login |

Too Close

2021. 05. 13. 15:50 - Írta: winnie

3 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika, minisorozat,

We are the wrecked people.

Az angol ITV április 3 részes minisorozata (ami nemsokára jön itthon is az HBO GO-ra), bár végülis egy rejtélyre van kihegyezve, de alapvetően mégiscsak egy lélektani dráma, amely két ember friss kapcsolatára épít, pár közös beszélgetésre, amik mindkettejük életére elég komoly következményekkel járnak.

Elég hátborzongató módon kezdődik a pilot. Egy nő kocsijával egy nagy esőben megáll egy lezárt útnál, egy felnyitott hídon az autójával, majd pedig némi gondolkodás után a sorompót áttörve, elég fura arckifejezéssel belehajt a vízbe. Két gyerekkel a hátsó ülésen.

Gőzünk sincs arról, hogy mi történt. Mármint láttuk, de hogy miért, hogy mi lehet az eset háttere, és hogy mi lett a kimenetele, az erősen kérdéses. És ezt próbálja kideríteni a sorozat főhőse, az Emily Watson által alakított törvényszéki pszichiáter, akinek az a feladata, hogy felmérje az “elkövető” állapotát és megtudja a motivációit. A dolgát az viszont komolyan nehezíteni, hogy a “tettes”, Connie nem emlékszik semmire. Vagy legalábbis azt állítja.

A Denise Gough által alakított, igencsak megviselt (sebesülések, kopaszfoltok) karakter látszólag disszociatív amnéziában szenved, vagyis kvázi kizárta magából a traumatikus emlékeket, és inkább csak a férjével, a gyerekével, illetve az anyjával szeretne beszélni, és komolyan nem is hisz abban, hogy bármiféleképpen ártott volna a saját lányának.

A két főszereplő beszélgetése révén (visszaemlékezések segítségével) feltárul a (nevezzük így) a páciens múltja, a mondhatni idilli élete, amit némiképp felbolygatott az, amikor egy új pár költözött a szomszédba. Miközben látjuk a múltat megelevenedni, persze az járhat a fejünkben, hogy mennyire megbízható a narrátorunk, illetve, hogy van-e valami hátsó szándéka. Hogy vajon a pszichiáter szedi ki belőle a dolgokat, vagy ő játszik vele, vezeti meg őt?

A Too Close-ban a rejtélyfaktor tehát érdekes lehet, annak kapcsán is, hogy pontosan mi és miért történt, és annak kapcsán is, hogy a valósággal szembesülünk-e, de mint írtam, a hangsúly nem ezen van. Sőt, idővel még az is világossá válik, hogy a sorozat épp annyira szól a pszichiáterről is, mint a pácienséről, ugyanis a találkozás egyrészt hat a jelen életére, másrészt az ő személyisége és múltja is kibomlik előttünk, és ki tudja, talán még a szerepek is felcserélődnek.

A sorozatban nem nagyon vannak derűs pillanatok, elég komolyan drámáról van szó, amiben a két főszereplő nagyon nagyot alakít a közös jeleneteikben, azonban számomra a tempó egy fokkal lassabb volt annál, mint amit maradéktalanul élvezni tudtam volna, ráadásul, főleg az első rész, kissé elkalandozónak tűnt, egy ideig nem nagyon vált világossá a fókusz, és hogy bizonyos jeleneteknek miért van jelentőségük. Ha alapból nem érdekelt volna és nem ismerném az angol miniket, csak a kezdés alapján biztosan nem maradok.

Szerencsére a folytatásban már ilyen gondom nem akadt, beszippantott a 2. rész és meg is tartott egészen a végkifejletig, aminek a tónusát nem lőném el, de a fő motívum mindvégig nagyon erős marad, még azok után is, hogy nagyjából kiderül, hogy mire megy ki a játék, hogy melyik téma is van pontosan a sorozat fókuszában. (Mondjuk több viszonylag fontos kérdéskört végigzongoráznak.)

Egy ilyen sorozatnál valamiért teljesen magától értetődik, hogy egy bekezdést szánni kell a főszereplők alakításának, mind Watson, mind Gough nagyon jók (a többi jelölésre esélyes ismerete nélkül meglepne, ha nem lenne ott utóbbi a BAFTA-nomináltak között), az ő közös jeleneteik adják a sorozat lelkét, miközben szorítjuk a karfát.

A mostani járványidőszakban ráadásul kifejezetten aktuális lehet a sorozat, hiszen az embereket ért traumák, valamint a mentális betegségek gyakoribbá váltak, és az ezekhez való hozzáállás manapság kiemelt témának számít, főleg, hogy sokak számára (azokról van szó, akiknek nincs közvetlen vagy közvetett tapasztalatuk) még mindig elég megfoghatatlan a témakör, és nem nagyon tudják átérezni, hogy mi mindennel járnak és milyen kezelést igényelnek.

At some stage we all take responsibility for our actions.

Sajnáltam, hogy nem tért hamarabb a lényegre a Too Close, akkor minden bizonnyal jobban megragadta volna a figyelmemet, és hiszem, hogy többre érdemes értékelni, mint amennyire én tartom, bár biztos lesznek olyanok is, akik elég snassznak fogják megélni a sztorit és a komolyabb csavarok hiányát. Nem tudom, az volt az érzésem, hogy fullos thrillerként és fullos drámaként is magasabbra értékeltem volna a látottakat, így viszont csak egy “erős négyes” kategória nálam az ötös skálán.

3 hozzászólás Ne habozz!

Shannen - 2021. 05. 13. 17:57

Szóval az van, hogy amit itt Emily Watson és Denise Gough alakított az valami elképesztő volt, külön-külön is, és persze a közös jeleneteikben is zsenik voltak. Én is remélem, hogy jövőre a BAFTA-n elő fognak kerülni, vagy legalább Gough.

Főleg amúgy Gough miatt vártam ezt a sorozatot, mert őt ritkán látom, de mióta láttam pár éve színházban (pontosabban színházi közvetítésben) azóta nagyon bírom. (Pár hete jött ki amúgy egy új filmje Sebastian Stan-nel, a Monday, ami egész jó lett, jó szívvel ajánlom, egy pár fokkal vidámabb ott a sztori.)

Viszont összességében ez a 3 rész annyira nem győzött meg. Egyszer nézhető, de az alakításokon kívül semmi kiemelkedő nem volt benne, a rendezés is olyan lapos volt, ilyen egy tipikus sorozat, amit a színészek visznek a hátukon.

Zsuzsa - 2021. 05. 13. 18:35

Láttam, nagyon tetszett. Kiváló színészi alakítások, érdekes téma. Mindenkinek ajánlom.

Divide - 2021. 05. 23. 11:20

Méltatlanul alulértékelt gyöngyszem ez a sorozat a nagy lufidömping közepette.
Watson és Gough is olyat játszik benne, hogy leteszed a hajadat. (Bocs.)

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz