login |

How To with John Wilson: kezdett a 2. évad

2021. 12. 12. 15:50 - Írta: Shannen

1 hozzászólás | kategória: doku, kritika,

A tavalyi év egyik meglepetéssikere, kritikailag mindenképp, az HBO dokukomédiája, a John Wilson tanácsai volt, ami magyar felirattal (kivéve a 2×01, mert azt a poszt írásakor még valamiért nem élesítették) az HBO GO-n itthon is nézhető, melyben egy harmincas, szorongó New York-i dokumentumfilmes kameráján keresztül kaphattunk tippeket olyan triviális témákban, mint a bájcsevegés, a számlafelezés vagy a rizottósütés, miközben a legkülönfélébb emberekkel folytatott egészen furcsa interakciói során ő maga is kénytelen volt kilépni a komfortzónájából.

Az a helyzet, hogy anno a pilotkritikánál winnie tökéletesen felvázolta a sorozat struktúráját, ami végigkísérte az egész évadot, sőt a második szezon is ugyanígy épül fel, ám míg őt abszolút nem érintették meg a látottak és így 3/10-re hozta ki kezdőrészt, addig én tömény zsenialitásként éltem meg az összes epizódot. Ez szerintem jól belövi, hogy nem lesz mindenki sorozata a How To with John Wilson, de én így is javaslom, hogy akit egy kicsit is érdekel, az adjon neki legalább két rész esélyt.

Nem azért, mert a az 1×02 annyival ütősebb lenne, hanem mert kell idő, amíg az ember ráhangolódik John Wilson stílusára és elkezdi érdekelni a férfi személyes története is. Wilson ugyan végig a kamera mögött marad, és ha egy-egy pillanatra fel is bukkan, akkor is maximum fotókon vagy a tükörben látjuk, de a választott témáit mindig a saját életéből szedi, a saját problémáira igyekszik választ találni, ezáltal pedig szépen lassan nagyvonalakban kirajzolódik előttünk az élete. Az őt körbevevő visszatérő karakterek, mint a macskája vagy a néni, akitől bérli a lakását fogják adni azt a minimális átívelést és a még személyesebb hangvételt, amitől picit több lesz a John Wilson tanácsai, mint egy szimpla epizodikus dokuszéria. 

Míg winnie az eredetiség varázsát hiányolta, engem abszolút lenyűgöz az a rengeteg apró, mindennapi emberi pillanat, amit Wilson kamerája elkap elsősorban New York, de más városok utcáin is, melyeket aztán hol kontrasztba állít, hol illusztrálásként használ a narrációjához. Fogalmam sincs hány ezer órányi nyersanyagból dolgoznak a készítők, de az biztos, hogy jó érzékkel válogatják össze a képeket.

Az epizódokat nem csak a látottak és hallottak közti ilyen-olyan reláció miatt lehet végigmosolyogni, hanem már maguk a szituációk, amikbe ez a kissé esetlen dokufilmes csöppen, önmagukban annyira furcsák, hogy nem lehet faarccal végignézni őket. Minden epizód egy egyszerű, mindennapi kérdésből indul ki, ami alapján sejthetné a néző, hogy milyen irányba fog menni a történetmesélés.

Azonban a sorozat egyik erőssége, hogy folyamatosan teljesen váratlan fordulatokat vesz, és mondjuk az adott epizód 18. percében nem feltétlen mondaná meg az ember, hogy mi volt a kiindulási pont. Tökéletes példa az 1×04, ami ott kezdődik, hogy a macska szétkarmolja a kanapét, így le kéne azt takarni, majd eljutunk az Élősködők című Oscar-díjas film elemzéséig egy olyan 18+-os jelenetben, ami sajnos szerintem örökre beleégett az agyamba.

Összességében számomra két dolog teszi igazán különlegessé a sorozatot. Az egyik, az a sajátos hangulat, amiben ez a kiszámíthatatlanság vegyül a világra való bájos rácsodálkozással és az időnként megjelenő melankóliával. Erre erősít rá Wilson akadozó, a szöveget elrontó, a spontaneitás hatását keltő narrációja. Az, hogy ez a stílus nem mindenkinek jön be, teljesen érthető és lehet nagy mennyiségben egy idő után engem is zavarna, de hatszor félórában ez inkább szórakoztató, semmint zavaró.

A másik aspektusa, amiért elég hamar eldőlt, hogy ez az én sorozatom lesz az maga New York City, ami a legtöbb epizód kiindulási helyszínét adja. Aki járt már ott, az tudja, hogy a városnak van egy nagyon egyedi karaktere, amit igazán akkor tud átérezni az ember, ha több időt tölt ott. Ezt az eléggé megfoghatatlan, színes miliőt az összes pozitív és negatív oldalával együtt remekül átadja a sorozat, legalább olyan jól, mint tette ezt pont egy évvel ezelőtt Martin Scorsese és Fran Lebowitz egy egészen másfajta dokusorozatban.

Ahogy fentebb írtam, a második évad ugyanazt a sémát követi, mint korábban, azzal a különbséggel, hogy egy sikeres HBO-műsorral a háta mögött, Wilson előtt több olyan ajtó is megnyílik, ami korábban lehet zárva maradt volna, így aztán még egy fokkal nem mindennapibb szituációkba tud keveredni, miközben a személyes hangvétel ugyanúgy jelen van. Az évadnyitó például az ingatlanvásárlás témája körül bonyolódik, amikor Wilson erre vonatkozóan kap egy visszautasíthatatlannak tűnő ajánlatot. Az epizód egy pontján pedig egy hasbeszélő bábossal is találkozhatunk. Mondom, hogy itt, mint az életben, bármi bármikor megeshet.

Az évad hátralévő részeiben szó lesz még arról, hogy hogyan kóstoljunk borokat, hogyan találjunk parkolóhelyet, hogyan szabaduljunk meg a használt elemektől, hogyan emlékezzünk az álmainkra, és hogyan legyünk spontánok. Én pedig kíváncsian várom, hogy ezeken belül milyen elszállt szituációkba fog keveredni kedvenc dokufilmesem.

1 hozzászólás Ne habozz!

Ripazha - 2022. 04. 08. 23:53

Én most találtam rá a sorozatra, és rögtön ledaraltam egybe.
Kicsit sajnálom, hogy a covid alatt nem láttam az első évadot, az évadzáró monológ egész inspiráló lett. De így is elkapott a hangulata.
(Pedig volt hbo go m és elég sokszoe böngésztem, de valahogy elkerülte a figyelmem)
Jobb később mint soha.
Nagyon emberi az egész, volt pár elég wtf pillanat, de annyira abszurdaj, hogy ülsz és konstatálod, hogy ilyen csak a való életben van …
Bár lehet mivel egybe néztem én ugyanannyira élveztem a második évadot is.
De biztos, higy all time lett ebből.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz