login |

Dear White People: vége a 4. évadnak, és a sorozatnak is

2021. 10. 11. 19:06 - Írta: Shyllard

Szólj hozzá | kategória: kritika,

Véget ért a Netflix provokatív elnevezésű sorozata, ami mostanra határozottan kijelenthetően nem volt képes felnőni a címéhez. A befejező könyvben főszereplőink egy része utoljára tér vissza Winchester nívós falai közé. A változatosság kedvéért ezúttal itt-ott dalolgatva vitatják meg kifejezetten visszafogott módon, hogy milyen is afroamerikai személynek lenni ma az Amerikai Egyesült Államokban.

Legalábbis, amikor kitérnek ezekre a témákra, mert a lezáró évadban az előzőekben felépített karaktertörténetek befejezésére helyezték a hangsúlyt, mintsem a már jól megszokott modern identitáspolitikai elméletek kitárgyalására. Így viszont személy szerint immár nem tudtam érezni ugyanazt a tűzt, mint az első, vagy második évadban, ahol hosszúra nyújtott viták útján kerültek a különböző szereplőkön keresztül bemutatásra az eltérő perspektívák. Ezáltal emberi arcot is adva egy-egy ügynek.

Az első évadtól (vagy talán sokkal inkább a filmtől) fogva nagyon liberális, moderált hozzáállás jellemezte a sorozatot, amiből csak itt-ott volt képes kitörni a néhai erősebb és komolyabb hangvételű epizódjaival. Mindez az alapfelütéséből is származott, hiszen sok témát már gyökerében kiütött a tény, hogy egy igen nívós iskolai diákjairól szólt a történet. Így a súlyosabban érintett, gazdaságilag szegényebb, hátrányosabb helyzetben élő karakterek szinte teljesen hiányoztak a sorozatból.

Persze minden főhősnek meg voltak a saját harcai, de pont azért is voltak képesek fókuszálni annyira az identitáskríziseikre, mert egy több téren is észlelhető biztonság és erős háttér óvta őket sok más bajtól. Személy szerint mindezzel az első évad tájékán megbékéltem, hiszen az elnagyzolt, színpadias, s sokszor realitás talajától elrugaszkodott nézetek ütköztetése képes volt valóságban megtalálható helyzetekről szólni. Így a végére, viszont ez a lendület kifulladt.

Azzal, hogy ezúttal a főszereplők, a világ szinte minden bajától elszeparált életútjaira került a hangsúly, jobban előtérbe került mindannyijuk kiváltságos helyzete. Persze, továbbra is mindannyian fekete bőrszínnel rendelkeztek, de ezen kívül nehéz volt érezni a kapcsolatukat bármilyen komolyabb társadalmi kérdéshez is. Továbbra is folytak az említett filozofálgatások, de immár a karakterek és valósan érintett helyzetek közötti távolság nyilvánvalósága többször is zavaróvá vált.

A tovább mögött, pedig spoilermentesen folytatom miképpen is.

Főszereplőink egytől-egyig intelligens, sikeres, nagyratörő egyéniségek, akik mellesleg még gyönyörűek is. Ez utóbbi tulajdonságuk, pedig az évad musical-szerűsége miatt került előtérbe, hiszen a zenés számok mindig felhívták a figyelmet a sorozat filmes mivoltára. Hiába hozta minden szereplő az eddig megszokott minőséget, az éneklések útján az évad végére többször láttam a színészeket a kamera előtt, mint az általuk játszott karaktereket.

Ezáltal, pedig már tagadhatatlanná vált, hogy a sorozat csak egy újabb hollywood-i alkotás, ami egy olyan kiválasztott réteg nézőpontját képviseli, aki megteheti, hogy személyes problémáit zenés darabok útján vitassa meg a nagy nyilvánosság előtt. Viszont ugyanezt annyi más ember még álmaiban sem fogalmazhatja meg.

Persze ez az egyre erőteljesebb elrugaszkodás a valóságtól már a harmadik évadban, a titkos rend tagjai által elkezdődött, amelyik vonalat szerencsére nem folytattak, de a hozzáállást sajnos annál inkább. A monológok, személyes drámák már nem voltak képesek túllépni a karakterek szűk látókörén kívülre, hiteltelenné téve a legtöbb 4. évadban kifejtett társadalmi kritikát.

Az összes eddig általam megfogalmazott problémára, pedig egy új karakteren, Ieasha-n (Joi Liaye) keresztül is folyamatosan felhívták a készítők a figyelmet, amolyan kellemes kényelmes megoldásként. Már a Sam-klón létezéséből kifolyólag sejtem, hogy a készítők érezték a problémát a sorozat felvett irányával. Ennek az „orvoslásnak” az eredménye viszont csak annyi lett, hogy szinte az összes hős önmaga meghazudtolásából fakadó konfliktusa egy külső egyénre helyeződött, ahelyett, hogy befelé néztek volna, vagy egy jól bejáratott másik főszereplővel kerültek volna vitába.

Annyiszor látom ezt mostanság, de attól, mert egy sorozat, vagy film reflektál, vagy beismeri saját hibáját, ez a mellé lépés még nem lesz megoldva. S itt is, Iesha inkább volt pozitív, régi időket idéző szereplő, mint a múlt képviselője, amit a főhőseinknek fejlődésük érdekében muszáj volt hátra hagyniuk. Tudom, hogy sokaknak nem tetszik az identitáspolitika kérdéseinek állandó feszegetése (bár nem hiszem, hogy azokat nagyon zavarja ez a téma, akik kitartottak a negyedik évadig), de ez a sorozat pont erről szólt, legalábbis az elején. Így a befejezésre, viszont visszavett a harcból, s megbékélt a világ jelenlegi működéséből fakadó helyzettel. Hiszen, ha pár kiváltságos fiatalnak sikerülhet az életüket sikerre vinnie, kinek ne lehetne?

Viszont az érezhetően hosszú főbb kritikám megfogalmazását követően muszáj áttérnem az évad pozitívumaira is. Hiszen az eddigi negatív felhang ellenére koránt sem szeretném azt éreztetni, hogy borzalmas, nézhetetlen élmény volt a Dear White People 4. etapja. A keserűség sokkal inkább abból fakad, hogy a sorozat idővel elhagyta azt a kevés pluszt, ami a kezdeti provokatív jellegéből fakadt. Így, pedig csak egy viszonylag tipikus szériává vált, ami csak egy-egy elemében volt képes maradandót nyújtani.

Az évad fő motívuma, a sorozat musical stílushoz való közeledése szerencsére többnyire jól sikerült. Az elején sokkal rövidebb számokkal operált, mint a vége felé, s csak fokozatosan kerültek előtérbe a hosszabb zenés jelenetek. Mikor voltak ilyen pillanatok, egytől-egyig működtek, a táncok mindig remekül voltak megkoreografálva, s az enyhén módosított feldolgozások is általánosan remekül illeszkedtek az adott pillanatokhoz. Nem fogom őket örökké dúdolni, mint mondjuk a Scrubs, vagy Psych hasonló stílusú részei esetén, de mindenképpen élvezetesek voltak a Dear White People ezen részletei. Csak lehetett volna kicsit több.

Humor terén, pedig az előző évadokban megkezdett utat járta továbbra is a sorozat, számos kikacsintással a valós életbe, megtoldva még a megszokottnál is több negyedik fal lebontásával. A jövőből való visszatekintés útján az éneklésre fakadó pillanatok is jól meglettek magyarázva, még ha nem is aknázták ki túlságosan a múlt különböző perspektívákból való megélésének okából fakadó lehetséges szituációkat. Viszont alapvetően, aki eddig szórakoztatónak találta a sorozatot, az kétlem, hogy pont most ülte végig fapofával a történteket.

Az említett Iesha fiatal elsőéves karakterén keresztül behozott belső drámák élének enyhítését elsősorban csak Sam (Logan Browning) szenvedte meg, aki elég csapongó utat járt be az évadban. Problémája felszínes volt, kevésbé belülről fakadó, s a szerelmi szálon is elég mondvacsinált, már bőven körbejárt konfliktust sikerült generálni részéről.

Másik problematikusabb ludas Lionel volt (DeRon Horton), aki mintha sehova sem jutott volna el az évadok során, s a befejezésre sem fejlődött túl sokat. Igyekeztek őt többször is konfliktusba hozni saját maga meghazudtolásával, de képtelenek voltak alatta annyira meggyújtani a tüzet, hogy eddigi évadokban megszokott drasztikus lépésekre vegyék rá. Lionel volt, továbbra is működött, de végleg megált egy olyan ponton, ahonnan már nem képes felfelé mozogni, csalódáskeltő lezárást eredményezve részéről.

Troy (Brandon P Bell) szintén viszonylag semmilyenre sikerült idén, pedig előző évadokban az alapvetően unszimpatikus karakter is hozott nagyon kemény és mély részeket. Viszont, ami meglepett, hogy a hozzá hasonló negatívabb főszereplők tájékáról Coco (Antoinette Robertson) valóságshow történetét élveztem az évadban a legjobban. A 3. etap végi cliffhanger ellenére sehova sem jutott a karakter de az ő jelenetei voltak ezúttal a legszórakoztatóbbak. A már jól ismert intrikás jellemét remekül ki tudták aknázni, vicces, és önmagához hű szituációk sorát szállítva.

Az évad két fénypontjai, pedig mindenképpen Reggie (Marque Richardson) és Joelle (Ashley Blaine Featherson) voltak. Szerelmükön kívül utóbbi szereplőnk remek központi érzelmi elemként funkcionált, folyamatosan szállítva egy átérezhető küzdelmet, egyértelmű kezdő és kiinduló pontot mutatva fejlődése terén az évadon berkein belül. A fiatal programozó, pedig egy elismerést illető gyönyörű lezárást kapott, feltéve az első évadban megrajzolt i-re a pontot. Jó volt látni, hogy nem hagyták esetében el a személyes tragédiáját, amivel fokozatosan sikerült is sajátos módon, önmagát megerősítve megküzdenie.

Összességében tehát nem volt rossz a Dear White People lezárása, hiszen a musical-es megközelítés működött, a viccek és humoros helyzetek tartották az eddig bevetett vonalat, illetve a karakterek terén is többnyire korrekt utakat és lezárásokat szállítottak. Csupán a már kiinduló pillanatoktól visszafogott megbotránkoztató mivolta veszett el a végére teljesen a sorozatnak, alapvetően feledhető lezárást szállítva.

Örülök, hogy volt ilyen is, de nem fogok tudni rá úgy emlékezni, ahogy érzésem szerint szerették volna a készítők. Sajnos koránt sem volt annyira hatalmas éle a sorozatnak, mint ahogy azt a címéből következtethette volna a legtöbb néző. Így viszont az egyedi, minden részt átfogó hangulatán kívül nem sok különlegeset képes felmutatni 4 évadot is megélt Dear White People.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz