login |

Flowers

2021. 06. 16. 21:36 - Írta: Shyllard

4 hozzászólás | kategória: Anglia lecsap, kritika,

Az eredetileg Channel 4-on 2016-ban többek között Olivia Colman főszereplésével bemutatott 2 évados angol sorozat már egy ideje elérhető itthon a Netflixen is, s én leginkább The Leftovers partnersorozataként tartok számon, hiszen mind az HBO-s alkotás, mind a Flowers erősen fekete humorral operáló, ámde mély pszichológiai témákat boncolgató széria.

Eredeti futama idején meglehet sokak figyelmét elkerülhette, hiszen egy nagyon visszafogott, klasszikus angol családi komédiának tűnő műről van szó, ámde ebben az esetben mindenképp kijelenthető, hogy a látszat csal. A Flowers egy rendkívül egyedi, hangulatos, s nem utolsó sorban érzelmileg ütős rövid 12 részt ölel magába, amibe nem csak számtalan hangosan nevetős részletet sikerült betuszkolni, de néhol a könnycsatornákat sem kímélik.

A tovább mögött enyhe spoilerekkel kifejtem miért is tudom teljes szívvel ajánlani a sorozatot, legfőképpen az angol komédiák kedvelőinek, és akik egy kicsit különlegesre, szomorúra és szokatlanra vágynak.

A sorozat a Flowers családot és velük együtt élő japán grafikust, a Will Sharpe által játszott Shun-t állítja középpontjába. Az első rész kezdő képkockáiban szemtanúi lehetünk, ahogy a Julian Barratt által játszott apa öngyilkossági kísérletet hajt végre, sikertelenül. Ez a tette nem csak beindít egy folyamatot, ami hazugságok és félreértések sorozatát eredményezi, de meghatározza a tónusát is a sorozatnak, ami egészen a 12. epizódig fent is marad.

A Flowers-ék mint diszfunkcionális család képtelenek figyelni és megérteni egymást, ennél fogva a számtalan jel, ami az Maurice Flowers cselekedetéről árulkodik, elsiklik a fejük felett. A külföldi jelenléte nem csak a kulturális különbségeket hozza előtérbe, de külső szemlélőként rámutat a számunkra is egyértelmű problémákra, egyedüli biztonságos és megbízható szövetségesként leledzve a család minden tagjának számára.

A kezdő akasztásos jelenet célja jóval több figyelemfelkeltésnél és megbotránkoztatásnál, az első évad fókusza végig marad az apa depresszióján, miközben nem csak az ő szemszögét, de a többiekét is bemutatja. Az Olivia Colman által alakított anyukán keresztül láthatjuk milyen nehézségeket jelentenek a szeretetteknek együtt élni hasonló pszichológiai problémákkal küzdő személyekkel, míg Sophia Di Martino és Daniel Rigby ikerpárosa a saját, nagyon is kiugró furaságaikkal tökéletesen reprezentálják a hasonló családokban felnövő gyerekek gátjait.

A sorozat az említett The Leftovers-hez hasonlóan itt is felnagyításokkal hozzák előtérbe a mély lélektani témákat, csak ezúttal nem egy rejtélyes esemény, hanem a karakterek maguk azok, akik valóságosnál nagyobb jellemvonásokkal rendelkeznek. A depressziós, bizonytalan apa teljesen visszavonul a családból, az anyuka ezt a lehető legrosszabb mániákus módon kezeli, míg gyermekeik, szüleik mintáját követve teljességgel képtelenek bármiféle szociális kapcsolatot kiépíteni a családon berkein kívül. Shun-t, az egyedüli személyt, aki képes elfogadni őket nem csak szóban, de fizikailag is bántalmazzák, hiszen sosem tapasztaltak meg hasonló kapcsolatot életükben, az ő őszinte megszólalásaival nem tudnak mit kezdeni.

Maurice depressziójának kibontását a folyamatos káosz, vitatkozások közepette a készítő és rendező Will Sharpe dicsérendő érzékenységgel kezeli. A hangos és sokszor követhetetlen jeleneteket folyamatosan csöndes, reflektáló pillanatok váltják fel, ahol számtalan alkalommal sokkal inkább a kimondatlan szavak világítanak rá a tényleges mondandóra.

A beállítások, zene, s nem utolsó sorban a színészek miatt ezek egytől-egyig működnek, Julian Barratt remekül hozza a problémákkal küszködő apukát, miközben legfőképpen Olivia Colman-nal játszva érzelmes, szomorú és frusztráló jeleneteket szállítanak le.

A készítő könnyen belecsúszhatott volna a hibába, hogy az anyukát jeleníti meg negatív karakterként, de sikeresen képes volt bemutatni, hogy hiába ő talán az egyedüli személy, aki nem rendelkezik komolyabb pszichológiai betegséggel, a családjával való együttélés, s az irántuk érzett szeretete rendesen rányomja a bélyeget az ő életére is.

A viszonylag fókuszált első évadot, pedig egy még kaotikusabb második váltja fel, amiben Maurice betegségével való megküzdés (vagy annak hiánya) mellett lányuk Amy, és fiuk Daniel is előtérbe kerülnek. Előbbi esetében a hangulatingadozások rendesen kihatnak a környezetére, míg az utóbbi, alapvetően ténylegesen unszimpatikus karakter fantasztikusan érzelmes jeleneteket produkál.

Daniel karaktere a második évadban gyönyörűen kibontja magát, rávilágítva, hogy milyen mikor egy gyermek sosem engedheti el magát, mert mindig szülei és testvére bajait kell előtérbe helyeznie. Az ő szála talán a kedvencem az egész sorozatban, hiszen végig képes egy nagyon is negatív szereplő maradni, miközben a végére teljesen megértjük, elfogadjuk és még sajnáljuk is. Tudva, hogy a zord külső mögött talán az egyik legérzékenyebb belső lakozik.

Ami nagy szó, hiszen a már említett családon kívül, maga Shun karaktere is szép utat jár be, első évadba betekintést nyerünk a múltjába, míg a második végén a fókusz Amy mellett teljesen rá irányul, lenyűgöző és szomorú évadzáró epizódot szállítva.

Összefoglalva a Flowers számtalan téren remekel. Az angol komédia a semmi közepén játszódva már csak a környezetével képes atmoszférát teremteni, amit művészi beállítások és szép zenék is kísérnek. A karakterek egytől-egyig furcsák, érdekes és nem utolsó sorban szerethetők. A családot végigkísérve a 12 epizódban a fekete humorra vevők nagyon jókat szórakozhatnak, miközben a drámára vágyók, legfőképpen a depressziót megélők, esetleg az iránt érdeklődők egy érzékeny, tiszteletteljes és visszafogott reprezentációját láthatják a betegségnek.

A Netflixes elérhetőség véleményem szerint nagyon jót tett a Flowers-nek, mert főleg a második évad kaotikussága heti epizódokban képtelen volt annyira működni, mint most, amikor egyhuzamban le lehet darálni az egészet.

A történet egyben sokkal jobban összefügg, a hangulat is megmarad, remek és érzelmes filmes élményt produkálva, ami nem utolsó sorban egy nagyon is releváns és fontos témát boncolgat sorozatokban kevésszer látható módon. Nem véletlenül volt nagyon maradandó élmény a premierje óta, hiszen mai napig párját ritkítja a sorozat, ami The Leftovershez hasonlóan képes volt arra, hogy az epizódban való történéseket követve a stáblistát megdöbbenve nézzem.

4 hozzászólás Ne habozz!

Shannen - 2021. 06. 17. 15:40

Köszi az ajánlót!
Olivia Colman miatt muszáj volt bepróbálnom. Eddig 2 részen vagyok túl, de még nem nagyon tudom, hova tenni. Borzasztóan furcsa és egyedi, ami nyilván remek, ugyanakkor ezt szokni is kell. Közben meg zseniális pillanatok vannak benne, úgyhogy szerintem végig is fogom nézni.

A The Leftovers-párhuzamot viszont (egyelőre) nem értem, eszembe nem jutna a kettőt egymás mellé tenni.

Ellenben a Jim Carrey-féle Kidding már sokkal jobban passzol ide, mint hasonló hangulatú darab (nem csak a japán vendég miatt). Mindkettő elég abszurd, fekete humorú, depresszióval foglalkozó, diszfunkcionális családot bemutató, szóval, aki azt szerette, annak ezt is érdemes lehet bepróbálnia.

Azt még hozzátenném, hogy bár elérhető a Netflixen itthon de csak angol felirattal.

Shyllard - 2021. 06. 17. 16:25

Shannen: a Kidding-et valamiért anno felbehagytam (asszem hetiben nem jött be), de most, hogy mondod, lehet behozom utólag. Így meg, mint jó depresszioval foglalkozó sori, nekem a Leftovers meg a Flowers szokott egyszerre eszembe jutni, bár nyilván jó sok különbség van köztük :D

gd42 - 2021. 06. 18. 15:58

Egyik kedvencem az elmúlt évekből, nagyon eredeti.

Persze mivel alapvetően comedy/dramedy, nagyon szubjektív, hogy kinek jön be ez a fajta humor.

Eszembe nem jutna a Leftovershez hasonlítani, előbbi tele van misztikus elemekkel, amiket igyekeznek realistán tálalni, míg a Flowers realista történet, kicsit misztikusan tálalva.

Hangulatában szeintem Chris Morris “szomorú humorához” hasonlít eléggé (Jam, Four Lions). Történetében pedig Ricky Gervais “szívvel teli” vígjátéksorozataihoz (Extras pl.) – realista történetek, szánalmas és szomorú szereplők, abszurd szituációk, érzelmes befejezés.

A Flowers nagyon egyben van, igazi “labor of love”-nak tűnik, ahol a készítő teljes kreatív kontrollt gyakorolt a készítés minden fázisa felett.

Az első évad egyre jobb lesz a részek előrehaladtával. A második évad szerintem némileg felesleges, valahogy nekem nem állt annyira össze (ezt már hetiben néztem), de az első évad az egyik legjobb sorozatélményem a közelmúltból.

K.dave - 2021. 07. 25. 00:07

Köszi az ajánlást, egy este alatt lecsúszott az első évad, és a második is le fog egy másikon. Unom már magamnak is bizonygatni, de elképesztő milyen rejtett gyöngyszemek vannak a briteknél.
Kidding nekem is megjelent, de erre főleg Shun és az ott is meglévő távol keleti szál játszott rá. Leftoversre nekem az erős zenei aláfestéssel bíró melankolikus jelenetek emlékeztettek, de van itt brit humor is gazdagon, aranyos de egyben elszállt humorral. Gyönyörű sorozat, fontos témáról.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz