ábrázolás, de attól még a sorozat tökéletes.

Aunt Pol - 2021. 02. 01. 18:46

Annyira feelgood és annyira szívfacsaró egyszerre, nagyon tetszett. Abszolut maradandó elmény, amin meg sokáig kattog az ember agya.

Anni - 2021. 02. 08. 19:00

Nagyon jó kritika és mindent leírtatok, amit írtam volna.

Érdekes de pont nem rég néztem meg a Philadelphia c filmet az is az AIDS-ről szól( ajánlom mindnekinek, aki még nem látta), hát annak is rendesen a hatása alatt voltam és most rájött ez is.

Még csak február de tuti benne lesz év végén a top 3-ban nálam.

La! :)

Nikolka - 2021. 02. 12. 01:55

Huh. Huh. Huh.
A kritika minden szavával egyetértek. És a pontszámmal is maximálisan.

A 3.rész maga volt a zsenialitás, ahogy a rész 2×20 percre volt osztva. Az eleje a vidámsággal, aztán puff, az ájulással jött a másik fele. A 3.rész után amúgy 1 hétig nem tudtam megnézni a 4.részt, annyira “megviselt”.

Először nem értettem miért kellett Keeley Hawes egy ilyen kis szerepre. De az 5.részben világossá tették. Minden perce egy kincs volt.
Egyébként nagyon jól megmutatták a 2 anyával a 2 teljesen más reakciót, viszonyulást.. Mennyi múlik egy szülőn!
Olly Alexander pedig lubickolt minden másodpercben. De tényleg mindenki annyira jó és szerethető volt.
És azok a zenék!
Jillel kapcsolatban én is így éreztem. Amúgy néha már olyan volt, mint egy Sci-Fi szereplő lenne. :) Egyszerűen ilyen nincs, hogy valaki ilyen jó ember legyen.

Nálam is biztos benne lesz az idei év top3-ban, és tudom, hogy ez nem elkiabálás.

Mikilós - 2021. 02. 19. 10:41

Nekem is nagyon bejött a sorozat. Fura lesz a hasonlat, de a Chernobylt juttatta eszembe kicsit. Lehet talán a kórházas jelenet miatt.

A színészek abszolút jól el lettek találva, nem volt olyan karakter aki zavart volna, mert mindegyikben volt valami ami megfogott. Durva volt, hogy az első 2 rész még mennyire kedves, aranyos, “cukros” volt, addig a következőkben meg már gyűltek a viharfelhők.
Nagyon jól eltalálták a dráma és komédia arányát.
A vége az azért egy kicsit gyomros volt, például amikor Jill kioktatja Ritchie anyját.

10/10 – egy este alatt megvolt, nem tudtam letenni. Imádtam. XD

Kicsit aktuális a sorozat, az AIDS mellett, például arra is felhívja a figyelmet, hogy a kormány, hogy bánik a melegekkel. És sajna ez hazánkban nagyon jól megfigyelhető, pl. a család fogalma vagy a transz ellenes törvény.

Krisztiàn - 2021. 02. 19. 21:08

Ma nèztem.vègig nagyon bejött nekem.is. ajànllom mèg a hatàsa alatt vagyok.

ttwnbd - 2021. 02. 20. 20:18

Röviden: zseniális.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz