login |

Pilot-mustra: Somebody Somewhere – 1×01

2022. 02. 24. 15:50 - Írta: winnie

3 hozzászólás | kategória: kritika, pilot-mustra,

Ahogy írtam az emlékeztetőben is, a Bridget Everett főszereplésével készített Valaki valahol (beszédes cím!) tipikusan olyan sorozat, amit nem fog eladni a koncepció, nincs vonzó egymondatos leírása, itthon pedig sem a helyszínt nem fogjuk érdekesnek találni, sem pedig a főszereplő nem ismerjük annyira (pedig!). És ilyenkor szöget üt a fejembe, hogy lesz-e olyan, aki nem azért vág bele, mert ez éppenséggel az HBO új komédiája.

A fenti csak azért érdekes számomra, mert nyilván sztori, szereplők, készítő, reklámok és hype alapján szokás általában elkezdeni valamit nézni, és nem sok olyan más tényező, mondjuk platformnév van, ami képes lehet eladni egy sorozatot. Az HBO viszont pont ilyen. Persze adja magát a kérdés, hogy vajon ez azt is jelenti, hogy egy nem HBO-s, teljesen hétköznapi dolgokról szóló, de egyébként zseniális szériát a többség sosem fog látni, ha csak nem kezd el mindenki beszélni róla? Így tűnnek el egyes drágakövek a süllyesztőbe? Ennek mázlija, mert épp HBO-s, de…

SOMEBODY SOMEWHERE – 1×01 – 7/10

Ahogy a leírás (“kansas-i nő elkezd énekelni és ennek köszönhetően egy új közösségben felfedezi ismét sajátmagát”) nem fog senkit azonnal a sorozat elindítására késztetni, úgy az sem, amit én írok róla. Nyilván semmi bombasztikusságot, csavart, WTF-ot nem lehet említeni a széria kapcsán, maximum a földhözragadt, nagyon valódinak ható hangulatát, az őszinte hangvételét, a helyenként fura, de ugyancsak hús-vérnek ható szereplőit és a hétköznapi témákat.

A Somebody Somwhere-t nagyjából úgy lehet elkezdeni, mint egy független filmet (a producer Duplass-tesók egyes alkotásai jó példák rá) és úgy is hathat ránk, nem az agyunk eldurrantásával reagálunk, hanem a hangulatba ringatózással, az empátiával való megteléssel, a szívünk melegedésével, olykor pedig a kezünk szemünk elé kapásával, mert mint a való életben, a sorozatban is adódhatnak kínosabb szituációk, amiket valahogy muszáj megélnünk.

A sztori váza tényleg annyit, amit leírtam, miszerint egy kisvárosi nő (a helyszín elég fontos!) nő megbarátkozik munkahelyén egy férfival, aki elhívja őt egy templomi kóruspróbára – amiről kiderül, hogy nem is kóruspróba, hanem afféle táncos-zenés-beszélgetős összejövetel, ahol az embereknek még arra is lehetősége nyílik, hogy kifejezzék önmagukat a többiek előtt, természetesen abszolút támogató környezetben.

40-es hősünk, Sam pedig lehet, hogy rá is szorul erre, ugyanis már jó ideje gyászolja testvérét, miközben magányosan iszogat és robotol, foglalkozik a családjával, még az is lehet, hogy szerelemre lel, de leginkább barátkozik, feloldódik és beszélget.

Hogy komédia vagy dramedy a műfaj, azt magam sem tudom, de az biztos, hogy jó nézni. A fél órás műfajt sokáig némiképp felületesnek találtam, ha drámáról van szó, de az elmúlt években azt tapasztaltam, hogy inkább másképp hat az emberre, mint a 40-50 perces epizódoknál. Tény, hogy kicsit szellősek a részel, hamar elrepülnek, de a fura, valahol különc dolgok így jobban megragadnak az emberek, a mosolygós pillanatok is emlékezetesebbek, azzal pedig sosem volt gond, ha át kell, hogy hassanak az érzelmek.

És a zárások, mind a pilot, mind pedig a 2. rész esetében gondoskodtak arról, hogy feelgood körülmények között pörögjön le a stáblista. Hogy már rég elfelejtettem, hogy mi történt 10 perccel korábban? Annyi baj legyen! Lehet, hogy ezért is éreztem úgy, hogy ez is azon sorozatok közé tartozik, amiknek az epizódjait bármikor újra tudnám nézni, nem unatkoznék rajtuk, mert nem attól jó, ami történik benne, hanem mondjuk ahogy. És másodjára vagy harmadjára lehet, hogy mást fedez fel benne az ember.

Nem tudom, valahogy mindig is vonzottak ezek a valódinak ható, emberi történetek, ami nem hajhásznak (van ilyen szó?) semmiféle szenzációt, nem rendelkeznek konkrét, plotszerű történettel, mégis képesek sunyi módon beszippantani az embert. Más kérdés, hogy nem tudom, hogy az HBO-s heti modell ezt mennyire segíti elő, hiszen mielőtt az éppen aktuális epizód vissza tudna ringatni a hangulatba, már véget is ér a rész. Másfelől viszont valahogy pazarlásnak érezném, ha Sam történetét (ami egy komoly és hangsúlyos szelete az életének) egy laza délután alatt letolnám, hogy aztán egy évig, a 2. évadig ne is gondoljak rá.

3 hozzászólás Ne habozz!

castro - 2022. 01. 18. 16:47

Fogalmam sincs, hogy miért, de nekem tetszett. A mellékszereplők egy része idegesítő, de a főszereplőben van valami, ami érdekel, a kansasi régió se rossz. Ez egy olyan sorozat lesz, amit nem tudok megindokolni, hogy miért fogom nézni, de szerintem fogom.

turosz - 2022. 01. 19. 15:03

Egyelőre tényleg csak a főszereplő személye ill. a jellegzetes környezet ami igazán érdekes, bár nagyon nem is nyüzsögtek a mellékszereplők.
Összességében nem volt rossz, mindenképp kap még 1-2 résznyi esélyt, egyedül azt nem értem, mitől lett ez komédia, humort max. nyomokban tartalmazott.

Shannen - 2022. 02. 26. 19:59

Imádom az ilyen látszólag semmilyen, azonban nagyon is életszagú sorozatokat, főleg ha még feelgoodak is. Ez utóbbi mondjuk itt nem teljesen állja meg a helyét, kicsit tényleg a dramedy felé mozdul elidőnként a dolog, mindenestre így is jókat lehet időnként mosolyogni.

Hetek óta ez a heteim egyik fénypontja.
Bridget Everettet abszolút nem ismertem korábban, de rögtön megszerettem. Ahogy a többi szereplőt is, élükön Joel-el (a tornádós kutyás jelenetek zseniálisak voltak).

Szóval én mindenkinek ajánlom bepróbálásra, még akkor is ha egyértelmű, hogy keveseknek fog bejönni.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz