login |

Station 19: vége a 4. évadnak

2021. 06. 29. 20:00 - Írta: Deny

2 hozzászólás | kategória: 2020/21 finálék, kritika,

Nem gondoltam volna egy éve, hogy én fogok Station 19-kritikát írni, de mégis így alakult. A kapcsolatom a Grey’s Anatomy tűzoltós spinoffjával ugyanis meglehetősen kalandos. Annak idején kétszer ugrottam neki az első évadnak, és mindkét alkalommal kasza lett a vége még mielőtt elérhettem volna az évadzárót.

Aztán a második évadtól az ABC elkezdte „lenyomni a GA-nézők torkán” a sorozatot a szinte két-három részenként jelentkező kamu-crossoverekkel, amelyek közül néhánynak jó magam is bedőltem, így akaratom ellenére is láttam még pár epizódot a tűzoltók kalandjaiból. Az i-re a pontot pedig az tette fel, amikor megtudtam, hogy Stefania Spampinato, aki az egyik kedvenc mellékszereplőmet alakítja az anyasorozatban, állandó szereplőként a csatlakozik a 4. évadban. Ekkor eldöntöttem, hogy nincs mese, muszáj lesz még egy utolsó esélyt adnom a Stationnek Carina karaktere miatt. És ezúttal sikerült kitartanom.

A negyedik évad premierje előtt pár héttel kezdtem el darálni a szériát a második évadtól, és azt vettem észre, hogy szerencsére elég sokat javult a helyzet az első felvonáshoz képest, az igazi fordulat pedig akkor állt be, amikor Krista Vernoff átvette a showrunneri szerepet a harmadik etaptól, és gatyába rázta a tűzoltókat, pont ahogy a 14. évadnál tette az orvosokkal is.

Azt kell mondjam, hogy mostanra a 19-es körzet egy teljesen élvezhető országos dráma lett, melynek évadról évadra javul a minősége, bár azért messze nem szeretem annyira, mint műfajbeli társait, a jelenlegi abszolút kedvenc, extrém 9-1-1-t, vagy a realisztikusabb, hétköznapibb megközelítésű Chicago Fire-t. De lássuk, mi is történt pontosan a legfrissebb szezonban – a tovább mögött.

Az anyasorozattal ellentétben a Station 19-nek sikerült a járvány kitörése előtt befejeznie a harmadik évadot, így nem kellett félbevágni a történetet, viszont nyilván valahogy át kellett vezetni az eseményeket „az új világba”, így a 4×01 rögtön a pandémia sújtotta Seattle-ben vette fel a fonalat, ahol egy rövid időugrás közepette megismerhettük Andy anyja eltűnésének történetét. Szerencsére nem ment át full szappanoperába a dolog, és kiderült, hogy nem a halálból tért vissza a nő, csupán annak idején labilis mentális állapota miatt elhagyta a családját, és messzire menekült, Pruitt pedig, hogy megkímélje Andy-t az anyjában való csalódástól, azt hazudta a lányának, hogy a nő meghalt betegségben.

Ez a megoldás ugyan emészthető volt, mégsem tetszett teljesen, pláne, hogy utána teljes mértékben el is engedték ezt a szálat, így nem igazán értem, miért verték olyan nagy dobra ezt az egészet az előző szezon végén. De maga a főszereplő is eléggé háttérbe szorult ebben az évadban. Nem is volt más jelentős történetszála a továbbiakban, és az epizódok nagy részében minimális szerepe volt. Ellen Pompeóval ellentétben nem tudok olyan okról, ami miatt szükségszerű volt Andy parkolópályára kerülése, így kicsit furcsálltam a dolgot.

Az évad leginkább az aktuális valós történésekre koncentrált: az életmentők megbirkózása a COVID-járvánnyal (ezt talán a Station 19 dolgozta fel a legjobban a műfaj képviselői közül), illetve a BLM-mozgalom került a középpontba, amely elég komoly szerepet kapott az évad második felében.

Ebben az időszakban került adásba a számomra 10/10-es élményt hozó 4×12-es epizód, amelyben visszatért Tracie Thoms pszichológus karaktere, hogy ismét elbeszélgessen a tűzoltókkal. Ezt a csupán hosszú, mélyenszántó beszélgetésekből álló formátumot már az előző évadban is fantasztikusnak találtam a 3×10-ben, és nem bánnám, ha minden évadban lenne egy ilyen epizód, bár ez valószínűleg kivitelezhetetlen, hiszen nem lehet minden évben ürügyet találni arra, hogy az egész csapat részt vegyen egy tanácsadáson. Akárcsak az előző szezonban, most is ebben az epizódban láthattuk a legjobb alakításokat véleményem szerint.

Aztán itt volt még Ben szála is, akinek egy ideig veszélyben forgott az élete, miután hererákot diagnosztizáltak nála, később pedig kis híján hullámsírban lelte halálát Millerrel együtt egy tragikus hajókirándulás során. Ez utóbbi rész is erősre és izgalmasra sikeredett, megható befejezéssel. Szerencsére nem húzták sokáig a betegségét, és néhány rész alatt túl is esett a műtéten és a lábadozáson is.

Megismertük Travis férje halálának körülményeit is, ami ugyan megható csavarnak bizonyult, de kicsit olcsó megoldásnak éreztem, ugyanis szinte egy az egyben átemelték a Grey’s Anatomy-ból a Derek halála utáni sztorit Pennyvel, Callie-vel és Meredith-szel, csak itt Travis volt Mer, Hughes volt Callie, Theo pedig Penny.

Maya karakterének jutott talán a legtöbb esemény ebben az évadban: a laktanya (annyira idegesít a magyar címbeli körzet!) századosaként hatványozottan helyt kellett állnia, és végig kellett navigálnia a csapatát ezekben a zűrös időkben, miközben Carinával való kapcsolata is újabb és újabb szinteket lépett. Először át kellett támogatnia a barátnőjét a gyászon, miután DeLuca karakterét megölték (végre összejött egy igazi crossover, csak pont a rossz sorozatban mutatták a végzetes pillanatot), utána pedig meg kellett győznie a házasságellenes Carinát az esküvőről, amikor a nőnek veszélybe került az országban tartózkodása, és abuzív apjával is le kellett számolnia.

A fináléban végre sor került az esküvőjükre Carinával, azonban nem lehet teljesen felhőtlen a boldogságuk, ugyanis éppen meg akarják fosztani Mayát a rangjától, miután munkáját többszörös kritika érte a városvezetőség részéről, ráadásul éppen házon belülről nevezik ki utódját a tavaly lefokozott Robert személyében, aki persze azonnal lecsapott a lehetőségre, hogy ismét százados lehessen. Ez az árulás (?) képezte az epizódvégi cliffhangert, és egyben jól megágyazott a következő évad elejének is.

Meg kell jegyeznem, hogy bármennyire is aranyos Maya és Carina együtt, tartok tőle, hogy lesznek itt komoly konfliktusok a jövőben. Az esküvő körüli huzavona már rávilágított arra, hogy több téren is eltérő nézeteket vallanak, és a kommunikáció sem minden esetben az erősségük. Hasonló „tüneteket” véltem felfedezni, mint annak idején Callie-nél és Arizonánál az anyasorozatban. Remélem, hogy itt nem futják le az írók ugyanazokat a köröket.

Összességében tehát meg voltam elégedve a szezonnal, 7/10-re értékelném. Úgy érzem, ismét sikerült egy picit jobb minőséget letenni az asztalra, és most már örömmel mondhatom el magamról, hogy várom a folytatást. Ami egyébként érdekes lesz, mert jelen állás szerint a Station 19 és a Grey’s Anatomy már eltérő idővonalon mozog. Vajon számíthatunk egy nagyobb időugrásra, hogy összehangolják őket? Ha lehet egy kívánságom, akkor csak annyit kérek, hogy tanuljanak már meg az írók egy normális crossovert összehozni, ha már mindenáron erőltetni akarják őket. Idén már majdnem összejött.

2 hozzászólás Ne habozz!

Zsuzsi - 2021. 06. 30. 19:19

Akkor megnyugodtam, hogy nem csak én voltam így. Már kétszer neki álltam az 1. évadnak, mert a Grace klinikát nagyon szeretem, bár most abból is le vagyok maradva. De ezt egyszerűen nem bírtam.
Másodszor akkor, amikor Brett Tuckert fedeztem fel egy crossoverben. De egyszerűen el sem jutottam odáig, hogy lássam azokat a részeket, mert kiégtem tőle. Őrizgetem még, de nem visz rá a lélek, viszont így bepróbálom akkor későbbtől, hátha úgy menni fog.

Suki - 2021. 07. 01. 12:46

Én már jobban megszerettem a Station 19-t, mint a Grey’s Anatomyt. Pedig az is nagy kedvenc, de valahogy kicsit kezdem már unni.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz