login |

Schmigadoon!: az 1. évad

2021. 08. 17. 16:02 - Írta: winnie

7 hozzászólás | kategória: kritika,

Kezdem én, ha senki más nem mondja: az elmúlt hetekben kifejezetten frusztrálni kezdett, hogy egyes új sorozatok esetében mire írni tudtam volna az általam nagyon jónak tartott pilotról, azon kaptam magam, hogy már finálézik is az adott széria. Így aztán csinálhatok havi toplistákat, amiken pont a legjobb helyezéseket nem tudom kritikákkal alátámasztani – ld. a júniusi toplistámon a 2. és 3. helyezett. (A másik konstans problémám, hogy a teljes évados premierek esetében olykor mire időm lesz megírni egy pilotos írást, már mindenki túl van a teljes évados darán, szia, Hit & Run, na, majd holnap!)

Például a Schmigadoon!, ami az Apple Tv+ újonca volt, a júliusi újonc toplistám dobogója körül sertpertélne, de sajnos elszaladt mellettem a lehetőség, hogy az általam minimum 8/10-esnek tartott első két részről írjak, így most a pénteki finálét követően foglalom röviden össze a gondolataimat erről a 40-es évekbeli musical esztétikára épülő, látványában bennem némiképp a Pushing Daisies-t felidéző komédiáról/paródiáról.

Naná, hogy a Pushing Daisies-t idézi meg, hiszen ezt is Barry Sonnenfeled rendezte, bár a színes-szagos világ kevésbé telt színes-cukorkás, és inkább pasztellebb-papírmasésabb (és díszletesebb), de még így is elvarázsolt, és az 1×01 végén éreztem, hogy a folytatásnak nagyon keveset kell tennie azért, hogy ragadjak a sorozat mellett.

A történet egy párról szól, akik orvosok és már 4 éve együtt vannak, kapcsolatuk azonban kicsit kátyúba került, ezért úgy döntenek, hogy elmennek rendbehozni azt, vagy legalábbis némi változatosságot csepegtetni belé egy speciális hátizsákos túra során, amit pont ilyen pároknak szerveznek. A gond csak az, hogy jön egy nagy zápor, ők leszakadnak a csoportjuktól… és egy nagyon fura, már-már varázslatos helyen találják magukat. Schmigadoon-ban.

Schmigadoon egy olyan városka, melynek karakterei mintha a 40-es, 50-es évek musicaljeiből csöppentek volna hőseink elé. Úgy beszélnek, olyan esztétikát és nézeteket képviselnek – és énekelnek, ami elsőre még bájos, tündibündi falusi dolognak, amolyan köszöntő performansznak tűnik, de idővel a pár számára idegesítővé válik, és csak kisvártatva esik le nekik, hogy itt bizony nem előadóművészekkel van dolguk, hanem valóban egy “varázslatos” helyre kerültek. Ahonnan nincs kiút, legalábbis egyre elkeseredettebb távozási kísérleteik kudarcot vallanak.

Jó romantikus komédiához (ami felőlem dramedy is lehetne, és pár olyan poéntól eltekintve, nem hangosan röhögős sorozatról van szó) illő módon sok párkapcsolati huzavonát kapunk, mindenki keresi az igaz szerelmet a maga módján, miközben a musical jelleg remek hátteret ad, hiszen minden jelenetben ott van a lehetőség, hogy összdalárda keletkezzen belőle fülbemászó dallamokkal az értelmes dialógot folytatni akaró kívülállók nagy bánatára.

Pozitív, hogy a két (számomra egyébként szimpatikus színészek, Cecily Strong és Keegan Michael-Key által alakított) főhős közel sem idealizált karaktereket testesít meg, de lehet nekik szurkolni még akkor is, ha nem minden húzásukkal értünk egyet, ami talán annak is köszönhető, hogy nyúlfarknyi múltbéli (és evilági) jelenetekkel még mélyíteni is próbálják őket.

Velük szemben azonban minden törekvés ellenére a városlakó schmigadooniak természetesen csak egy-két ecsetvonásos karikatúrák maradnak (talán két kivétellel), ami nem is akkora baj, az meg külön jó, hogy a részenkénti talán 3 dal során mindenkinek jutott saját szám (páran csak egy-egy epizódra ugrottak be), melyek közül nem egy elég bravúrosra sikeredett, főleg úgy, hogy szerintem itt is a kamera előtti éneklést preferálták.

Valahol egyébként meglepett, hogy bejött ennyire a sorozat, mert bár nagyon szeretem a musicaleket, de ez inkább csak a modernebbekre vonatkozik, nekem már a 70-es évek némelyik népszerű darabja sem jött be, és az az igazság, hogy a 40-es évekbeliek egy cseppet sem vonzanak. És ugyebár az itteni daloknak szinte kivétel nélkül volt abból az érából származó ihletője. Én pedig egyiket sem untam (bár a többségnél gőzöm sem volt, hogy mi az eredetük), bár az is igaz, hogy nagy kedvenc sem lett a legtöbből. Ami nem jelenti azt, hogy ne élveztem volna őket – kivétel talán csak a Corn Puddin’ volt.

Iszonyú rövid volt az első szezon, de szerencsére a lezárás (mert az van) magába rejti a folytatás lehetőségét is, így csak reménykedhetek abban, hogy az Apple Tv+ értékelni fogja a sorozat egyediségét, elfogadja, hogy igencsak réteg cuccról van szó, és akkor is berendeli a 2. évadot (ne legyen már ez a platform második kaszája!), ha nem hipersikeres, és viszonylagos “fajsúlytalansága” miatt az sem várható, hogy taroljon a díjátadókon. Bár mondjuk anno a The Flight Attendant-ről is ezt írtam, s lám, azóta is dominálja a komédia kategóriák jelöléseit, szóval ki vagyok én…?

Egy szó, mint száz, a végeredmény egy (már-már túl) könnyed szórakozás, feelgood mosolygós pár óra, amit nagyon könnyű ajánlani, de totálisan felesleges is, mert mindenki pontosan tudja, hogy mennyire fekszik neki a műfaj. Akinek hidegrázása van a musicelektől, annak ránéznie sem érdemes, a rajongóknak pedig több, mint kötelező.

ui: adja magát a kérdés, hogy kinek melyik volt a kedvenc dala? Én részemről Kristin Chenoweth-re és a Tribulation-re szavazok. Lehet, hogy azért, mert nem tipikus musical szám (ezt a klasszikust idézte meg), lehet, hogy azért, mert mintha az egész egysnittes lenne, de persze az is lehet, hogy csak azért, mert Chenoweth.

7 hozzászólás Ne habozz!

Diapolo - 2021. 08. 17. 16:22

Nem tartom magam nagy musical rajongónak, van olyan, amit elviselek, van olyan is, ami sok. Ez viszont baromi jó volt. Már, amikor a trailert néztem akkor éreztem, hogy ez valami számomra weird, de mégis a jó weird. Minden héten vártam (talán egyedül ezt), és még az olimpia alatt is végig követtem, ami nagy szó. A két főszereplő jó volt, de a mellékszereplők is mind-mind odatették magukat, tényleg egy jófej kisvárost elevenítettek meg. Szerintem a dalmennyiség kellően jó volt, nem vitték túlzásba, de úgy éreztem, hogy pont akkor jött mindig a következő, amikor helye volt, tényleg klappolt a sorozat. Sima 8/10, a kedvenc pedig maga a Schmigadoon dal volt, amikor megérkeztek a városba, még akkor is, ha kicsit klisés választás :)

Shannen - 2021. 08. 17. 16:29

A maga műfajában abszolút jól sikerült, én szeretem a 40es, 50es évekbeli musicaleket is, szóval tudtam, hogy ezzel sem lesz gond. Kb. azt kaptam, amit vártam.

A Broadway színészek elvitték a hátukon az egész show-t. Nálam magasan Chenowth volt a kedvenc, de hát ez teljesen érthető szerintem (pedig a Tribulationt pont annyira nem szerettem, vagyis nehéz szám, szóval elismerem, de annyira nem élveztem), imádom ezt a nőt, itt remek volt.

Ami nálam lehúzta azösszképet 7/10-re az a két főszereplő. Nagyon fura volt, hogy míg nekik kellett volna “normális” (modern, mi világunkbeli) ember módjára viselkedniük, nagyon kevésszer volt csak olyan érzésem mintha nem egy SNL-szkeccset néznék… Cecily Strong még csak-csak ki tudott ebből törni, amikor dalra fakadt, de KMK-t nehezen viseltem.

Imádtam amúgy ezt a színes épített díszletet, hogy minden mű, de közben az ott élőknek mindez nagyon is valós. Voltak benne jó poénok is azért, főleg amikor a mi világunk és Schmigadoon közti értékkülönbségekre reflektáltak. A legjobb részek viszont egyértelműen az ensemble dalok voltak.

Amúgy, ha valakit érdekel, akkor itt egy lista, hogy mely musicalekből merítettek a készítők: https://www.vanityfair.com/hollywood/2021/07/from-leprechauns-to-corn-puddin-all-the-musical-references-in-schmigadoon

winnie - 2021. 08. 17. 17:21

ez pont most került ki: https://tvline.com/lists/schmigadoon-explained-season-2-more-episodes-danny-carson-father/

az eredetileg 8 rész helyett végül 6 lett, és kitérnek pár dologra, amit ki kellett kapniuk a szkriptekből.

Bertram - 2021. 08. 17. 18:46

lehet, hogy azért, mert mintha az egész egysnittes lenne – valóban az volt és elsőre, sok cikk volt ezzel kapcsolatban

Ribizlifelhő - 2021. 08. 17. 19:23

Nem ismerem annyira a megidézett musicaleket, és ez azt hiszem sokat levont az élményből. Főleg, hogy az egyetlen dalhoz amit felismertem (A muzsika hangjából idézett szolfézs helyett anatómia lecke) nagyon sokat adott az eredeti ismerete.
Amúgy nagyon jól illett a mesevilág elmaradott gondolkodása és a modern valóság szembeállításához a musical stílusa.
Összességében kellemes élmény volt, de a második évad várása helyett inkább megyek és visszanézem a zseniális Galavant mindkét évadát.

Annatar - 2021. 08. 18. 01:16

Aranyos volt, jópofa, el is érzékenyültem, ahol kellett, de nekem sem a zene, sem a szöveg nem volt kiemelkedő. Ha már musicalparódia (sort of), akkor a Galavant az etalon, és a Buffy musical epizódja a nyelvi humorral.

len90 - 2021. 08. 18. 06:38

Végignéztem, de nekem csalódás volt…
Érdekes, nekem egy pillanatig nem ugrott be magamtól, hogy a Pushing Daisies-hez hasonlítsam, talán mert ott a díszlet (emlékeim szerint, bár már elég rég volt) elég lehengerlő volt, de itt nagyon steril, nagyon “díszletszerű” és corny. Ami lehet, hogy “style choice” volt, de nekem valahogy mégis jobban feküdt volna, ha a készítők kicsit komolyabban vették volna saját magukat MERT KOMÉDIÁNAK VISZONT VESZETT GYENGE VOLT. Egyszerűen nem is az volt, hogy nem volt hangosan nevetős, hanem már-már kínosan nem volt vicces, főleg olyan jelenetek, ami annak lettek szánva: például a kritikában is említett Corn Pudding dal, de nekem a mélypont a Modern Family-ből kimásolt, “újrahasznosított” doggy-dog volt az abszolút mélypont:

https://www.youtube.com/watch?v=HyqSi6zNKKs

Egyébként ha valamihez hasonlítanom kellene, akkor inkább a PLEASANTVILLE című film lenne, ahol a Toby Maguire – Reese Witherspoon testvérpár egy ’50-es évekbeli fekete-fehér sitcomban találják magukat, ahonnan kezdetben nem tudnak kiszabadulni, de a jelenlétük felborítja a túl romantizált kertvárosi idillt és felébreszti a helyiekben eddig elnyomott vágyaikat. Amúgy vicces, hogy abban a filmben képi világ tekintetében minden és mindenki fekete-fehér volt, és ahogy a szereplők egyre inkább öntudatukra ébredtek és felvállalták elnyomott vágyaikat úgy színesedtek ki. Egy sokkal egyszerűbb, mégis véleményem szerint sokkal hatásosabb képi világot eredményezve, anno 1998-ban. Ezzel igazából tényleg csak arra akartam rávilágítani, hogy én díszletek terén 2021-ben, streaming platformon kicsit többet vártam volna…

Egyébként kár érte, mert ha jól sült volna el igazi hiánypótló lett volna…

De hogy pozitívat is mondjak a cast zseniális volt, főleg Chenoweth, Alan Cumming és Dove Cameron, mint tapasztalt színpadi színészek látszott rajtuk, hogy lubickolnak a szerepeikben. Ilyen téren pont a főszereplő duó volt kicsit gyenge, ők ugye komédiában remekelnek, kicsit hátba lettek szúrva a scripttel és csak féllábú óriásként funkcionáltak. Ami kár, mert Cecily-t imádtam az SNL-ben és nagyon fog hiányozni onnan. Zárásnak még ideteszem a leköszönő sketch-ét, hátha valami még nem látta, zseniális:

https://www.youtube.com/watch?v=TEbtOSXmY0c

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz