login |

Twenty-Five Twenty-One: vége a 1. évadnak – írta Scat

2022. 06. 10. 20:00 - Írta: vendegblogger

Szólj hozzá | kategória: Ázsia sorozatozik, kritika,

Az elmúlt napok, hetek elég sűrűk voltak számomra sorozatos szempontból, ugyanis véget ér a Forecasting Love and Weather, a Thirty Nine (ezzel csúnyán lemaradtam), a Business Proposal, és persze a Huszonöt, huszonegy amiről ez az írás is szól. A kezdéséről már értekeztem.

Felvetülhet a kérdés, hogy a négy közül (sosem néztem még egyszerre, ennyi éppen futó sorozatot) melyik lehet a legjobb? Nos, ezt nem tudom megmondani, csak azt, hogy nekem melyik tetszett a legjobban. Azt kell írjam, hogy ez.

Az okokat spoileresen kifejtem a tovább mögött.

Nem mintha dorama veterán lennék (talán egyszer), de mivel az utóbbi hónapokban eléggé rájuk kaptam (köszi Netflix!) ezért akarva-akaratlanul elkezdem észrevenni, hogy vannak dolgok, amik mindegyikben előfordulnak. Mondhatnám, hogy műfaji követelmény. Az egyik ilyen az, hogy a főszereplők végül mindig összejönnek és boldogan élnek tovább.

Na, ez a Twenty-Five Twenty-One-ban nincs így. Ez volt az első, ahol ha kategóriába kellene raknom, akkor ez is a romkomba kerülne, mégis, sokkal többről szólt annál. Ami azt illeti, az évad kb. feléig a főszereplők között nem is volt egyértelmű, hogy lesz-e párkapcsolat vagy sem. Persze éreztették, hogy sok minden van köztük, de valahogy mégsem a szerelmi szál volt a központban.

Ahogy a pilot kapcsán is írtam, ez egy felnövéstörténet volt, mint kiderült az elejétől, a végéig. És annak végtelenül jó, mert az egész keserédes volt. A karaktereknek voltak nagyon jó és nagyon rossz szakaszaik az életükben, amit jól sikerült érzékeltetni.

A sorozat elejét alaposan áthatotta az, hogy a férfi főszereplőnek, Yi-jinnek az életét a gazdasági válság határozta meg az évad feléig. Minden döntése mögött valahogy ez húzódott meg, az miatt szétszakadt családja volt az, ami hatással volt a döntéseire. Nagyon jó viszonya volt a családjával, mégsem lehettek együtt, nehogy a tartozásaik miatt zaklassák őket. Kvázi el kellett tűnniük. Így pedig mindig csak az egyikőjüket találhatták volna meg.

Az első pár részben voltak is erre példák, amik kifejezetten elszomorítóak voltak. A történet elején Back Yi-jin 21 éves, az egyetemet is ott kellett hagynia, hogy munkát találjon (és az sem volt könnyű a válságban), ezért ha rá is bukkantak, semmit sem tehetett senkiért, hiszen nemhogy megtakarítása nem volt, de még pénze is alig.

Az ő ellentéte volt a női főszereplő, Na He-doo, akinek az életére nem igazán volt hatással a gazdasági válság, leszámítva a vívóklub körüli mizériát, ellenben a családja olyan volt, mintha nem is lenne. Apja évekkel korábban meghalt, anyja pedig a munkába temetkezett, úgy éltek egymás mellett, mint két idegen.

Ezért aztán a főszereplők kapcsolata elsősorban barátságként indult, és milyen szép volt annak! Kiválóan sikerült ábrázolni, hogy számíthatnak egymásra, hogy ott vannak a másiknak a legnagyobb bajban is. A sorozatban pedig nem a pénzhiány volt a legnagyobb bajuk a karaktereknek, hanem az önbizalommal. Sokszor kerültek mélypontra, főleg Yi-jin, de mindig ki tudták belőle húzni a másikat.

Végtelenül jól sikerült ezt érzékeltetni, mert egy percig sem kételkedtem abban, hogy ez ne lenne hihető akkor sem, amikor a történet szerint hónapokra elszakadtak egymástól. Egy apró gesztussal, egyszerű hallgatással, vagy pár jó szóval mindig tudtak segíteni egymásnak.

Persze aztán ahogy telt az idő (a fő történet négy évet ölel fel, 1998-2002-ig), egymás támogatása még jobban kiteljesedett. Gondolok például arra, mikor He-doo kis híján lemaradt a vívódöntőről és csak Yi-jin riporteri tapasztalatának hála jutott vissza időben.

Végül persze a kapcsolatuk szerelemmé vált, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy kilógott volna a lóláb. Csak még jobban szórakoztam, még inkább élveztem az egészet. Azonban végül, Yi-jin a munkája miatt New Yorkba megy (szeptember 11-e) és fél évre ott marad, emiatt pedig eltávolodnak egymástól. Ennek a következménye pedig az lesz, hogy szakítanak egymással, és nem is jönnek össze újra. Ez számomra új volt egy doramában.

De még ez a szakítás is, hiába volt sejthető a jelenben játszó jelenetek (ahol sosem bukkant fel Yi-jin) vagy a bejátszott 2009-es interjú miatt, amiből már tudtuk, hogy Na He-doo valaki máshogy megy hozzá (sosem tudtuk meg, ki az), mégis, rettenetesen keserédes volt. Egyszerre voltam szomorú, hogy ezt kell látnom és megértő is, mert én is úgy gondoltam, hogy igazából nincs más lehetőségük.

Az ő kapcsolatuk azért tetszett nekem nagyon, mert arról szólt, hogy jobbá teszik egymást a másik támogatásával. Mindenkiben vannak kétségek, mindenkinek vannak szomorú és vidám pillanatai, és ezek ábrázolása vagy éppen az, hogy mikből következtek, rettenetesen jól volt elmesélve. Okosan, logikusan, és ami egy doramától elvárható, érzelmesen.

Hiszen Na He-doo soha sem adott fel semmit, örök túlélő volt, nem hagyta, hogy bárki is az útjába álljon, aminek meg is lettek az eredményei a vívásban. Yi-jint pedig ott rugdosta az élet, ahol tudta, sokszor került mélypontra. Kettejük jelleme pedig az egyikőjüket mindig fellelkesítette, míg a másikukat megfontoltságra sarkallta. Kiegészítették egymást.

A szakítás ezért is volt nagyszerűen ábrázolva azzal, hogy bár mindketten belátták, hogy ez a megoldás, mégis fordultak a szerepek. He-doo volt az, aki inkább el akarta engedni ezt az egészet, míg Yi-jin volt az, aki kevésbé, akin érezhető volt, hogy ő még talán küzdene ezért, függetlenül attól, hogy ő volt az, aki fél évig nem is jelentkezett.

De felnőttek, megváltoztak, és hát erről szólt ez a felnövéstörténet. Arról, hogy az élet változik és vele együtt az ember is, ami néha fáj. Egyébként a sorozat címe is erre utal. ’98-ban Yi-jin huszonegy, He-doo pedig tizenhét éves, míg a 2002-es szakításkor már huszonöt és huszonegy évesek. Felnőttek.

További műfaji sajátosság, hogy általában szokott lenni egy „mellékes szerelmi szál” is, ami a főszereplők barátai között bontakozik ki. Ez most is így volt, azzal a különbséggel, hogy itt mindegyikük a női felet ismerte, Ko Yu-rimet, aki a címvédő volt vívásban.

Míg Yi-jinnel kezdetektől jóban voltak, He-doo-val árnyalták a kapcsolatukat a készítők, ugyanis utóbbi hiába rajongott érte, mint sportoló, előbbi ki nem állhatta őt. Eközben pedig interneten, bár sokáig nem tudták (jó ideig mi, nézők sem), de egy chatszobában ellenben barátkoztak, folyamatosan egymással beszélgettek, általában éppen a másikról panaszkodva, de persze név nélkül.

Érdekes volt ez a kettősség, hogy mi nézők egy idő után tudhattuk, hogy akár nagyon jó barátok lehetnének, sőt, neten azok is voltak, személyesen mégis óriási az ellenszenv köztük. Ez ugye akkor csúcsosodott ki, mikor He-doo legyőzte Yu-rimet a döntőben, ő mégis azzal vádaskodott, hogy gyorsabb volt, ezért az arany neki járna. És mivel őt már ismerte az ország, de Na He-doo-ról még nem hallottak, ezért az emberek mellé álltak. Az utcán, az étteremben, még a híradásokban is az volt a téma, hogy vajon megérdemelt volt-e az az aranyérem? Szívszorító volt ezt látni, hisz mi tudtuk, hogy nem így van, sőt, azt is tudtuk, hogy Yu-rim csak dacból csinálta és egy idő után már bánta is az egészet, mégsem lehetett visszacsinálni.

Később ellenben fordult a kocka, mikor Yu-rim a szülei adósságai miatt, mivel szerette volna kifizetni helyettük, segíteni nekik, a jelentősen jobb fizetés fejében úgy döntött, hogy Oroszországba megy, hogy orosz állampolgárként nekik szerezzen érmeket. Ekkor már őt nem akarták kiszolgálni a koreai éttermekben, míg He-doo volt az, akiért rajongtak az emberek. És mire idejutottunk a történetben, én ugyanolyan őszintén sajnáltam Yu-rimet, ahogyan anno He-doo-t mert az eltelt részek alatt árnyalták a karakterét, ami miatt őt is nagyon megkedveltem.

Tényleg, nagyon sokrétűen sikerült az ő kapcsolatukat is ábrázolni, nagyszerű íve volt az egésznek. Melléjük pedig ugye kaptunk még két mellékszereplőt, Moo Ji-woongot, az osztály szépfiúját, aki Yu-rimnak csapta a szelet a maga visszafogott, koreai módján, illetve Ji Seung-want, akin keresztül az mutatta be a sorozat, hogy az ezredfordulón mekkora problémát is jelentett, hogy az iskolákban bár hivatalosan már nem lehetett, mégis alkalmaztak testi fenyítést. Na nem Seung-wan volt, akit vertek, hanem ő próbált meg ez ellen osztályelnökként küzdeni, de még a rendőrség is cinkos volt az egészben.

Igazából ők négyen egy osztályba jártak, míg később kiderült, hogy Yi-jin pedig ugyanannak a gimnáziumnak volt a diákja, ahol ők is azok, ennek pedig a látottak alapján Dél-Koreában nagy jelentősége van. Persze a főkapocs mindegyikük életében Na He-doo volt, így idővel amolyan baráti társaság lett belőlük.

A jelenben pedig megtudhatjuk, hogy a felnőtt Na He-doo tisztában volt azzal, hogy a lánya olvassa a naplóit, ami miatt abban bízott, hogy az ő történetét megismerve rájön majd arra, hogy a balettozás, nem csak a győzelemről kell szóljon. Hanem a barátságról, a magányról, a boldogságról és a szomorúságról. Egy szóban az életről. Ebből a szempontból meg is kapjuk a katarzist, mert végül így is lesz, vissza akar menni balettozni.

A színészek is klasszak voltak, ahogy a zene és a látvány is. Remélem a Na He-doo-t alakító színésznőt még láthatom a jövőben másban is. Ha hihetek az internetnek, az adásnapjain ez a sorozat volt a legnépszerűbb műsor, úgyhogy bízom benne, hogy ez a színészeknek és a készítőknek is hasznukra lesz majd abban, hogy esetleg a jövőben is összedolgozhassanak.

Igaz, a Start Up már rajta van a listámon, amin mind ennek a sorozatnak a férfi főszereplője, mind a Hometown Cha Cha Cháé (ebből már szinte kész az írásom) szerepel, úgyhogy viszonylag hamar találkozhatom még velük.

Roppant érdekes volt látni egy ilyen párkapcsolatot, mint ami a főszereplők között alakult ki, de igazából szinte minden kapcsolatot nagyon jól és részletesen sikerült ábrázolni. A szerelmet, a barátságot és a családtagok közöttieket is. Egy nagyszerű élmény volt, simán 9/10-re tartom.

Egyébként az utolsó részben van egy stáblista utáni jelenet, amiből megtudhatjuk azt Yi-jinnel kapcsolatban, amit én mindig is sejtettem a történet alapján.

Ide írd


kötelező

(kötelező, de nem adjuk ki senkinek)

Ezeket a HTML parancsokat használhatod:
<a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <s> <strike> <strong>

Ennek a posztnak külön RSS feedje van a hozzászólásaihoz