login |

Pose: az 1. és 2. évad

2021. 05. 03. 15:50 - Írta: Shannen

1 hozzászólás | kategória: kritika,

Nemrég írtam arról, hogy mennyire lenyűgözött A póz pilotja, amire ugyan három év késéssel sikerült sort kerítenem, így viszont tökéletes tempóban tudtam felhozni magam az első két évaddal, hogy az FX-en most debütáló zárószezont már hetiben tudjam követni. (Itthon a sorozat a Netflix-en nézhető magyar felirattal, a 3. évad majd a tévés sugárzás után kerül fel.)

Nyilván egy 10/10-es kezdés után magasan van a léc, és azt nem is lehet fenntartani epizódokon át, de még így sem kellett csalódnom, sőt, egyenletesen kimagasló volt végig a minőség. Akit a konkrét alapok érdekelnek, az mindenképp nézzen rá a korábbi írásomra, ez most egy spoilermentes általános ajánló lesz.

A 80-as/90-es évek New York-i ball room culture (bálterem kultúra) világába elkalauzoló Pose nem csak egy kevesek által ismert szubkultúrát ismertet meg a nézővel, de egyszerre felemelően és fájdalmasan szép emberi történeteket mutat be. Az őszinte, igaz emberi sorsokat bemutató sorozatok a gyengéim, így nem véletlen, hogy épp ez teszi igazán kiemelkedővé a Pose-t is számomra.

Bár a pilot színes-szagos (vagy mondhatni Ryan Murphy-s) stílusa a folytatásban is folyamatosan jelen van, de sokkal visszafogottabban, és csak akkor van feltekerve 100-ra, amikor annak valódi funkciója van (pl. a bálok) és tényleg hozzátesz a történethez. Egyébként pedig minden a karakterekre van bízva. Szerencsére ezen a téren is nagyon erős a sorozat, a szereplők nem csak jól vannak megírva, de a színészek is egytől-egyig telitalálatok.

Miközben az egész sorozat egy kis (kb. 10 fős) közösséget helyez a középpontba, rajtuk keresztül mégis szinte teljes képet kaphatunk a tágabb LMBTQ-közösség akkori helyzetéről. Nagyon sokféle témát érintenek a két évad alatt, ám a két fő szál, amelyekről tulajdonképpen a sok kicsi történet leágazik, az egyrészt hogy milyen transzneműként boldogulni az életben, másrészt milyen egy halálos betegség árnyékában élni és szeretni.

Egyik téma sem könnyed első ránézésre, sőt, ami azt illeti sokadik pillantásra sem, mégis sikerült a készítőknek megtalálni a tökéletes egyensúlyt, és minden lehúzós momentumon végül átsegít a humor vagy az a szívmelengető érzés, hogy a nehézségek ellenére ez a kis család akkor is kitart egymás mellett, ha az egész világ összeomlik körülöttük.

Tele van kirobbanó energiával a sorozat, mindenki küzd az álmaiért, van, akit kicsit noszogatni kell, van, aki nagyon is tudja, mit akar, mindenesetre tagadhatatlanul inspiráló nézni ezeket a küzdelmeket. Jó látni ezeket a karakterek, akiket még mindig ritkán látunk filmen vagy sorozatban aktív cselekvőként, a saját sorsuk alakítójaként. Itt mennek előre, ha elbuknak, felállnak, de mindent megtesznek azért, hogy olyan életet élhessenek, amilyet megálmodtak maguknak.

Ezt az utat nagyon szépen mutatja be az első két évad. Míg az első évadban azt követhetjük nyomon, hogy a saját közösségükön belül, elsősorban a bálokon, hogyan teljesednek ki a szereplők, miközben persze az ezen kívüli életüket is megismerjük, a második évadban már kitágul a világ, és az lesz az egyértelmű cél, hogy a nagybetűs Társadalom egyenértékű tagjai legyenek (saját vállalkozás indítása, karrierépítés, stb.). Ehhez persze segítséget ad Madonna 1990-es Vouge című száma, ami tulajdonképpen felszínre hozza az addigi underground ball room kultúrát. 

Érdekes látni a sorozatban megjelenő interakciókat a főszereplők és a közösségükön kívüli emberek között. Miközben a második évadban ezek a kapcsolatok (kreatív szempontból) jól sültek el (Patti LuPone nem értem, hogy nem kapott Emmy-jelölést anno), addig az első évadban kicsit erőltetettnek éreztem Evan Peters karakterének történetét. Mintha az ő, James Van Der Beek és Kate Mara szerepeltetése csak azért kellett, hogy legyenek húzónevek is a javarészt ismeretlen transznemű színészek mellett, holott nagyon hamar kiderült, hogy simán elviszik ők is a hátukon a sorozatot.

Aki viszont abszolút nem a semmiből csatlakozott a gárdához, az Billy Porter, aki Pray Tell-ként eleinte még csak az egyik üde színfoltja volt a csapatnak (ezért is érdekes, hogy egy kiemelt epizódnak köszönhetően mégis főszereplőként kapott Emmy-díjat), ám a második évadra már egyértelműen Mj Rodriguez Blanca-ja mellett ő lett az egyik vezéregyéniség, aki remek ellenpontként jelenik meg a tapasztalatlan és kevésbé felelősen gondolkodó fiatalokkal szemben.   

A felelőtlenség már csak azért is veszélyes ebben a kontextusban, mert mégiscsak az AIDS-válság kellős közepén járunk, a 80-as/90-es évek fordulóján, amikor a brutális mellékhatásokat okozni képes AZT nevű gyógyszeren kívül nem nagyon volt más segítség a betegség kezelésére, és még így is szinte minden esetben a kimenetel halálos volt.

Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem Blanca lesz az egyetlen szereplő, aki HIV pozitívvá válik a történet során. Nyilván mindenki másképp fog állni a saját helyzetéhez, ami a sztori előrehaladtával bizony egyre komorabb epizódokhoz vezet. Nehéz ezeket a pillanatokat igazán feloldani, de például a kórházi jótékonysági kabaré műsorok mégis derűsebbé tudják tenni a hangvételt.

Csak azért, hogy teljes legyen a kép, még megemlítem, hogy bármennyire is bekerült a kedvenc drámáim közé a Pose, azért én sem értettem egyet minden kreatív döntéssel, a túltolt happy end-del végződő első évados finálétól kezdve (amit mondjuk a 2×01 első 5 percének gyomrosa tökéletesen elfeledtetett), a második évad néhány egészen extrém fordulatáig. De ezek eltörpülnek a fentebb kifejtett rengeteg pozitívum mellett, a 80-as/90-es évek nosztalgikus hangulata (a zenék! a ruhák!) pedig tényleg csak hab a tortán. 

Tűkön ülve várom, hogy elkezdjem nézni a záróévadot (ami ma hajnalban indult), nem hinném, hogy épp most rontanák el, bár biztos szomorú lesz a búcsú ezektől a csodás karakterektől. Na de ezt majd a legvégén kibeszéljük.

1 hozzászólás Ne habozz!

Shyllard - 2021. 05. 03. 19:55

Jajj ezt a sorozatot már annyi ideje akarom kezdeni. Köszi az ajánlást, nagyon meghoztad a kedvem hozzá, próbálom majd minél hamarabb felhozni magam, bár szerintem ebből csak nyári dara lesz. Mag a téma is izgat, de mint Murphy munkásságának követője (és sajna nagy kritikusa), úgy érzem, hogy ez a Pose nagyon illik, ahhoz, amit ő képes nyújtani.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz