login |

This Is Us: vége a 6. évadnak. És a sorozatnak is.

2022. 05. 30. 21:30 - Írta: Shannen

6 hozzászólás | kategória: 2021/22 finálék, kritika,

The way I see it, if something makes you sad when it ends, it must have been pretty wonderful when it was happening.

Bevallom, az itthon az Amazon Prime Video+n is látható, Rólunk szól utolsó évadjának felénél, nagyjából a tripla Big Three-epizódok után készültem egy csalódott hangú kritikát írni, ami végül idő hiányában elmaradt.

Miközben egyértelműen érződött, hogy Dan Fogelman és csapata nagyon pontosan tudja, hogy hova akarják kifuttatni a szálakat, a kivitelezésre már nem fordítottak annyi energiát és az írás minősége elmaradt a megszokottól. Így kicsit félve vártam a hátralévő részeket. Hat év után nem szerettem volna keserű szájízzel búcsúzni az egyik kedvenc tévés családomtól.

Az utolsó etap azonban nem csak (szinte) elfeledtette a szezon elejének bukdácsolását, de epizódról epizódra bizonyította, hogy miért lett a This Is Us az utóbbi évek egyik legszerethetőbb és legsikeresebb országos drámája (mind nézettségileg, mind szakmailag – többek között ugyanis ez volt az egyetlen országos dráma az elmúlt tíz évben, amely Emmy-jelöléshez tudott jutni a legjobb dráma sorozat kategóriában).

A fináléban pedig, melynek bizonyos jeleneteit három évvel korábban vették fel előre, jó érzékkel a nagy gesztusok és váratlan fordulatok helyett a nosztalgia, az emlékeke és a mindennapok csodája került fókuszba, ami végső soron az egész sorozat esszenciáját adta.

Ugyanis a sorozat sikere, egy családi drámánál mondjuk nem túl meglepő módon, a karakterekben rejlett és azon hétköznapi helyzetek bemutatásában, amelyekben a néző magára ismerhetett és azt érezhette, hogy ez a történet róla is szól. Jó volt nézni ezeket a hihetetlenül kedvelhető karaktereket, akik az írók és a színészek együttes munkájának hála minden porcikájukban emberiek, esendőek és nagyon ismerősek voltak.

A kezdetekkor a sorozat azzal tűnt ki a sokszereplős családi drámák sorából, hogy folyamatosan újabb és újabb váratlan fordulatot és rejtélyt dobott be, aminek a lehetséges megfejtésén másnap lehetett együtt gondolkodni az ismerősökkel. Így egy szimpla családi sorozat igazi közösségi élménnyé vált, mert a nézők nem csak otthon, magányukban kezdtek el reflektálni a saját életükre a látottak kapcsán, hanem muszáj volt ki is beszélni a fordulatokat. Ilyen szempontból már maga a pilot is erős volt, a felvezető marketing kampány alapján ugyanis senki nem gondolt volna az epizód végi csavarra.

Idővel aztán ez a meglepetés-faktor, ami szinte a sorozat védjegyévé vált, egyre inkább kikopott és az utolsó évadokban már csak itt-ott dobta meg a történetet, nem egyszer sajnos elég öncélúan (gondolok itt Hailey örökbefogadására vagy Randall szülőanyjának történetére). Cserébe a negyedik évadtól elkezdtek egy olyan hosszútávú szálat kibontani, ami egyrészt lehetőséget adott keretbe helyezni a történetet, másrészt nagyobb perspektívából szemlélni a látottakat.

A This Is Us úgy mesélt az emberi kapcsolatokról, hogy anélkül, hogy elment volna szappanos irányba, egyszerre tudott nagyon feelgood lenni, és tudott igazi torokszorító pillanatokat szállítani. Bárhogy is, egy-egy könnycsepp elmorzsolása szinte kötelező eleme volt a részek megtekintésének, akár a kemény gyomrosok, akár a meghatottság miatt. Nyilván az utolsó epizódok, főleg az utolsó előtti, ezt maximálisan a csúcsra járatta, szem biztos nem maradt szárazon. Időnként ugyan elveszett önmagában, de alapvetően nagyon életszagú, őszinte pillanatok sorozatát kaptuk hat éven keresztül.

A tovább mögött immár spoileresen folytatom elsősorban a finálé értékelésével. 

Pontosabban kicsit hátrábbról indítanék, mert a záróepizódról nem beszélhetünk úgy, hogy ne emeljük ki az évad felénél történt időugrást, ami a végjáték felé haladva egyre nagyobb méreteket öltött. Ezzel az egyszerű húzással két legyet ütöttek egy csapásra a készítők. Egyrészt elkerülték azt, hogy kapkodós legyen a lezárás (ami gyakori probléma szokott lenni búcsúzó sorozatoknál), másrészt arra koncentrálhattak, ami valóban lényeges volt a nagy képet tekintve. Szívfacsaróan gyönyörű ívet írt le Rebecca története, aki mindvégig a történet lelke volt, a szerető anyuka, akit a veszteségek sem tudtak megtörni és aki a gyermekei életét mindennél fontosabbnak tartotta.

Take risks, move in a direction even if it’s small moves. I am your mother and I am sick, and I am telling you to be fearless.

A halálával ugyan lezárult egy fejezet a Pearson család életében, de az öröksége, az odaadó, feltétel nélküli szeretet és gondoskodás, a küzdés és a gyerekeibe vetett hit, mind-mind beleivódott az utána következő generációkba. Értékeltem azt az írói húzást, hogy az utolsó előtti részben letudták a nagy gesztusokat és a sziruposabb búcsúzkodást, és az utolsó rész inkább azokat az emlékeket hozta elő, ami megmutatta, hogy bár nincs tökéletes család, de az élet mégis tele van tökéletlenül tökéletes pillanatokkal, csak észre kell vennünk azokat.

That’s what we’re doing, just collecting these little moments. We don’t recognize them when we’re in them, because we’re too busy looking forward. But then we spend the rest of our lives looking back, trying to remember.

Köszönhetően a rengeteg szereplőnek, nagyon sokféle témát sikerült az évek alatt körbejárniuk. És miközben Jack és Rebecca házassága, és a gondtalan, boldog gyermekkor egy kissé rózsaszín ködbe volt veszve a nehézségek (Kyle elvesztése, Jack alkohol problémái), ellenére, mégis olyan anya/apa ill. feleség/férj figurákat teremtettek az írók a különböző ismerős helyzetek során, amihez könnyen lehetett kapcsolódni és nézőként is egyértelmű volt, miért vágyott mindhárom gyerek egy hasonlóan mindent elsöprő szerelemre. Az egy más kérdés, hogy ez az idealizált álomkép sokszor inkább gátolta, semmint segítette őket.

Ebből a szempontból én mindig is Team Randall&Beth voltam, szerintem simán az egyik legvalóságosabb tévés házaspár, akik között a kémia is maximálisan működött minden csipkelődés, vita, vagy akár csak egy hétköznap esti beszélgetés során (spin-offot nekik!). Ez jó részt annak is köszönhető, hogy Randall története volt mindig is a legjobban kidolgozva, ha visszatekintek a hat szezonra, mindig ő kapta a legtöbb figyelmet az íróktól, Kevinnek és Kate-nek inkább időszakos reflektorfény jutott, ami hol jobban, hol kevésbé működött.

Ami viszont sajnos a sorozat legvégére sem hagyott mély nyomot, az Miguel története. Évek óta hiányoltam, hogy jobban megismerjük a háttérsztoriját, és hiába kapott most egy saját epizódot, az végül nem lett több egy elkapkodott, vázlatos összegzésnél. Talán ha a korábbi évadokban időről időre előkerült volna az életének egy-egy szelete (akár, mint mondjuk Beth esetében), akkor kevésbé éreztem volna levegőben lógó karakternek a több mint 100 epizód során. Ami viszont maximálisan működött a Miguel-Rebecca párosnál, az az őszinte szeretet, ami megmutatta, hogy mit jelent igaz társnak lenni. Az ő kapcsolatuknak a lényegét is az apró gesztusok, nem pedig a nagy pillanatok adták.

A zárásra szerencsére  a kedvelt mellékszereplők érdemben is vissza tudtak térni, William és Uncle Nicky is megkapták a maguk pillanatait, az utolsó előtti részben pedig más meglepetés vendégszereplők is látogatásukat tették, miközben a gyerekszereplők több generációjától is el tudtunk búcsúzni.

A This Is Us egy ensemble sorozat volt, ahol ugyan mindig valaki vagy valakik előtérbe kerültek, de összességében a színészek egymást erősítették. Nem véletlenül kapták meg többször is a szakmabeliek által osztogatott a legjobb színészgárdának járó SAG Awards-ot. Az utolsó évadban is remek karakterpillanatokat kaptunk, de ez a szezon egyértelműen Mandy Moore-ról szólt. Tény, hogy baromi hálás szerepet kapott, hiszen a húszas éveitől kezdve a 80 éves, Alzheimer-es Rebeccáig széles skálán játszhatott, ám ezzel a lehetőséggel maximálisan is élt. Mindig is jól passzolt hozzá ez a karakter, de nem hittem volna, hogy végül tényleg beállok a neki Emmy-díjat követelők táborába, most mégse tudok mást tenni.

A fináléval nem csak egy sorozattól búcsúztunk el, de egy korszak is véget ért. Voltak, vannak és lesznek is hasonló családi és emberi kapcsolatokra fókuszáló sokszereplős drámák, de a kérdés az, hogy lesz-e még olyan országos sorozat, ami képes magyarázkodásra késztetni egy kukta-gyártó céget, nézettségi rekordokat döntögetni és közösségi élménnyé varázsolni egy olyan sorozatot, ami nem csinál mást, mint magas minőségen mesél a hétköznapokról. A jövőbe ugyan nem látok, de az biztos, hogy a Pearson család történetének megismerése egyszeri és megismételhetetlen élmény volt.

-First came…
-Me!
-And dad said..
-Gee!
-And then came…
-Me!
-And mom said…
-Whee!
-And then came…
-Me!
-And we said..
-That’s three!
-Big Three!
-Big Three!

6 hozzászólás Ne habozz!

Bery - 2022. 05. 30. 23:16

A régi, jó dolgokból már megint egyel kevesebb maradt :(

winnie - 2022. 05. 31. 04:34

egyik szem sír – bár én messze vagyok még a végétől, de fura lesz, pedig emlékszem, amikor még elindult. azonban cserébe az új jó dolgokból mondhatni napról napra több lesz!

vikusz - 2022. 05. 31. 08:37

Fú, én végigbőgtem az utolsó 4-5 részt… meg egyébként sose sírtam annyit semmin, mint ezen a sorozaton. A hibáival együtt is a szívem csücske volt mindig, nagyon fog hiányozni!

Anni - 2022. 05. 31. 17:10

Csodálatos volt az egész sorozat, a befejezés is.

Ez a sorozat azért is ennyire jó mert nem szól másról csak az életről, családról és kapcsolatokról, emlékekről és sajnos az elmúlásról.

Örültem, hogy az utolsó előtti rész volt a “fájdalmasabb” és a végére hagytak még egy igazi this is us-os mosolyogtató részt.

10/10 sose felejtem el őket.

“The way I see it, if something makes you sad when it ends, it must have been pretty wonderful when it was happening”

Andrea - 2022. 05. 31. 18:42

Azt hiszem egy kezemen meg tudom számolni azokat a részeket, amikor nem sírtam.:) Folyton volt valami, ami elszorította a torkom, és az utolsó részek “kinyírtak”!:)) Imádtam, de azt hiszem még időben fejezték be, féltettem őket, nehogy ellaposodjon, mint az sok más sorozatnál bekövetkezik.
Köszönöm, hogy az utolsó képkockákat széles mosollyal tudtam nézni!:)

abba - 2022. 06. 01. 17:04

Köszi a kritikát, a másik threadhez már hozzászóltam, de most, hogy láttam, hogy a finálé egy része évekkel korábban készült, kommentelnem kell itt is – nem vettem észre, pedig a gyerekeknél feltűnhetett volna!

Ez az előretervezés valahogy pont a How I Met Your Mother ellentéte, hiszen míg az utóbbinál a tervezés / előre felvevés keresztbe tett az átívelő elbeszélésnek, itt egy apró, látszólag jelentéktelen emlék kerül a középpontba, ami így valóban nosztalgikus a készítők és a stáb számára is. A tökéletes befejezés a sorozatnak!

És igen, idestova 20 éve követem Mandy Moore-t kisebb-nagyobb szerepekben, sosem gondoltam volna, hogy ilyesmire képes. Emmy-t érdemel, ez nem kétséges, csak az, hogy vajon meg is kapja-e. De bárki látta őt a sorozatban, nemcsak egy ragyogóan szép nőt nézhetett, hanem egy érett színésznőt, aki végig élettel töltötte meg Rebecca mindegyik idősíkját. Élete szerepe ez – sosem fogom elfelejteni azt a második évados jelenetet, amikor a kamera csak az ő arcát mutatja míg Jack teste tükröződik a kórházi szoba ajtaján. Mestermunka.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz