login |

Pose: vége a 3. évadnak. És a sorozatnak is.

2021. 06. 16. 15:50 - Írta: Shannen

2 hozzászólás | kategória: kritika,

The category is: Live! Werk! Pose!

Három évad után dupla résszel köszönt le az elmúlt évek egyik legerősebb drámasorozata, ami nem csak amiatt tűnt ki a felhozatalból, mert a történet középpontjában álló fekete és latino LMBTQ karaktereket valóban transznemű és queer színészek alakították, hanem mert a 10/10-es pilotot szállító Pose évadról-évadra tudta emelni a minőséget, melyet végül egy hibátlan sorozatzáróval koronázott meg.

Mielőtt rátérnék a konkrétumokra az utolsó évad kapcsán, kicsit visszapillantanék a sorozat egészére. Én ugyan nem három éve, hanem alig pár hónapja fedeztem fel magamnak a sorozatot, így elég intenzív élmény volt, viszont azt rögtön megértettem, hogy miért lett ennyire elismert a 80-as, 90-es évek bálterem kultúrájára épülő széria.

Tens across the boards!

Amikor a Póz készítői kerülnek szóba, akkor leggyakrabban Ryan Murphy-re asszociálunk, valójában azonban egy trió állt a sorozat mögött, Murphy mellett Brad Falchuk és Steven Canals személyében. Utóbbi fejéből pattant ki az eredeti sztori több mint tíz éve egy Damon nevű meleg, fiatal srácról, aki az egyáltalán nem támogató szülői házat hátrahagyva New Yorkba megy, hogy valóra váltsa álmait. A sors fintora, hogy külső, IRL okok miatt, pont Damon lesz az, akinek a karaktere nem tudja azt az utat bejárni, amit eredetileg neki szántak.

Annak ellenére, hogy Canals elmondása szerint az egész történetet a HIV/AIDS válságra felhúzva gondolta ki (ide értve a főbb fordulópontokat és a befejezés idejét is) és minden más (szereplők, bálok és egyéb sztoriszálak) e köré épült, én ezt pont fordítva éltem meg. Számomra a Pose nem egy betegség kórnikája volt, hanem elsősorban emberi történetekből állt, a fogadott család szerepével és fontosságával a középpontban egy olyan szubkulturális közegben, amit korábban nem ismertem.

Persze ezt a két megközelítést nem lehet elválasztani egymástól, hiszen a sorozat egy olyan időszakot ölel fel (1986-1998), amikor a meleg és transznemű közösség életének mindennapjainak elválaszthatatlan része volt az AIDS. A sorozat viszont remek érzékkel kerüli el, hogy egy depresszív AIDS drámát nézzünk, annak ellenére, hogy a kamera soha nem fordul el a betegséggel járó nyomasztó borzalmak elől.

Hogy ezt sikerül elkerülnie az két dolognak köszönhető. Egyrészt a bálok és azok felszabadult, színes-szagos hangulata annyira magával ragadóan feelgood, hogy erőteljesen kompenzálja a drámaibb fordulatokat. Pedig ha belegondolunk a bálok hátterébe, melyek azért jöttek létre, hogy a fekete és latino transz és meleg közösség tagjai olyan szerepeket ölthessenek magukra, amelyeket a való világban esélyük sem lett volna megélni (pl. modell, üzletasszony stb.), akkor minden önfeledt pillanat mögött ott van a meghúzódó diszkrimináció is.

És itt jönnek képbe a karakterek, akik megmutatják, hogy igenis ki lehet törni ebből a skatulyából. Lehet, hogy kétszer annyit kell küzdeniük, mint a többségi társadalom tagjainak, de ha van körülöttük egy támogató közeg, és tesznek érte, akkor egy kis szerencsével ők is valóra válthatják álmaikat.

Nyilván fikciós sorozatról beszélünk, így a kvázi tündérmesei vagy épp extrém fordulatokból sincs hiány, azonban a történet mégis a földön jár, a valóság mindig visszahúzza a túlságosan elszállt pillanatokat. Erre remek példa Elektra bőröndjének a tartalma a második évadból, amit a sorozat leginkább elhibázott szálának tartottam egészen a 3×03-ig, amely nem csak a sorozat legjobb része lett, de megadta azt az őszinte, életszagú hátteret, ami kontextusba helyezte és visszarángatta a valóság talajára a látottakat.

Bár mindenhol kiemelik a Pose tévétörténelmi jelentőségét a meleg, transz, HIV pozitív karakterek, színészek és készítők okán, és ezt kár is lenne tagadni, azonban ennél sokkal többet tett le az asztalra, mindezek kiemelése nélkül is egy magas minőségű, minden elismerésre érdemes sorozatot, amelynek hatalmas szíve az első perctől képes magával ragadni a nézőt.

Ennyit a felvezetésről, a tovább mögött már spoileresen folytatom a zárószezon értékelésével, amely, ahogy korábban is, pár hónap múlva valószínűleg a Netflix-re is érkezni fog magyar felirattal.

Az egyértelmű, hogy mint általában mindig, most is jót tett, hogy a készítők pontosan tudták, hogy ez lesz a záróévad, így szépen fel tudták építeni. Bár a hét rész összességében 4 évet ölel fel, így kicsit töredezett volt, mégis kivétel nélkül mindenkire jutott idő, hogy megkapja a maga befejezését, ki hosszabban, ki csak néhány mondat erejéig (lásd Damon). Az pedig, hogy az egész sorozatot keretbe helyezték Pray Tell, majd Blanca szavaival egészen felemelő volt (hogy hányszor könnyeztem meg a 90 perces finálét, abba ne is menjünk bele).

Ezt azért is volt jó látni, mert végső soron a Pose Blanca és Pray Tell barátságának a története volt. Lehet a barátság nem is jó szó, inkább lelki társak voltak ők egymásnak, az egész sorozat szíve-lelke. Ahogy korábban, most is voltak hullámvölgyek kettejük között, de ahogy Blanca mondta, kettejük között nem maradtak kimondatlan dolgok. Az utolsó közös jelenetük az Ain’t no mountain high!-al a harmadik évad talán legjobb ballroom jelenete volt.

Nem mintha olyan sok lett volna belőlük. Ennek egyrészt valószínűleg a járvány volt az oka, másrészt igazából a történet sem indokolt volna sokkal több báltermi pillanatot. Mostanra a családtagok kirepültek a házból, mindenki a maga útját járva építette a karrierjét vagy a saját családját. Kicsit ugyan hiányoztak ezek a grandiózus momentumok, de azt így is sikerült érzékeltetniük többször is, hogy ha Angel és a többiek nem is rendszeres résztvevői a báloknak, azt egyikük sem feledte, hogy ezeknek köszönhetően találtak egymásra és váltak családdá.

A dupla finálét ugyanaz a kettősség jellemezte, mint az egész sorozatot: egyszerre volt drámai és feelgood. Mindenkinek jutottak boldog pillanatok, hogy aztán a vége, a korábbi évadokhoz hasonlóan abszolút pozitív kicsengéssel az életigenlés és reményteli jövő felé mutasson.

Ahogy Blanca, Angel, Elektra és Lulu a Sex and the City-t megidézve (majd kifigurázva) sétáltak New York utcáin, azt a normalitást mutatta, ami egy elfogadó világban alapból kijárt volna nekik, ám ők megküzdöttek azért, hogy családot alapítsanak, sikeres üzletasszonyokká vagy épp könyvelőkké váljanak. Jó volt nézni négyüket, ahogy elérték céljaikat és közben azt sem felejtették el, hogy honnan és kik mellől indultak.

Már korábban is felmerült bennem, de mostanra egyértelműen Papi lett a szememben a sorozat MVP-je. Először a gyerek-szálat nem tudtam hova tenni, Angel reakcióját is kicsit túlzónak éreztem (bár tőle már megszokhattuk a hasonló viselkedést), végül mégis szépen alakították ezt az igencsak szimbolikus Angel-Papi kapcsolatot. A fénypont nyilván az esküvő volt, ami a menyasszonyi ruhákba öltözött transz vendégekkel baromi megható volt.

Külön már csak Elektrát emelném ki, aki az egysoros beszólásaival simán Maggie Smith-magasságokba került rengeteg idézhető aranyköpéssel.

Végezetül nem lehet úgy kritikát írni a Pose-ról, hogy ne szülessen legalább egy bekezdés a zseniális Billy Porter-ről, aki anno az első évadért rögtön Emmy-díjat kapott mint legjobb férfi főszereplő. Miközben elismerem az akkori alakítását is, egyrészt rossz kategóriában jelölték, másrészt így visszatekintve lehet kicsit “korai” volt az a díj. Ugyanis a harmadik évadban látottak alapján nem is tudom mit lehetne neki még adni… Végig megrázóan gyönyörű volt az alakítása, hogy aztán a szöveg nélküli, sminklemosós jelenetben teljesen kifacsarja a néző szívét.

Hasonlóan szép volt MJ Rodriguez alakítása is, aki évadról évadra jobb volt, miközben egyre nehezebb feladatok elé állították az írók, és a végére valóban a sorozat legendás anyja lett.

Hosszan írhatnék még, de azt hiszem a lényeg, azaz, hogy mennyire elégedett voltam ezzel a záróévaddal, így is lejön. Biztos lehetne ebbe-abba belekötni, én nem tudtam, de kommentben szívesen látom az ellenvéleményeket is. Az biztos, hogy a Pose nálam felkerült az all time top 10-es listámba.

2 hozzászólás Ne habozz!

wintender - 2021. 06. 16. 16:37

Köszi az írást. Próbáltam úgy olvasni, hogy a neveket rögtön el is felejtsem, nem kezdtem el még ugyanis a sorozatot, de a listámon van. Örülök, hogy egyre több olyan dolgot olvasok, ami megerősít, hogy igenis el kell kezdeni. :)

Anni - 2021. 06. 19. 21:10

Nagyon jó írás! :)
Tőlem biztos nem jön ellenvélemény mert ez a sorozat csodálatos volt a színészekkel, karakterekkel együtt.
Én is szétdörzsöltem a szememet az utolsó két részen, (bár már az esküvőn is).

A zárójelenetnél pedig elképzelni se tudtam volna jobb lezárást.

Remélem többekhez is eljut itthon ez a sorozat, főleg ha netflixen is elérhető lesz végig.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz