login |

Small Axe: az 1. évad

2021. 03. 28. 21:40 - Írta: Shyllard

Szólj hozzá | kategória: Anglia lecsap, antológia, kritika,

A brit sorozat Mangrove című nyitóepizódjáról már volt szó az oldalon, viszont az „évad” ledarálása után úgy éreztem mindenképp írnék a többi „részről” is, illetve hogy az összességük mégis miféle élményt képes nyújtani.

Steve McQueen BBC-re készített, idehaza HBO GO-n Kis Fejsze címmel elérhető epizodikus antológia sorozatának középpontjába a londoni fekete bevándorló (változatosság kedvéért nem az amerikai helyzetről kapunk újabb alkotást) közösség életébe kaphatunk betekintést, 1969 és 1982 közötti időszakból való merítés által.

Első látásra “csupán” egy újabb társadalmi kérdéseket taglaló szériáról van szó, viszont koránt sem mindig annyira élesen, mint ahogy azt a „pilot” alapján gondoltam volna. A fókusz sokkal inkább a közösség mindennapi életét hivatott bemutatni. A hőseink élete bár legtöbbször szegregáció és a rendszerszintű problémák megélése körül forog, sokszor más jelenségeket is magába foglal. Így miközben valamennyire csalódottan ültem, mikor pl. az 1×02-ben nem kaptam meg a szinte „beígért” rasszizmus megélésének állandó megjelenítését, 5 rész után kifejezetten elégedett vagyok a készítők megközelítésévvel.

Ugyanis McQueen ahelyett, hogy az állandó szenvedésre és nehézségekre helyezte volna a hangsúlyt, úgy döntött inkább a közösség emberi mivoltát mutatja be a nézőknek. Miközben temérdek kemény, szívszorító történetet kapunk, az évad egésze egy egész koherens képet volt képes festeni a bevándorlók szociális életéről. Elsősorban nem áldozatokról, hanem emberekről szól a Kis Fejsze, akik sokszor elszenvedői az akkori többnyire rasszista társadalmi berendezkedésnek.

Ezt a hozzáállást én csak dicsőítő szavakkal tudom illetni, hiszen ezáltal a rendező képes volt kiemelni hőseit a Hollywood által nagyon is kedvelt áldozatszerepkörből. Legtöbbjük közel sem tökéletes, sokszor még unszimpatikus magatartást is tanúsít, miközben számos viselkedésüket a nagyszerű korrajz és sokszor kifejezetten visszafogott (persze ez lehet csak nekem érződött így) rendszerkritika által képes nem felmenteni, hanem megmagyarázni a készítő. Személy szerint McQueen filmjét, a 12 év rabszolgaságot nem kedveltem, mert ott valahogy nem volt képes mindezt elérni, meglehet mert ott egy, nem pedig öt alkotáson belül kellett elmesélnie, amit szeretett volna.

Az előzőek tükrében, pedig nyugodt szívvel tudom mondani, hogy nem csak a társadalomkritika, hanem az érintett közösség élete iránt érdeklődőknek is érdemes bepróbálkoznia a sorozattal. Így a tovább mögött röviden, spoilermentesen értékelem az 5 epizódot.

Az első, Mangrove című részről human szinte mindent elmondott, amit lehetett. Személy szerint csak annyit fűznék hozzá, hogy iszonyat erős és ütős startról van szó, ami előzetes információgyűjtés hiányában számomra kicsit túl magasra is tette a lécet. Végén nekem is sikerült belekönnyeznem, nem kis részt Shaun Parkes alakításának köszönhetően, aki véleményem szerint a Kis Fejsze legjobbját nyújtotta. Számos remek színész kísérte a filmben, viszont a rá fókuszáló, elnyújtott közeliket a főszereplő remekül kihasználta, tökéletesen éreztetve a benne zajló folyamatokat. Nélküle a befejezés sem ütött volna annyira.

Az ezt követő Lovers Rock-ban jön felszínre először a sorozat nagyobb mértékű tematikus merítése, egy éjszakai partit bemutatva. A „pilot”-tal szemben ezúttal nincs szó semmi nagy volumenű, mindenkit megmozgató társadalmi kérdésről, csupán egy egyszerű házibuliról. Felmerülnek itt-ott problémák és nehézségek, de korántsem a bőrszínből fakadó ellentéteken van a hangsúly, hanem a szerepeltetett fiatalokon, és az ő életükön.

Rendkívül koncentrált epizódról van szó, amiben több stílusos és remek táncjelenetet kapunk, mindennapi problémákkal megfűszerezve. Úgy érzem, ha nem vártam volna valami első részhez hasonló élményt, sokkal jobban élveztem volna a Lovers Rock-ot, mert visszatekintve, ennek az alkotásnak a jeleneteire emlékszem leginkább. Élvezetes, valódi és nagyon is emberi éjszakai történésekről van szó, ahol sok házibulihoz hasonlóan számtalan esemény történik egyszerre. Mindennek a hátterében pedig természetesen ott húzódnak a bevándorló közösségen belüli kulturális különbségek, és a londoni élet nehézségei is.

A Red, White and Blue-ért a főszereplő, John Boyega Golden Globe-ot is kapott, amit én nem feltétlen érzek igazságos döntésnek, ha csak a sorozaton belüli más alakításokkal hasonlítjuk az övét össze. Mint már említettem, szerintem Shaun Parkes sokkal erősebben demonstrálta színészi képességeit, figyelemreméltóan kevesebb képernyőidővel és párbeszéddel, mint Boyega. Kettejük közül én inkább utóbbit díjaztam volna, az a spekulációm, hogy ezúttal (is?) hírnév mentén született meg a szakmai elismerés

Véleményemhez hozzá tartozik, hogy ez az epizód volt számomra a legkevésbé élvezetesebb az 5 közül. Ezúttal, a „pilothoz” hasonlóan ismét a rendőrség és bevándorlók kapcsolata kerül előtérbe, de összességében a legtöbb aspektusát a többi rész számomra jobban el tudta mesélni, mint a Boyega-s. Ami különlegessé teszi, hogy ez alkalommal belülről mutatja be McQueen a rendfenntartó szervezet működését egy kvázi-külsős élményein keresztül, de számomra korántsem annyira alaposan, mint tehette volna. Felvet érdekes kérdéseket az epizód, de olyan gyorsan véget ér a majd másfél órás játék ideje ellenére, hogy csak vakartam a fejemet. A befejezése nagyon jóra sikeredett, de szerintem lett volna még itt mit mesélni, pláne, hogy a legtöbb filmhez hasonlóan itt is valós történetről van szó.

A 4., Alex Wheatle című epizód szintén nem volt a szívem csücske, de ezúttal inkább a szerkezet, mint tartalom miatt. Főhősünkkel börtönbe kerülésekor találkozunk, ide vezető útját pedig flashback-eken keresztül ismerjük meg. A rész rávilágít a jelenlegi hazánk béli árvákat is sújtó rendszerszintű problémára, ami már életük első pillanatitól fogva jelentős hátrányba helyezi őket, még saját közösségükön belül is.

Ebben az epizódban kapunk a legtöbb alvilági jelenetet, de a folyamatos időváltakozás miatt akárhányszor sikerült beleélnem magam a történésekbe, a szétszabdalt szerkezet mindig elaltatta a figyelmem. Mind Wheatle börtönbéli, és azon kívüli útja érdekes és rengeteg fantasztikus jelenetet tartogatott magában, de számomra lineáris elmeséléssel sokkal jobban működött volna a rész. Továbbá a vége felé, cellatársa által előadott monológ is kicsit túl szájbarágósra sikeredett annak ellenére, hogy remek tanulsággal és mondanivalóval volt képes szolgálni a résznek. Koránt sincs rossz epizódról szó, de történetmesélési szempontból nekem az Alex Wheatle volt a leggyengébb.

Szerencsére a két felemás élményt egy fantasztikus „évadzáró” követte az Education személyében, ami remekül képes volt feltenni az Kis Fejsze i-jére a pontot. A fiatal Kingsley tanulmányi nehézségeit, illetve az oktatási rendszer arra való hiányos és problematikus válaszát bemutató epizód volt az, amelyik az elsőn kívül ténylegesen képes volt megkönnyeztetni.

Talán szociális munkás létem miatt is, de a fiatalkori deviáns viselkedést firtató rész volt a szívemhez legközelebb álló, annyira remekül képes volt rávilágítani a tágabb társadalom felelősségére az ilyen esetekben, egy „rossz diák” életéből kiragadott szeleten keresztül. A rendszert kritizáló hozzáállás mellett McQueen képes volt előre is tekinteni ebben az epizódban, remekül rávilágítva egy lehetséges és reális megoldási stratégiára ez ügyben.

Összefoglalva tehát mint látható, legtöbb esetben nagyon kis volumenű, fókuszált történetekről van szó, amik külön-külön is képesek élvezetes élményt nyújtani. A rövid leírások fényében jól kivehető, hogy a merítés meglehetősen tág, s az antológiás felépítésnek köszönhetően nem is muszáj rögtön a Mangrove-val kezdeni. Lehet a könnyedebb témára vágyóknak a Lovers Rock képes pont annyit adni, amit szeretnének, esetlegesen felkeltve az érdeklődést a többi rész iránt is.

Viszont a tematikus kapcsolódás miatt mindenképp fantasztikus élmény volt számomra a Kis Fejsze, hiszen a néholi gyengébb történetek ellenére is, az 5 epizód egészében egy nagyon szép kor –és közösségrajzot volt képes letenni az asztalra. Visszatekintve a Red, White and Blue, illetve Alex Wheatle sem negatívan jelenik meg a fejemben, hiszen tartalmukkal képesek voltak az egész sorozat mondanivalóját is magasabb szintre emelni. Ami kemény, realisztikus, s koránt sem annyira vitát generáló, mint elsőre tűnik.

Az Education-t pedig úgy érzem még többször is újra fogom nézni, miközben szerintem minden érdeklődő megtalálhatja a neki leginkább szóló történetet az 5 közül. Steve McQueen-nek meg dicséret jár, a kimértebb megközelítéssel sokkal mélyebben képes volt elmondani azt, amire valamennyire a 12 év rabszolgasággal is megpróbálkozott már.

Van a sorozatnak egy-két szájbarágós jelenete, de a több, mint 6 óra hosszhoz képest nagyon kevés. Ez talán a társadalmi kérdéseket firtató alkotásoktól viszolygókat is képes bevonzani. Hiszen a londoni bevándorlók közösségének 69 és 82 közötti mindennapjait bemutató sorozat rendszerkritikától függetlenül is számtalan érdekes, számomra eddig ismeretlen tényt volt képes a tv-képernyőre vinni.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz