login |

Master of None Presents: Moments in Love (Master of None 3. évad)

2021. 08. 02. 15:50 - Írta: Shannen

3 hozzászólás | kategória: kritika,

Négy évvel a második évad vége után tért vissza Aziz Ansari és Alan Yang kritikuskedvenc dramedy-je, a Majdnem elég jó a Netflixre, ám már a szezon teljes címéből is sejthető, hogy sokkal inkább egy spinoffot kaptunk, semmint Dev történetének a folytatását. Egész pontosan az 5 részt rendező Ansari nagyjából kétszer bukkan fel pár percre a szezon során, a sztori teljes egészében a korábban megismert Denise és felesége, Alicia körül bonyolódik. Ami változatlan, az a személyes, egyedi hangvétel és magas minőségű filmes megvalósítás.

Hogy min bukott mégis el nálam az évad? Az íráson.

A Master of None az előző évtized egyik legkülönlegesebb darabja volt, többször éltettük mi is itt a blogon, kiemelve, hogy azért biztosan nem mindenki kenyere, de aki rákap az ízére, az bizony nagyon fogja szeretni. Ansari és Yang szívvel-lélekkel dolgozott fel teljesen hétköznapi témákat, miközben a karakterizálásról sem feledkeztek meg, és nem lehetett nem szurkolni ennek a 30-as indiai srácnak a romantikus kapcsolatainak útvesztőiben sem, melyek az átívelő szálat szolgáltatták az epizódok között. Mindezekhez gyönyörű fényképezés és kreatív rendezés társult, így nem csak azért volt jó nézni a sorozatot, mert feelgood volt, hanem mert technikai szempontból szép is.

Ebből a harmadik évadra csak a szép snittek maradtak, ám a feelgoodság teljes egészében kiveszett a látottakból. Idén egy mélabús párkapcsolati drámát kaptunk, ami ugyan jól passzol egy esős délutánhoz, de jobb kedvre biztos nem derül tőle az ember. A fő történet szál annyi, hogy a mostanra sikeres íróvá váló Denise és felesége Alicia boldognak tűnő házassága megroppanni látszik, amikor felmerül a gyerekvállalás kérdése, ami más konfliktusokat is felszínre hoz.

Amit nem lehet elvitatni a készítőktől, az a személyes hangvétel és érzékenység, amellyel feldolgozták a felmerülő témákat. Mindezek a korábbi évadokra is jellemzőek voltak, de ott Dev karaktere, illetve a legtöbb szituáció, amibe keveredett, sokkal harsányabb hangot ütött meg, aminek most nyoma sem volt. Az egész évadra jellemző a visszafogottság, ami olykor-olykor már szinte átcsapott öncélú művészieskedésbe.

A 16mm-re forgatott, sallangmentes, pasztell színek által dominált gyönyörűen beállított és kitartott totálok, amelyek sokszor teljesen hétköznapi pillanatokat kapnak el, csak fokozzák a történet intimitását. Thimios Bakatakis (The Lobster, The Killing of a Sacred Deer) igazán emlékezetes képeket szállított most is. Mint ahogy a díszletesek is oda tették magukat ezzel a mesebeli erdőszéli házikóval, ami szinte az évad harmadik főszereplőjévé is vált.

Ansari most épp 4:3-as képarányban álmodta meg a történetet, ami bennem azt a kellemetlen érzést erősítette, hogy kívülállóként leskelődök egy pár privát szférájában. Ráadásul a hosszan kitartott, statikus snittek, amelyek olykor nagyon őszinte pillanatokat is tudtak kreálni, sokszor lépték át azt a lélektani határt, ahol azt éreztem, hogy ez már túl sok.

Ám a fő problémám, ahogy az elején már említettem az írással volt. Azt most tegyük félre, hogy alapvetően nem egy beszédközontú évadot kaptunk, ami nem baj, hiszen a csönd sokszor többet mond ezer szónál. Ám a legtöbb párbeszédben, amelyeket a szereplők lefolytattak, nyoma sem volt azoknak az intelligens, szellemes, magával ragadó szövegeknek, amiket annyira szerettem korábban a Master of None-ban.

Mindezt tetőzte, hogy sem Denise, sem Alicia nem voltak szimpatikus karakterek, nálam nem sikerült elérni, hogy igazán érdekeljen az ő kapcsolatuk. Ez már csak azért is volt furcsa, mert a korábbi évadokban Denise kifejezetten érdekes karakter volt és a sorozat egyik legjobb része (2×08 – Thanksgiving) is ráfókuszált, ráadásul idén Lena Waithe együtt írta mindegyik részt Ansari-val. Itt azonban az önzőségük és a kommunikációra képtelen hozzáállásuk miatt nem tudtam együttérezni egyik féllel sem.

Az sem segített, hogy viszonylag kevés betekintést kaptunk az elvileg boldog kapcsolatukba, túl hamar jelentek meg a konfliktusok. Az összkép így elég aránytalanra sikerült a gyorsan haladó cselekménnyel és a lassú, elnyújtott jelenetekkel.

És akkor most jön a csavar! A fentiek ellenére a Master of None szállította az idei év egyik legjobb epizódját (3×04), ami kvázi egy különálló rövidfilmnek is megállja a helyét. Ez az epizód azt a baromi nehéz utat mutatja be, amit egy egyedülálló nőnek be kell járnia ahhoz, hogy gyermeke lehessen. Tanítanivalóan szinte tökéletes minden pillanata ennek az 50 percnek. Naomi Ackie a lelkének minden darabkáját beletette ebbe a részbe.

Pont emiatt vagyok csalódott az évad egészét tekintve. Ebből az epizódból világosan kiderült, hogy Ansari-ék még mindig tudnak csodát alkotni, főleg, ha egy konkrét tematikára kell felfűzni egy epizódot, de az összkép sajnos idén szétesett. Ezzel pedig hatalmas ziccer maradt ki, hiszen a körítés remek volt, csak a valódi tartalom hiányzott belőle.

Ettől függetlenül, ha pár év múlva felmerülne a folytatás lehetősége, én biztos újra bizalmat szavaznék nekik, mert szükség van az ilyen különleges, egyedi hangvételű, jobb művészfilmeket idéző darabokra is a sorozatos palettán. Még akkor is ha messze nem tökéletesek.

3 hozzászólás Ne habozz!

Fury - 2021. 08. 02. 16:50

Ezek a képek a Snyder-Cutből vannak? :D

n4nom4n - 2021. 08. 12. 10:21

A magyar Netflix felületen miért nincs a 2. évad?
(Leszedtem már torrentről) :)

winnie - 2021. 08. 12. 13:24

ld. a posztot: mert nincs magyar felirata.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz