Ha már a készítő, Derek Simonds is évados antológiának nevezi A bűnöst, és arról beszél, hogy a szezonokat csakis a főhős személye köti, akkor mi is annak nevezzük (ld. még hasonló sorozatként a Secrets & Lies-t Juliette Lewis-szal), de pont a Netflix-re idehaza a napokban megérkezett (ezért is pótlom most az őszi hiányosságunkat) negyedik, egyben utolsó szezon az, amiben kapunk egy olyan szereplőt, akit már láttunk korábban: a Jessica Hecht által alakított Sonya-ról van szó.

Ambrose és Sonya az S3 traumatikus befejezését követően (kapunk érzelmi megalapozásként pár flashbacket a szezon zárására, illetve pár mondat visszautalást, így aki tervezi, hogy megnézi, annak érdemes előre vennie azt) egy kis szigetre utaznak a nyárra pihenni, feltöltődni. Amire szükség is lehet, hiszen a nyomozó annak ellenére, hogy már egy éve szögre akasztotta a jelvényét, még mindig elég keményen küzd a démonjaival és a depressziójával, talán a nyugalom segít a zaklatott lelki állapotán.

Persze mondanom sem kell, hogy szó sem lesz nyugalomról, hiszen Ambrose (aki nem hozta magával az antidepresszánsait) elég hamar belebotlik az apró, falusi halászközösségben egy rejtélybe. A helyi halászkirály unokája ugyanis a volt nyomozó szeme láttára ugrik le éjszaka egy szirtről. A gond az, hogy a holttestet nem találják, a helyi nyomozók szkeptikusak, a lány családja pedig konkrétan nem is hisz Ambrose-nak, aki így maga kezd el szaglászni.

Idővel normalizálódik azért a helyzete, szóval nem kell titokban dolgoznia, hiszen bár nem tudják, hogy a lány (illetve fiatal nő) él-e vagy hal, de az biztos, hogy eltűnt, így a vizsgálódás mindenképp jogos utána, és eközben egyre több furcsaság derül ki róla. Az utolsó napjaiban elkezdett különös dolgokkal foglalkozni, és mintha valakitől rettegett is volna (vagy csak bálványozta?).

A készítő azt mondta, hogy az első évad után az lett a közönség elvárása, hogy a The Sinner hozzon valami nagy csavart a végén, de a 2. és a 3. szezon nem igazán ilyen volt, más volt a középpontban, bár a fő motívum, a bűnösség, illetve az indítékok kiemelt szerepe megmaradt. Itt viszont annyiban érdekes a helyzet, hogy nem olyasvalaki van a középpontban, akiről mondjuk el kell dönteni, hogy bűnös vagy sem. Sőt, konkrétan a másik főszereplő nincs is jelen a jelenben, csak flashbackek révén tűnik fel (egyelőre), ahogy rakják össze az eltűnéséig vezető idővonalat (a’la Without a Trace), illetve persze Ambrose látomásaiban is elő-előkerül.

Ambrose egyébként eléggé ramaty állapotban érkezik a szigetre, mintha elvonási tünetei lennének, de nem a gyógyszerek, hanem a nyomozói munka kapcsán, és ebben érdekes lesz látni, hogy a partnere milyen szerepet fog kapni. Mert egyébként a tengerparti kisvárosi környezet minden, csak nem olyasmi, ami depressziót indukálna, de tippre azért ez a hely is rejt a felszín alatt titkokat.

Kifejezetten tetszett a szezon felütése annak ellenére, hogy a The Sinner sosem vonzott igazán (a sokak által imádott S1-et kaszáltam a nekem túl soknak számító pszichológiai vonal miatt), és magát a Bill Pullman alakította főhőst sem találtam érdekfeszítőnek. A szokatlan start hordoz magában potenciált, bár kissé kiszámíthatónak tűnik, hogy milyen konfliktusok várhatóak ebben a távoli és zárt közösségben – pont nemrég kérdeztem Twitteren, hogy még milyen ilyen “apró sziget, szűk közösség” sorozatok voltak mostanság, ld. tavaly a Midnight Mass vagy az Elves.

Ja, és ahogy írtam korábban, a korábbi szezonokban a sorozatot kaszálóknak szerintem mindenképp érdemes esélyt adni ennek az évadnak, hiszen a szerkezet megengedi, és ezt a kezdés figyelembe vételével mondom, nem azért, mert az általános vélemények is pozitívabbak az S4-ről, mint a 3. évadról.